DR. GYIMESI JÓZSEF (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A demokratikus magyar parlament egy évtizedes történetében nem először fordul elő az, hogy a Magyar Országgyűlés törvény alkotásával módosít törvényerejű rendeletet. Attól tartok, ez nem is utoljára fordul elő, tekintettel arra, hogy törvényerejű rendelet még szép számmal található a hatályos joganyagban.

Mielőtt a kormány által T/1454. számon beterjesztett törvényjavaslat általános vitájában a Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselőcsoportjának álláspontját ismertetném a javaslat indokoltságáról és szükségességéről, engedjék meg képviselőtársaim, hogy arra a kérdésre próbáljak meg válaszolni vagy választ keresni, hogy mi is az a törvényerejű rendelet; és nem az adott törvényerejű rendeletről, hanem általában erről a jogszabályról beszélve.

Ma már szerencsére bizonyos jogtörténeti ismeretek szükségesek ahhoz, hogy a törvényerejű rendeletet és az azt alkotó Elnöki Tanácsot, a kommunista diktatúra e torz szüleményeit a pártállam jogforrási hierarchiájában megfelelő helyre tegyük. Ezt a jogszabályt az Országgyűlés helyett, az Országgyűlés törvényalkotási jogkörét átvéve alkotta a népköztársaság Elnöki Tanácsa, és képmutatóan az akkori jogrend a törvény erejével ruházta fel. Ideje lenne már kigyomlálni a törvénytárunkból a jogi normának ezt az elnevezését, még akkor is, ha tulajdonképpen a hatályban lévő törvényerejű rendeletek tartalmát már a demokratikus parlamentek törvényalkotás útján határozták meg, változtatták meg.

Néhány képviselőtársaim bizonyára ellenvetéseket tud megfogalmazni ezen érveléssel szemben, mondván, hogy nem a jogszabály elnevezése, hanem annak tartalma bír jelentőséggel. Mégis azt állítom, hogy néha a szimbólumok vagy az azokhoz való ragaszkodás is jelentőséggel is bírhat. Utalnék a hétfői ülésnapon az igazságügy-miniszter asszony által tett felszólalásra, amikor is a miniszter asszony a napirend előtt felszólalva arról tájékoztatta a tisztelt Házat, hogy nem találkozott a pártok egyetértésével az az elképzelés, hogy a Magyar Köztársaság alaptörvénye új elnevezéssel vonuljon be a törvénytárunkba a harmadik évezred kezdetén, államalapításunk 1000. évfordulója alkalmából.

A polgári kormánynak, az ezredforduló törvényhozásának megtisztelő kötelessége e rossz emlékű jogszabályok felülvizsgálata, jogrendünkkel szinkronban álló új elnevezése, még akkor is, ha jól tudom, hogy sok esetben ez a jogalkotói munka nem a törvényerejű rendeletek tartalmi megváltoztatását igényli, hiszen a jogszabályok tartalmát döntő részben ma már törvények határozzák meg. Jelen javaslat esetében ez különösen igaz, hiszen az általa érintett jogintézményt és az ezt szabályozó két paragrafust már a rendszerváltás utáni törvényhozás törvényi úton határozta meg - tehát az enyhébb végrehajtási szabályokat.

Mindezt annak ellenére szükségesnek tartom előrebocsátani, hogy tudom azt, hogy jelen törvényjavaslat nem a büntetés-végrehajtási jog átfogó újraszabályozását tűzte ki célul, hanem a hatályos törvényerejű rendeletnek egy jogintézményét szabályozza újra az elmúlt évek tapasztalatai alapján és az elmúlt hónapokban ismertté vált esetek nyomán, miként erre az államtitkár úr utalt. A ma is hatályos 1979. évi 11. törvényerejű rendelet, amely a büntető törvénykönyv hatálybalépését követően a büntetés-végrehajtás alapvető jogszabálya volt, elnevezésében is kifejezte, hogy a büntető anyagi joghoz és a büntetőeljárási joghoz képest az eljárás végrehajtási szakasza nem bírt azonos jelentőséggel, hiszen a szabályozás csak törvényerejű rendelet szintjén történt meg.

(16.50)

Pedig a büntetés céljának a büntető törvénykönyvben való megfogalmazása is már utal arra, hogy a büntetőeljárás egésze képes az ott megfogalmazott törvényhozói célt szolgálni, hiszen a büntetés célja a büntetés végrehajtásával érhető el. Kevés az eredményes felderítő munka, kevés az elkövetők bíróság elé állítása, kevés a jogerős ítélettel a bűnösség kimondása, a büntetés kiszabása, a büntető törvénykönyvben meghatározott cél csak a büntetés tényleges végrehajtásával valósulhat meg, a joghátrányt tehát ekként kell realizálni.

Nemcsak az eljárás különböző szakaszai jelentőségének téves felfogására utal az az eltérő szintű szabályozás, amit korábban vázoltam, de azt is kifejezte, hogy az elítéltek jogainak védelme és biztosítása a pártállami időszakban a hatalom számára másodlagos jelentőségű volt, amely törvényi szabályozást nem indokolt.

A rendszerváltást követően a demokratikus államszervezet kialakításának folyamatában egyre erőteljesebben jelentkezett az az igény, hogy a büntetés-végrehajtás szabályai átfogóan és koncepcionálisan újrafogalmazódjanak. Nemzetközi kötelezettségvállalásaink, az Európa Tanács miniszteri bizottságának az európai büntetés-végrehajtási szabályokra vonatkozó ajánlásai, az Alkotmánybíróság döntése és a büntető törvénykönyv 1993. évi módosítása elodázhatatlanná tette a büntetés-végrehajtás új szabályozását. Az 1993. évi XXXII. törvény megalkotásakor Balsai István igazságügy-miniszter úr miniszteri expozéjában még kénytelen volt "olyan jogszabály megalkotását kérni az Országgyűléstől, amely alapjaiban nem változtatja meg a büntetés-végrehajtást, de több fontos részletkérdésben előrelépést jelent". A Fidesz akkori vezérszónoka, Szájer József ellenzéki képviselőként is üdvözölte a törvényjavaslatot, és "jelentős előrelépésnek tekintette a korábbi, még pártállami vonásokat mutató szabályozás helyett". A büntetés-végrehajtás átfogó szabályozására abban a kormányzati ciklusban a hátralévő idő rövidsége miatt már nem kerülhetett sor, sajnos az 1994-98 közötti parlamenti ciklusban pedig nem került sor.

Az 1993. évi XXXII. törvény - sok más új szabály mellett - megalkotta a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásával kapcsolatosan az enyhébb végrehajtási szabályokat. Az 1990. március 15-től hatályos jogszabály a fogház-, illetve börtönbüntetés végrehajtásának általános szabályainál enyhébb szabályok alkalmazását teszi lehetővé, egyetlen feltételhez kötve, nevezetesen, hogy az elítélt fogházbüntetésből legalább 3 hónapot, börtönbüntetésből legalább 6 hónapot töltsön ki. A ma is hatályos törvény azonban nem szól arról, hogy a kedvezmény elbírálásakor eljáró büntetés-végrehajtási bíró milyen körülményeket köteles vizsgálni. A most beterjesztett javaslat - ha nem is a teljesség igényével - meghatározza a büntetés-végrehajtási bíró számára azokat a kötelezően figyelembe veendő körülményeket, amelyeknek az elbírálása, mérlegelése alapján állást tud foglalni abban a kérdésben, hogy az elítélt erre a kedvezményre érdemes-e vagy sem.

Ha ezeket a körülményeket - tehát a kötelezően figyelembe veendő és mérlegelendő körülményeket - megvizsgáljuk, akkor találunk közöttük olyat, amely már a büntetés kiszabásakor, tehát a jogerős ítélet meghozatalakor is mérlegelhető körülmény volt. A javaslat azt mondja, hogy a bűncselekményt is mérlegelni kell, utalva annak jellegére, súlyára és valamennyi, a bűncselekményhez tartozó tárgyi körülményre.

Döntően azonban nem ennek van jelentősége, hanem olyan körülményeket jelöl meg a törvényjavaslat, amelyek a jogerős ítélet kiszabását követően a büntetés végrehajtásának folyamatában érzékelhetők és észlelhetők. Itt elsősorban a szabadságvesztés végrehajtása alatt tanúsított magatartásra utalnék. De vannak ezek között olyanok is, amelyek egyébként értékelést nyernek az ítélet meghozatalakor, valamint a büntetés végrehajtásakor is, amikor például a vádlott személyiségére, családi vagy bűnözői kapcsolataira történik utalás. Ez így helyes, hiszen ezek azok a kapcsolatrendszerek, amelyekben egyébként változás következhet be az ítélet meghozatalát követően a végrehajtás menetében.

Ezért helyeselhető a javaslatnak az a megoldása, hogy fogház-, illetve börtönbüntetését töltő elítélt esetében az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának kezdő időpontját a büntetés megkezdésétől a feltételes szabadságra bocsátásig terjedő időtartam felében határozza meg, mégpedig vagylagosan, tehát nyilván vagy a 3-6, illetve az így meghatározott időtartam lesz az irányadó, hiszen legalább a büntetés felét le kell tölteni ahhoz, hogy a büntetés-végrehajtási intézet és annak véleményén keresztül a büntetés-végrehajtási bíró kellő tudomással és információval rendelkezzen, azért, hogy megnyugtatóan és megalapozottan tudjon abban a kérdésben állást foglalni, hogy az elítélt erre a kedvezményre érdemes-e.

De valamennyi körülmény mellett - és ez a legnagyobb érdeme ennek a javaslatnak - visszautal a büntetés céljára, amit most már leszűkítve a szabadságvesztés céljaként határoz meg. Nevezetesen a bírónak elsősorban és alapvetően azt kell értékelnie, hogy mindazokból a körülményekből, amelyek részben tényszerűen igazolhatók is, lehet-e arra következtetni, hogy a szabadságvesztés célja az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával is elérhető. A javaslat szerint az enyhébb végrehatási szabályok alkalmazására a büntetés-végrehajtási intézet tesz előterjesztést.

A hatályos törvényerejű rendelet a kedvezményezettek körébe vonta még az elítéltet és a védőjét is; ha az elítélt és a védő tett indítványt - hadd rövidítsek - az evsz alkalmazására, akkor a büntetés-végrehajtási intézet véleménnyel továbbította az egyébként a büntetés-végrehajtási bíróhoz intézett indítványt.

Úgy tűnik, hogy a védelem jogai szenvednek csorbát e módosítás folytán, de igazából nem is ez a fő probléma - hogy ne csak dicsérjem ezt a javaslatot -, hanem nem találok választ arra a kérdésre, hogy ebben az esetben az elítélt el van-e zárva attól a lehetőségtől, hogy most már a büntetés-végrehajtási intézettől kérje az előterjesztés megtételét a büntetés-végrehajtási bíró felé. Mert ha ez a lehetőség fennáll, akkor ez az érdeksérelem természetesen csak látszólagosnak tűnik.

A javaslat további megoldásait elemezve azt a kérdést is mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy az objektív feltételek teljesülése esetén, amikor az elítélt fogházban vagy börtönben azt az időtartamot már letöltötte, amelyet a törvény az evsz alkalmazásának objektív feltételeként határoz meg, akkor a büntetés-végrehajtási intézetnek van olyan kötelezettsége, hogy az előterjesztést megtegye, mert - s ezt találom kicsit aggályosnak, bár az eddigi szabályozástól ez nem nagyon tér el - ha maga a büntetés-végrehajtási intézet is gyakorol egyfajta mérlegelést és az előterjesztést nem teszi meg, akkor az objektív feltételek fennállása esetén tulajdonképpen elzárja a büntetés-végrehajtási bírót attól a lehetőségtől, hogy a büntetés-végrehajtási intézet által már értékelt körülményeket felülvizsgálja. Amennyiben az előterjesztés megtörténik - s a javaslat szövegéből következtetve előterjesztés alatt természetesen pozitív véleményt kell érteni -, akkor a független bíró az intézet által tett előterjesztéssel szemben is állást foglalhat, tehát az előterjesztést elutasíthatja.

(17.00)

De nem történik előterjesztés, abban az esetben tulajdonképpen a büntetés-végrehajtási intézet mérlegeli mindazokat a körülményeket, és hozza meg azt a döntést, amely ellen e megoldás szerint - úgy tűnik - panaszjog vagy jogorvoslat nincs. Valószínű, hogy a törvényjavaslat vitájában ezek a kérdések világosabbá válnak majd.

A közelmúltban ismertté vált ügyek arra indították az igazságügyi kormányzatot, hogy átfogó vizsgálatot folytasson az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának áttekintése érdekében. Néhányan talán az egész intézmény létjogosultságát megkérdőjelezték, de biztosan sokan voltak olyanok, akik teljes körű szigorítást vártak. Az igazságügyi kormányzat - nyilván a lefolytatott vizsgálat tapasztalataira alapozva - helyesen döntött akkor, amikor nem elsősorban a kedvezményezettek körének a szűkítését tartotta a legfontosabb szempontnak, és nem is szűkítette ezt a személyi kört, hanem azt, hogy a törvényjavaslat előterjesztésével elősegítse az egységes gyakorlat kialakítását, az egyenlő elbánás elvének érvényesülését. A jogalkalmazó, tehát a független bíróság részéről is alapvető elvárás az alkalmazandó törvénnyel szemben, hogy az egyértelmű rendelkezést tartalmazzon, és a szöveg a törvény eltérő értelmezéséhez ne vezethessen. A javaslat azon rendelkezései, amelyek az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának kezdő időpontját pontosítják, a jövőben kizárják az eltérő jogalkalmazói értelmezést.

Az evsz jogintézménye az elmúlt hat év alatt bizonyította a létjogosultságát. Az evsz a büntetési célok megvalósulását szolgálja azáltal, hogy elősegíti az elítéltek társadalomba való beilleszkedését; az intézeten kívüli munkavégzés lehetősége, a havonta többszöri eltávozás esélye az elítéltek emberi és családi kapcsolatainak fennmaradását, a visszatérés lehetőségeit erősítik. Bizonyára az arra érdemesnek talált elítéltek között is akadnak majd mindig olyanok, akik visszaélnek a megkapott kedvezménnyel, de egy-két eset nem kérdőjelezheti meg a jogintézmény helyességét. 1998-ban 1220 elítélt folytatta a büntetését enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása mellett, ez a fogházban és börtönben büntetésüket töltők mintegy egynegyede.

A javaslat az alkotmányossági és az alapvető büntetőjogi követelményeknek is megfelel, amikor a szigorúbb szabályok alkalmazását csak a jövőre nézve teszi lehetővé, miként erre az államtitkár úr is utalt, ilyen értelemben tehát ennek a törvénynek nincs visszaható hatálya.

A Fidesz-Magyar Polgári Párt a kormány előterjesztését üdvözli és elfogadásra javasolja. A büntetés-végrehajtás átfogó szabályozása iránti igényt a Magyar Demokrata Fórum és a Fidesz-Magyar Polgári Párt már 1993-ban megfogalmazta; kormányzati tényező lévén komoly esély van arra, hogy ez az új szabályozás ebben a kormányzati ciklusban megvalósuljon, hogy a büntetés-végrehajtás tartalmi megújítása tovább folytatódjék, és hogy ezt most már a jogszabály neve is méltón kifejezze.

A javaslat erényeként külön kiemelem azt a gyorsaságot és alaposságot, amellyel a kormány a jogalkalmazás során észlelt problémára szinte azonnal válaszolt e javaslat beterjesztésével.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu