DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt hetekben több helyen, számtalan helyen, itt az Országgyűlésben is megemlékeztünk a magyar történelem XX. századi nagy sorstragédiájáról, az úgynevezett trianoni békediktátumról, amelyet 1921. július 31-én fogadott el a parlament, és iktatott be 1921. évi XXIII. törvénycikként.

Ezeken a megemlékezéseken szó volt arról, hogy mi mindent vesztett el akkor az ezeréves ország földekben, természeti kincsekben, erdőkben és emberanyagban, s talán ez a legnagyobb kár: az emberi lelkekben. Ma ötmillió magyar él azokon a területeken, amelyek akkor elszakadtak az országtól, illetőleg akik emiatt teljesen idegen földre voltak kénytelenek távozni.

Mi ismerjük ennek az ötmillió magyarnak a szenvedését, kínlódását az idegen földön, vagy olyan földön, ahol élnek az őseik, a temetőben csak a felmenőik nyugszanak, mégsem a saját országukban vannak, hanem kisebbségi létet kénytelenek megélni. Tehát kellő empátiával bírunk a kisebbségek iránt, s pontosan tudjuk, hogy milyen rossz, milyen iszonyú kisebbségnek lenni valahol, és hogy mit kell tenni azért, hogy ezt a nem kedvező állapotot megfelelő módon ellensúlyozzuk.

Mindig is megkíséreltünk példát mutatni, már csak azért is, hogy aztán később hivatkozni lehessen erre. A régebbi időkből talán példaként szolgáljon erre az, hogy amikor Magyarország hercegprímását, Csernoch prímást köszöntötte Prohászka Ottokár, akkor úgy kezdte a beszédét, hogy valamikor fél évszázaddal ezelőtt egy felvidéki kis havas faluból a Mindenható hívására két tót parasztgyerek indult el; az egyik ma a köszöntött, a másik a köszöntő. Igen, két kis tót parasztgyerek egyikéből Magyarország hercegprímása válhatott, a másikból pedig székesfehérvári püspök, talán az egyik legnagyobb magyar egyházi szónok.

De valóban példaként tekinthető a kisebbségi ügyek kérdésében jelenlegi alkotmányunk is, melynek négy paragrafusa foglalkozik a nemzeti és etnikai kisebbséggel: a 68., a 70., a 70/A. és a 32. § is. A 68. § világosan kimondja, hogy Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbség a néphatalom részese, az állam alkotórésze, és felsorolja mindazokat a jogosultságokat, amelyek megilletik a nemzeti és etnikai kisebbséget. Egészen addig menően, hogy a 70. § még büntető szankciókat is kilátásba helyez arra nézve, ha valaki ezeket a jogokat kétségbe vonja, vagy valamilyen módon megsérti.

Az alkotmány a nemzeti és kisebbségi jogok biztosi rendszerét is bevezeti a 32. §-ában, melynek (6) bekezdése kimondja, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosa évente egyszer köteles beszámolni a parlamentnek az évi tevékenységéről. A múlt évi, tehát 1998. évi tevékenységről készült ez a beszámoló, melyet jelenleg tárgyalunk. Azt hiszem, ez a beszámoló nem közönséges beszámoló, nem pusztán azt tartalmazza, amit egy ombudsman végezhet egy év alatt a hivatalában, hanem egy szakkönyv, egy rendkívül jól megszerkesztett, kifejezett szakkönyv, amely csaknem 250 oldalon keresztül, tizenöt fejezetben tartalmazza mindazokat a rendkívül fontos kérdéseket, amelyek egyáltalán ezzel a kérdéskörrel kapcsolatba hozhatóak, szép statisztikai kimutatásokkal, színes grafikonokkal, amikből például az az egészen fantasztikusnak tűnő adat is kiderül, hogy a fővárosban milyen tetemesen megnőtt ezeknek az ügyeknek a száma.

A tizenöt fejezettel természetesen nem kívánnék foglalkozni, csak hármat szeretnék kiemelni: a II., a VII. és a VIII. fejezetet. Bár az előttem szólók részleteiben már mindegyikkel foglalkoztak, mégis néhány gondolat ezekhez. A II. fejezet a választásokról szól, a kisebbségi önkormányzati választásokról, amelyek valóban bizonyos kétségeket támasztanak azzal kapcsolatban, hogy vajon alkotmányszerű-e, vagy vannak-e egyáltalán az alkotmánynak ezzel kapcsolatos előírásai, nem mondanak-e ellent egymásnak, vagy látszólag nincsenek-e ellentmondásban.

(21.20)

A 68. § (4) bekezdése kimondja, hogy a nemzeti és az etnikai kisebbség helyi és országos önkormányzatokat hozhat létre. Ennek a mondatnak az alanya a "nemzeti és etnikai kisebbségek".

Az 1993. évi LXXVII. törvény - tehát ami az etnikai kisebbségekről szól - is kimondja, hogy a kisebbséghez tartozó állampolgárok helyi képviselők választásáról az 1990. évi LXIV. törvény rendelkezik. Ennek a jogszabálynak is a "kisebbséghez tartozó állampolgárok" az alanya, vagyis pontosan megnevezi, hogy kikről van szó: nemzeti és etnikai kisebbségekről, kisebbségekről, tehát ezek választhatnak vagy hozhatnak létre a maguk számára önkormányzatokat. Ha ők az alanyai egy jogszabálynak, akkor nyilván csak arról lehet szó nyelvtanilag, hogy saját maguk számára hozhatnak létre kisebbségi önkormányzatokat.

Ezzel szemben a 70. § azt mondja, hogy a Magyar Köztársaság területén élő minden nagykorú állampolgárnak joga van ahhoz, hogy országos, helyi önkormányzati és kisebbségi önkormányzati választásokon választó és választható legyen. Itt már, úgy tűnik, hogy ellentmondás van, de nem biztos, lehet, hogy csak látszólagos ez az ellentmondás. Ebben az esetben a választójogról szóló törvény ide vonatkozó szakaszai nem felelnek meg az alkotmánynak; mert ha most nem a kisebbségi önkormányzatokról szóló részt vesszük, hanem a helyi önkormányzatokról szóló részt, és erre joga van minden állampolgárnak - nevezetesen, hogy választó és választható legyen -, akkor ebből eredően, ha csak magát ezt a paragrafust olvassuk, bárki bármelyik önkormányzatnál választhat, és ott választható is. Mint tudjuk, ez egyáltalán nem így van, a választási törvény szerint megvan annak a szabálya, hogy ki lehet egy adott településen választó; ha megszerzi az ajánlócédulákat és a többi, és a többi, tehát számtalan előírása van még ezenkívül, ami kibontja ezt a paragrafust.

Valami ilyesmi lehetett volna a 68. §-nál is, ha ezt a választójogi törvény megfelelő módon bontotta volna ki. De nem ez történt, és az igazi ellentmondást szerintem ez okozza, vagyis ez okozza azt, hogy létrejöhetnek ezek a képtelen példák, amiket itt hallottunk, és amiket a biztos úr is leírt a beszámolójában, hogy bizonyos kisebbségek, nemzetiségek képviselőiként olyanok lépnek fel, akik egyáltalán nem tartoznak ahhoz a nemzetiséghez, önmaguk által bevallottan is.

Hogy ez mennyire fontos kérdés, az érzékelhető a beszámolóból is, amikor arra hivatkozik, vagy azt jelzi a kisebbségi jogok biztosa, hogy az Alkotmánybíróságnál fog indítványt tenni ezen paragrafusok ellentmondásainak a felülvizsgálatára. Sajnos, ezt az indítványt nem tette be a beszámolójába. Azt hiszem, még szebb, még érdekesebb lett volna ez a könyv, ha ez az indítvány is végig olvasható lett volna benne, amit gondolom, később olvashatunk máshol.

A 7. fejezet az oktatással foglalkozik, és ugyancsak felvet egy rendkívül furcsa kérdést, ami nincs megfelelő módon értelmezve, nevezetesen az anyanyelv kérdését. Az anyanyelv használatát az alkotmány is biztosítja a kisebbségek számára, biztosított a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényben az, hogy ha legalább nyolc szülő kéri, hogy a gyermeke az anyanyelvén tanuljon, akkor ezt kötelesek az adott önkormányzatnál megszervezni, és ennek a költségét részben az állam, részben az önkormányzat viseli.

Felvetődött már a közoktatási törvény vitája során is, hogy az természetes, hogy az adott nyelvet és irodalmat az azon a nyelven diplomát szerzett tanár tanítsa, és az is természetes, hogy a szaktárgyakat is szaktanár tanítsa, ám azon volt a probléma, hogy milyen nyelvkészséggel, nyelvvizsgával rendelkezzen. Ha egy anyanyelvi iskolában valaki az anyanyelvén tanít, az sehol nincs leírva, hogy ez elfogadhatatlan lenne. Azért nincs, mert nincs igazán meghatározva, hogy mi tekinthető anyanyelvnek. Ilyen nyilvántartás szintén nincs ma Magyarországon. Ez régen még a személyazonossági igazolványokba is be volt írva; ma ez nincs, ugyanis rendkívül nehéz lenne megválaszolni, mert ha valakinek mind a négy nagyszülője kisebbséghez tartozó, akkor nyugodtan mondhatja az illető, hogy mindkét szülőjének anyanyelve magyar, de ettől még lehet, hogy ő egyáltalán nem beszél ezen a nyelven. Márpedig az alkotmányból kitűnően is a kisebbségek kultúráját, hagyományait ápolni igazán csak anyanyelven lehet, és ennek feltétele, hogy anyanyelven tanuljon az iskolában is.

Ha valaki, akinek az anyanyelve nem azonos ennek az illető kisebbségnek a nyelvével, de szerzett egy C-vizsgát - itt a C-vizsga van megjelölve -, egyáltalán nem biztos, hogy úgy beszéli ezt a nyelvet, mint aki az anyanyelvén beszéli, ám ezt semmilyen módon igazolni nem tudja, kijelentéssel meg, gondolom, senki nem fogadja el tőle. Tehát ez is egy olyan kérdéskör, amelyet a jövőben valamilyen formában feltétlenül szabályozni kellene.

Végül a 8. fejezet az antidiszkriminációs kérdésekkel foglalkozik. Talán ez a legérdekesebb rész; bár a legkevesebb, néhány lap az egész könyvben, de felvet egy rendkívüli, számunkra majd később megoldandó, égető kérdést. Különválasztja ugyanis ez a kimutatás azt, hogy egyrészt beszélhetünk a nemzetiségek problémájáról - a nemzetiségek problémája, ugye, nagyrészt az, hogy ne asszimilálódjanak, tehát megőrizzék saját kultúrájukat, saját nyelvüket, saját szokásaikat, és ezáltal színesítsék az ország képét -; míg a legnagyobb kisebbségnél pont nem ez a probléma, hanem az integráció, hogy miként lehetne integrálni ezt az egészen más kultúrájú, egészen más szokású, egészen más értékrendű tömeget - mert itt tömegről van szó -, és arra ad némi útmutatást, hogy hogyan lehetne ezt megoldani.

A nevelés kérdése itt valóban feltétlenül fontos. Ez a beszámoló a nevelést inkább a többség neveléseként fogja fel, tehát hogy ez a nevelés oldja fel az előítéleteket a többségben, hogy majd aztán ekképpen kezelje ezt a kisebbséget. Ez biztos így van, ám ez csak két oldalról képzelhető el. Igaz, hogy nem feladata a nemzeti és etnikai kisebbségi biztosnak kigondolni, de nekünk majd feltétlenül foglalkoznunk kell azzal, hogy ez miként oldható meg, mert egyre magasabb lesz a kisebbségiek száma, és meggyőződésem, hogy ha rövid időn belül, tíz éven belül nem oldjuk meg ezt a kérdést, akkor egyre nehezebben fogjuk tudni megoldani, és akkor már kevésbé fogunk tudni olyan példaadó példákat mondani, mint amiket én elmondtam.

A jövőről is beszél ez a beszámoló, nevezetesen amikor kilátásba helyezi, hogy létre fog hozni egy kisebbségi etnikai kódexet, amely talán 1999-ben várható, a következő fél évben pedig javaslatok fognak születni a választási törvényre vagy ennek az egész ellentmondásos kérdéskörnek a feloldására.

(21.30)

Mindezt összegezve és megerősítve, amit már elmondtam, hogy a beszámoló nem egy szimpla beszámoló, hanem egy szakkönyv, amit a későbbiek során is olvasgathatunk - akkor is, amikor éppen nem ezt a beszámolót tárgyaljuk -, a beszámolót és az elfogadását jelző határozati javaslatot a magam részéről messzemenően támogatom.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu