BALCZÓ ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A felsőoktatási intézményhálózat átalakításáról szóló törvényjavaslatnak a parlament elé kerülése mintegy évtizedes folyamatnak a fontos állomása. Én is hangsúlyozom, hogy ezt egy állomásnak kell tekinteni, és az előterjesztésből kiderül, hogy az oktatási tárca sem úgy tekinti, hogy a törvény elfogadásával mintegy pont kerül az integrációs folyamat végére, hiszen 2000. január 1-je tulajdonképpen egy jogi aktust jelent. Az egyesült intézmények további belső szerkezeti átalakulása, fejlődése és fejlesztése dönti majd el, hogy ez az integráció mennyiben fogja ténylegesen elősegíteni a felsőoktatás korszerűsödését, kiemelten a megnövekedett hallgatói létszám mellett képes-e a képzés színvonalát emelni, és így hozzá tud-e majd járulni ahhoz, hogy az európai munkamegosztásba mind erőteljesebben bekapcsolódó Magyarország ki tudja aknázni legértékesebb természeti kincsét, az emberi erőforrást.

(11.40)

Egy megfelelő struktúrájú intézményhálózat ennek eszköze lehet. Felsőoktatási intézmények egyesülésére, összevonására már évtizedek óta sor került, csak akkor ezeket az egyedi eseteket nem neveztük integrációnak, ezek szerves fejlődés eredményei voltak. Oktatáspolitikai célként és országos szinten az Antall-kormány már foglalkozott ezzel a kérdéssel. Igen részletes tanulmány készült az átalakításra, az integrációra. Ehhez nagyon pontosan felmérték és prognosztizálták a várható hallgatói létszámokat, és ami nagyon nagy erénye volt ennek az anyagnak: hozzárendelte a feladatokhoz azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek a megvalósításhoz kellenek. Hátránya nyilván az volt, hogy az adott ciklusban egy ilyen elképzelés megvalósítására nem került sor. A Horn-kormány idején valóban a megvalósítás közelébe került ez az integráció, és nagyon sok intézményi együttműködés, ami akkor elkezdődött, vezetett mára a tényleges integrációhoz.

Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az a környezet, ami 1996-ban biztosította volna ezt az integrációt, merőben eltérő volt a mostanitól, és súlyos ellentmondás az, hogy miközben világbanki kölcsönre építve - azt befektetve az intézményhálózatba - kívánt a kormányzat fejleszteni, ugyanezt a Bokros-csomag árnyékában, sőt a felsőoktatás annak egyik célpontjaként kellett hogy megtegye, hiszen 1995-ben, egyetlen évben 30 százalék forráskivonás történt a felsőoktatásból, és ami még ennél is nehezebben pótolható: létszámleépítések is voltak.

Az integráció nagyon sok tekintetben, legalábbis azok az anyagok, amelyek az intézményvezetőkhöz eljutottak, mechanikusan jelezték nyugati, elsősorban amerikai példák átvételét; hogy talán csak szóhasználatbeli példával utaljak erre, a létrehozandó, összevont egyetemek vezető testülete a magyar fordításban is a "board" kifejezés lett volna.

A másik, amit 1994 és '98 között ilyen szempontból kritikával kell illetni, hogy elsődleges célként jelölte meg a megtakarítást, holott teljesen világos, hogy egy nagymértékű intézményátalakítás során - amelytől elvárható, hogy racionális működésű legyen - először mindenképpen befektetni kell.

A mostani kormány programjában több tekintetben szakított elődjével. Megmaradt, hogy a szakmai és a földrajzi közelséget fontos szempontnak tekinti - lényeges, hogy a szakmai közelséget is -, és nem kerül sor olyan integrációra, hogy az Állatorvos-tudományi Egyetem a Műegyetemmel egyesüljön. A széles kínálatú regionális, integrált egyetemekkel is egyet kell értenünk, és még egy nagyon fontos elvet deklarált ez a kormányprogram: nevezetesen a felsőoktatás dualitását, vagyis az egyetemi és a főiskolai rendszer fenntartását.

Egyetértünk azzal, hogy a felsőoktatás egységes irányítása fennmaradjon. Miközben vannak olyan területek, ahol a szakminisztériumoknak nemcsak az anyagiak vállalásával, hanem szakértelmükkel is sokkal szorosabban részt kell venni a felsőoktatásban, mint más területeken, de ez nem jelentheti a felsőoktatás egységes irányításának megbontását. Bízunk abban, hogy a törvényjavaslatban szereplő, az Oktatási Minisztérium és ezen szaktárcák megállapodására vonatkozó passzus valóban megnyugtató módon tartalommal lesz kitöltve, hiszen nyilván mindkét félnek ez az érdeke.

Az elmúlt években az a kérdés, hogy egy szakember vagy egy párt egyetért-e a felsőoktatás integrációjával avagy sem, nagyon leegyszerűsítve jelent meg: támogatja vagy ellenzi? Így válasz nem adható. Válasz csak alapelvek ismeretében, azok érvényesülését tekintve és a konkrét intézményeket is vizsgálva adható meg.

A jelenlegi előterjesztés az intézmények döntő többségében teljesíti az általunk is támogatott alapelveket, de több esetben született olyan kompromisszum - tizennyolc integrált intézményből négyet érintő módon -, amit mi rossz kompromisszumnak tartunk. Érdemes megemlíteni, hogy az oktatási miniszternek február 12-ei dátummal született egy előterjesztése, amit a bizottsági tagok megkaptak, majd február 23-án egy kormánydöntés született - néhány területen lényeges módosulással. Ezek közül hármat szeretnék említeni.

Már elhangzott a Pannon Egyetem kérdése. Az előterjesztésben teljesen egyértelműen szerepelt, minden szakmai testület támogatásával, és tulajdonképpen az intézmények is egyetértettek önmagában ezzel az integrációval, míg az egyeztetés végső szakaszában kiderült, hogy egy nem elhanyagolható, de talán bizonyos szempontból mégiscsak presztízsszempont, a "hol legyen a székhely?" került előtérbe. Ebben a február 12-ei előterjesztésben egy elfogadható kompromisszum született: a kaposvári és a keszthelyi intézmények előnyeit figyelembe véve az akadémiai tudományos központ lett volna Keszthelyen, Kaposváron pedig az adminisztratív és gazdasági központ.

Úgy ítéljük meg, hogy ha önmagukban ezek az intézmények ezzel az összevonással egyetértettek volna, és valamennyi szakmai testület ezt alátámasztotta, akkor nem tekintettük volna a döntéshozó részéről kényszerintegrációnak valamilyen módon a székhely kijelölését, hiszen a kényszer, amit el akarunk kerülni, nem erre kell hogy vonatkozzon, hanem az össze nem illő intézmények összevonására.

Ebben a tekintetben természetesen csak bízhatunk a továbbiakban, hogy a későbbiekben minden szempontból meg fog felelni a kaposvári intézmény az egyetemi feltételeknek. Sajnos Keszthely sem érte el azt a vágyát, hogy mint egyetemi székhely maradjon fönn.

Egy másik kérdés, amiben változás történt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Közgazdaság-tudományi Egyetem és az Államigazgatási Főiskola integrációja. Számos érv szól és szólt amellett, hogy egy olyan nagy hírű, nemzetközi hírű és nagy létszámú intézmény, mint a Közgazdaság-tudományi Egyetem, önálló maradjon. Ugyanakkor, ha megnézzük az Oktatási Minisztérium előterjesztését, szakmai anyagát, szeretnék néhány érvet idézni, amelyből talán általában az integráció előnyei is tapasztalhatók: az ELTE és a Közgazdaság-tudományi Egyetem egyesülésére vonatkozóan "a jövendő együttműködés alapjául azok a komplementáris tulajdonságok szolgálnak, amelyek a két egyetem, illetve főiskola jelenlegi profiljában rejlenek, s amelyek kihasználása eddig csak töredékesen valósult meg. Lehetőség nyílik a rugalmasabb, nagyobb hallgatói választási szabadságot biztosító képzésre." Erre nyilván azonos, magas szinten képző, rokon területeken működő intézmények esetében van lehetőség. "Az ELTE természettudományi és jogi képzése sokban nélkülözi a közgazdasági szemléletet. Az Európai Unió felé haladó Magyarországnak jogi, közgazdasági és környezetvédelmi területen olyan diplomásokra van szüksége, akik kölcsönösen jól ismerik egymás szakterületét. A szociológiai, a politikatudományi és idegen nyelvi képzés területén is óriási lehetőségek rejlenek az integrációban."

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a földrajzi közelség nagyon fontos szempont abban a tekintetben, hogy egy integráció előnyei kihasználhatóak-e. Ebben a tekintetben a Közgazdaság-tudományi Egyetem és az ELTE megfelelő intézményei két villamosmegállónyi távolságra, gyalog néhány percre vannak egymástól, tehát nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is ki lehetett volna használni ezeket az előnyöket.

(11.50)

Minderről engem legjobban dr. Kiss Ádám helyettes államtitkár úr győzött meg egy televíziós vitában.

Nos, ez a kormánydöntés ezt követően megbontotta ezt a szakmailag támogatható összevonást, ugyanakkor nem maradt önálló a Közgazdaság-tudományi Egyetem: hogy mégis annyi intézmény maradjon, amennyit eredetileg kitűztek, az Államigazgatási Főiskolával integrálódott. Ennek a döntésnek lett egy másik következménye: a budapesti pedagógiai főiskola nem jött létre a Budapesti Tanítóképző Főiskolából, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolából és az ELTE tanárképző főiskolai karából.

Természetesen a másik integrációnak, az úgynevezett vertikális integrációnak lehetnek előnyei, hogy az ELTE-hez csatlakoztak, de ennek kapcsán érdemes néhány szót szólni a duális képzésről. Miért tartjuk ezt fontosnak? A lényeg a főiskolai és egyetemi képzés fenntartása szintjén az, hogy mi a képzési cél. Tehát nem azt tekintjük elsődlegesnek, hogy vajon rokon tanszékekkel bizonyos racionalizálás megoldható-e, és egy hallgató számára egy intézményen belül a diploma magasabb szintre továbbvihető, hiszen ezt a kreditrendszer hivatott megteremteni; hanem a duális képzés lényege az - és ez Magyarország hagyományaihoz és a nyugat-európai példákhoz is illeszkedik -, hogy elsődlegesnek tekintjük a képzési célt, egy műszaki főiskola tekintetében azt, hogy három év elteltével milyen gyakorlati oktatásban részesített, adott feladatra alkalmas, a gazdaság munkamegosztása kapcsán, a nyugati technológiák átvételével, ennek működtetésére alkalmas szakembert képeznek. És természetesen emellett nem tehetünk le arról, hogy a tudományos képzés szintjén is most már az egyetemek megfelelő feltételekkel működjenek.

Ezt az elvet fogalmazta meg a kormányprogram, és úgy érezzük, hogy ez sérült ebben a tekintetben, hiszen a feltételek adva voltak. Tehát én úgy ítélem meg, hogy a február 23-ai kormánydöntés - amelynek következménye előttünk van - a február 12-ei oktatási miniszteri előterjesztéshez képest, úgy kell hogy mondjam, a politikai érdekérvényesítés részleges győzelme volt az oktatáspolitika felett.

A legnagyobb előnye az integráció befejezésének az lesz - és ezt ne vegyék cinikus megjegyzésnek -, hogy ezentúl nem ezzel kell elsődlegesen foglalkozniuk az intézményeknek. Míg az átmenet idején igen komoly feladataik vannak, hiszen az előkészítő testületeknek, ideiglenes intézeti tanácsoknak az átmenet nagyon sok fontos kérdését kell megoldaniuk, azonban ha ezen túl lesznek, akkor saját maguk tartalmi, belső fejlesztésével foglalkozhatnak. És itt meg kell említeni, hogy az elmúlt nyolc év alatt a hallgatói létszám 2,5-szeresére növekedett, az egy oktatóra jutó hallgatók száma 2,3-szorosára, az oktatói létszám az 1994-es 19 100-ról 17 570-re csökkent, a reálkereset 7 százalékkal esett vissza.

Mindezek tehát azt mutatják, hogy miközben a tömeges képzés és a minőség területén kell ma a legtöbbet tenni, ez a felsőoktatás legnagyobb kihívása, és a Magyar Igazság és Élet Pártja szerint az ehhez való megfelelésnek a reménybeli sikeres intézményi integráció is csupán egy eszköze lehet.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a MIÉP padsoraiban és a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu