CSURKA ISTVÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Ennek a mai ülésünknek és vitanapunknak az lenne a legfontosabb feladata, hogy tisztázzunk alapkérdéseket. Ha csupán csak beszélgetünk és dicshimnuszokat zengünk a csatlakozásról avagy a csatlakozás szükségességéről, akkor nem jutottunk előbbre. Itt most a magyarság egyik lényeges sorskérdéséről van szó, illik tehát alaposan megvizsgálni a kérdést.

Nagyon köszönöm az előttem szóló Kiszely Katalin képviselőtársamnak, hogy az Európai Unió történetét ilyen alaposan és ékesszólóan megvilágította, így ez alól fel tudom menteni magam. Ez a lényeg, hogy történeti szempontból, történeti keretben lássuk ezt az egészet, amiben most fél lábbal már benne vagyunk, és egyesek szerint igen hamarosan benne lesz mind a két lábunk. Fel kell tennünk a kérdést - valóban, ez is elhangzott itt már -, hogy mibe lépünk be. Vajon abba az Európai Unióba lépünk-e be, amelyik eszményként itt lebeg a szemünk előtt? Kevesek szeme előtt természetesen, mert az elhangzottakkal ellentétben a magyar nép döntő többsége nem tud semmit erről az egészről. Hallja, olvassa, állandóan rá van tukmálva, de a lényegét nem ismeri.

Az Európai Unió eredeti formájában egy gazdasági közösség volt, amely még a kétpólusú világrendszer idején alakult ki, és amikor kialakult, nem is lehetett reménye arra, hogy ez a kétpólusú világrendszer meg fog változni. Bizonyos értelemben a szovjet terjeszkedéssel szemben, Európa gazdasági megerősítése céljából, és természetesen a háború közelsége miatt még csak nagyon halványan, de az USA gazdasági fölényével szemben is jött létre. Ezt ma szeretik elfelejteni. Világos, hogy akkor is sokkal gyengébb volt, mint a világ más nagy régiói.

(11.10)

Mostanra azonban ez a különbség még nagyobb lett. Az Európai Unió sokkal kisebb jelentőségű ma a világban gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag, mint akkor az a kicsiny gazdasági közösség, a montánunió volt, ahogy Kiszely Katalin megvilágította. Ennek az Európának sokkal kisebb a jelentősége, mert az a cél, amiért a bővítés egyáltalán szóba kerülhet, hogy az egész Európát magához ölelje, vagyis legalább Oroszország európai területét, egyre távolibb messzeségbe hullik bele. Nyilvánvaló, hogy az Európai Unióról gondolkozni a koszovói háború után és a schengeni egyezmény megkötése után úgy kell, hogy ebben óriási veszélyek is rejlenek számunkra, magyarok számára, mert mi egy olyan területen élünk, amelyre bizonyos szempontból rendkívül nagy szüksége van ennek a meggyengült Európai Uniónak, másrészről viszont nagyon nagy a veszély, hogy rettenetesen ki fogja használni.

Történelmi tény, gazdasági tény, hogy az erősebb központ állandóan uralma alá hajtja, gazdaságilag, pénzügyileg - nem mindig katonailag -, kulturálisan a gyengébbet, a perifériát, a széleket. Ez így volt a rómaiak óta mindig, és így van most is. A központ - nem biztos, hogy Brüsszel, az egész együtt - óriási erővel telepszik rá a perifériákra; nem elnyomja a régi értelemben, de gazdasági értelemben mindenképpen kihasználja. Tehát üres beszéd arról szólni csupán, hogy nekünk az Európai Unió és egyáltalán a közösségbe tartozás, a társulási szerződés előnyöket hozott - igen, bizonyos értelemben hozott azt is. De hát nem észrevenni, hogy mi minden változott meg kárunkra azóta, mióta ez itt fennáll, hogy mi minden történt ebben az országban, ami nem magyar érdekű, az lehetetlenség, az politikai vakság - azt nem lehet tovább folyatni!

Nem egyszerűen a csatlakozás ellen beszélek; jó lenne, ha világosan megértenék a szavaimat. Nem azt mondom, hogy kibújhatunk, de azt mondom, hogy bárcsak elmondta volna; nem tudom, hogy a Kovács László által idézett Orbán Viktor-szavak, amelyek Lengyelországban hangzottak el, vagy - kétségessé tette ő - nem hangzottak el, nem tudom, de bárcsak elhangzottak volna... Bárcsak igenis ott lenne a figyelem a magyar kormány legfelelősebb vezetőjében, hogy nem lehet mindent aláírni, nem lehet minden követelménynek azonnal megfelelni, meg kell állni egy pillanatra, várni kell, mert egyébként úgyis várakoztatni fognak bennünket.

Ne áltassuk magunkat, hogy 2002-ben itt csatlakozás lesz - nem lesz, kérem szépen! Mert a másik fél sem akarja, nincs rá felkészülve! Hát mit jelentene ennek az országnak a bevitele 2002-ben? Azt, hogy a jogharmonizáció megtörténik? Derék dolog, történjen meg! Természetesen csupán azoknak a tételeknek az átvétele, amelyek a magyar joggal összeilleszthetők, és életünket szolgálják. De ez semmi! Hát milyen ország ez? Ez a nép fog Európába járni? Letelepedni? A magyar ügyvédek fognak kimenni Brüsszelbe ügyvédi irodát nyitni? Csak ide jönnek, és csak itt, a mi munkánk vagy a mi lehetőségeink elől veszik el a levegőt!

Hogyan képzelhető el, hogy ha beléptünk, mi körbezárjuk magunkat a schengeni határokkal, és hogyan fogjuk magyar testvéreinket fogadni itt? Lehet erre természetesen ilyen vagy olyan megoldásokat hangoztatni, de ha egyszer ott vagyunk bent, akkor azt mondják, hogy ezt így kell, és kész. Nem lesznek tekintettel arra, mint ahogy most sincsenek tekintettel arra, hogy nekünk milyen magyar érdekeink vannak! Hát nem? Ennek az európai harmonizációnak a jegyében nem tudunk érdemben hozzászólni egy ilyen világválság után, mint a koszovói háború, ahhoz, hogy mi történjék a mi délvidéki testvéreinkkel? Ötszázezer magyarral? Nem éppen Európa akadályozza ezt meg? Mert nincs tekintete, nincs érzékisége ahhoz, hogy ezeket a magyarokat is beleölelje?! De hiszen lehetetlen! Most valami nemzeti vajdasági tanácsot próbálnak összehozni ezzel a szerb kormányzattal együttműködve. Közben most - mintha mi sem történt volna - Milosevicsék újra megengedik, hogy a Vajdaság újra autonómiát kapjon; 17 százalék volt régen a magyar lakosság aránya, most már annyi sincs, mert annyit betelepítettek.

Mi lesz ebből? És akkor nekünk itt mégiscsak le kell húznunk egy határt. Erdély felé szintén. Kell ez nekünk? Ilyen formában kell? És ki beszélhet arról, hogy Románia - és hát ez a Szerbia... De még Horvátországgal való jó kapcsolatainkat is itt, belföldön is, mennyien ellenzik és kiabálnak érte, pedig ez is egy jó mozzanata, jó iránya a kormánynak! De valamilyen oknál fogva itt is inkább azt szeretnék, hogy határt húzzunk le.

Akkor hát mi lesz itt? Idejön, itt munkát vállal, itt vállalkozik - bennünket meg alkalmaz Európa! Elég ez nekünk? Így is fenn tudunk maradni? Sokkal inkább azt kellene nekünk végiggondolnunk, hogy igen, várunk még, magasabban szabjuk meg, feljebb nyomjuk a saját árunkat, ha kellünk - mert nem ajándék ez, kérem! Szeretik úgy beállítani, olyan hangzatos kifejezések hangzanak el, hogy ez szinte ajándéka Európának, hogy magához emel bennünket! Nincs ilyen a történelemben, kérem! Nincs ilyen! Egyáltalán nem akar senki bennünket magához emelni - ha akarta volna, megtehette volna! Ez gazdaság, ez pénz, és a globalizmusban minden más.

Európai csatlakozás a koszovói háború után, amikor Európát így odaintették ehhez a háborúhoz - és aztán otthagyták. Az európai katonai részvétel elenyésző volt az Amerikai Egyesült Államok részvételéhez képest. Azóta már három olyan rendcsinálás lezajlott a világban... - bocsánat, eltévesztettem -, meg kellett volna hogy történjen, ahol szükség lett volna hasonló fellépésre. Az egyik nagyon messzire, Kelet-Timorban - a másik pedig Csecsenföldön, az orosz birodalom területén. Ott is népirtás folyik! Bombázzák azt a piciny kis területet, felégetik! Hogy talán terroristák is vannak köztük? Bebizonyítani nem tudták; Moszkvában sok-sok robbantás történt, amit természetesen mi is elítélünk, de azt még nem sikerült bebizonyítani, hogy azokat csecsenek követték el - de már bombáznak!

(11.20)

És az egész világ jóváhagyóan néz, esetleg kiirtanak egy egész népet! Na, azt szabad? Ez a világ nem olyan, mint amilyennek állítja magát. A koszovói háború után, amikor Koszovó független lesz, kiszakad Jugoszláviából, a német márka a hivatalos pénz Koszovóban, akkor nekem senki ne beszéljen arról, hogy itt a magyarságnak miért nincs önrendelkezése! Miért az Európai Unió az egyik legnagyobb ellensége annak, hogy a magyaroknak önrendelkezése legyen? Koszovóval nyilván más tervek vannak, másképpen akarta megmutatni a globalizmus világhatalma, hogy a nemzetállam gondolkodásának - nem Milosevics mellett mondom ezt a néhány mondatot - határt kell szabni.

De ez figyelmeztetés minden más nemzeti gondolat számára is! Ennek az Európának, ahogy ez most kinéz a schengeni egyezmény után, nem biztos, hogy az a célja, hogy újabb erőket szedjen magába. Lehet, hogy az a célja, hogy ezeket a peremországokat valamiképpen olyan állapotba hozza, hogy majd ha úgy gondolják, igazán szükség lesz rá, akkor ne legyen akadálya a meghódításnak. Ez nem kell hogy katonai meghódítás képét öltse, hanem egyszerűen csak ne legyen más lehetősége ezeknek a közép-európai országoknak, mint hogy minden sajátosságukat feladják, és alásimuljanak valaminek.

Fontosabb volna számunkra, ha meg mernénk kockáztatni, hogy élére álljunk - már többször is leírtam és elmondtam - a visegrádi együttműködésnek, a közép-európai együttműködésnek, amelyben egyenrangú partnerekkel, kulturálisan hozzánk hasonló, még ha részben ellenséges erőkből álló emberekkel is, nemzetekkel is kellene társulnunk, mégis egynemű, valamikor együtt élő népekkel - és a történelem együttélésre jól megtanította ezeket a népeket - munkálkodnánk. Hogy milyen tiltakozást váltana ez ki a nagy Európából? Lehet, hogy az egészet azért csinálják, ezt a tárgyaltatást állandóan, hogy ez ne jöjjön létre. Hiszen ennek egyik része lehetett volna Kelet-Németország, mert valamikor ezzel együtt volt, és azt Közép-Európához is lehet számítani, de azt elvitték. Anélkül azonban még meg lehet csinálni.

Az a jó gondolkodás, ha mi a csehekkel, a szlovákokkal, mindenkivel, horvátokkal, akik itt velünk együtt voltak valamikor a monarchiában... - de ez lényegtelen. Egy közösséget alkotnak, egyforma erejű a gazdaságuk. Ha mi egymást támogatva előbb megszerveznénk magunkat, és aztán 8-10-15-20 év múlva azt mondanánk: na hát akkor, van még egyesült Európa? Van még? Mert nem biztos, hogy lesz. Mindig elfelejtik: ez egy állandóan változó dolog. Ha ezt a tárgyalást egy hét múlva tartottuk volna, miután lezajlott az osztrák választás, nem így beszélnénk. (Dr. Gidai Erzsébet: Így van!) Mert nem biztos, hogy a magyar sajtó által olyannyira elítélt Haider nem nyeri meg ezt a választást. És ő, a pártja, és az osztrák nép - talán - többsége nagyon fél ettől a keleti bővítéstől, mert ők sokkal jobban ismerik azt a területet, mint a brüsszeliek ezt a területet; és persze mások az érdekeik. Nem szabad feladnunk magunkat!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ameddig nem szedtük össze magunkat, ameddig nem állítottuk meg népünk tragikus fogyását, ameddig nem emeltük fel közoktatásunkat, népoktatásunkat arra a szintre, hogy mindenki tudjon írni-olvasni, hogy ne legyen a lakosságban a katonaságnál olyan probléma, hogy nem tudnak olvasni a besorozottak, hogy legyen valami valódi fogalmunk arról, amiben élünk, hogy legyen sok erős kis magyar vállalkozás - kicsi, aztán közepes, nem együtt a kettő, előbb kicsi, aztán közepes -, hogy a családok... - az irány jó, csak kevés az igazán teljesített adomány, ami a családoknak jut, addig nem kellene ilyen hangzatos terveket szövögetnünk, mert könnyen ráfizethetünk.

Végezetül tehát azt mondom, hogy alaposan gondoljunk meg mindent, és csakis a nemzeti érdek legyen az, ami vezérel bennünket. Hadd fejezzem be egy Ady-gondolattal; legkülönösebb magyarságképe Adynak Az eltévedt lovas. Most politikustársaim sokszor hangoztatták, hogy mi éllovasok vagyunk. Nehogy eltévedt éllovasok legyünk!

Köszönöm (Taps a MIÉP padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu