DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A rendelkezésemre álló rövid idő alatt a költségvetés kulturális részéről szeretnék néhány szót szólni.
A kulturális költségvetés, ha a feladatokra felhasználható pénzeket nézzük, relatív értelemben jól eleresztett; nyugodtan kimondhatja ezt egy ellenzéki képviselő is - azt gondolom, a bírálatokat ez teszi hitelesebbé. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kiadásai reálértékben - tehát a hivatalosan, mármint a költségvetésben jelzett inflációt figyelembe véve - nőnek.
Természetesen rosszabb a kép, ha a költségvetés funkcionális szerkezetét is megnézzük. A központi költségvetés kulturális előirányzata abszolút számokban is csökken, majdnem 3 százalékkal; maguknál a központi költségvetési intézményeknél ugyan abszolút számokban nő a költségvetés lehetősége, de reálértékben még a legoptimistább inflációs becslést figyelembe véve is csökken, hiszen az emelkedés nominálisan 5,5 százalék.
Tegyük mindehhez hozzá - ha tehát úgy tetszik, a pozitív képhez hozzá -, hogy ha a kultúra területén dolgozók bérét nézzük, akkor relatív értelemben sem beszélhetünk kedvezőbb helyzetekről. Abszolút értékben is igen-igen kedvezőtlen az e területen dolgozók bérhelyzete, meglehetősen közismerten.
(15.20)
Hiszen itt kis szakmákról van szó, amelyek érdekérvényesítési lehetősége nagyon szerény: könyvtárosok, muzeológusok, népművelők, levéltárosok nem olyan számosan vannak, mint a pedagógusok; olyan mértékben sem tudják érvényesíteni az érdekeiket, mint az amúgy szintén nem jó helyzetben lévő pedagógusok. Csak jellemzésként mondom, hogy a közgyűjtemények körében a költségvetés szerint összesen 1,7 százalékkal nőnek a személyi kiadások. A művészeti intézményeknél 6,7 százalékkal, tehát reálértékben mind a két helyen visszaesés várható és lesz is nyilvánvalóan.
A számok után érdemes megállapítani, hogy nem önmagában az összeg érdekes csak egy költségvetésnél, hanem érdekes - és különösen a kultúra területén - az elosztás módja is. Nem hiszem, hogy abban vita lenne közöttünk - mármint pártállástól függetlenül -, hogy az úgynevezett aczéli kultúrpolitikának vagy más területet nézve a tanácsrendszernek nem az volt a problémája önmagában, hogy kevés volt az elosztható pénz - bárcsak annyi pénzt osztana el ma a kultúrpolitika, mint amennyit az aczéli korszakban lehetett elosztani; a nemzeti jövedelem is nagyobb volt, természetesen -, hanem az elosztás módja is meghatározza egy költségvetés színvonalát és milyenségét. Amikor a rendszerváltás gazdasági programját meghirdették a ma parlamentben lévő pártok, a költségvetési pénzek elosztási módját fontosabbnak tartották hangsúlyozni, mint a mennyiségi tényezőket.
Az elosztás módjáról néhány szót, persze csak kiemelve néhány területet: a nemzeti kulturális alapprogrammal kezdeném. A nemzeti kulturális alapprogram kapcsán tavaly ilyenkor a miniszter, aki ugyanaz, mint ma, azt ígérte, hogy az elnevezés változik, néhány pénzügytechnikai, lebonyolítási módszer változik, de a lényeg marad.
Most, 1999 végén a jövő évet nézve, a költségvetéshez csatoltan a kormány benyújtotta a '93-as XXIII. törvény, a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosítását. Eszerint a miniszteri keret, amely eddig kisebb része volt az elosztható pénzeknek, fölemelkedik az összes keret felére, tehát 50 százalékára. Az úgynevezett főbizottság és a szakbizottságok, amelyek döntenek a pénzek elosztásáról, eddig úgy álltak föl, hogy egy embert nevezett ki közvetlenül a miniszter, a többit a szakmai érdekképviseletek jelölték. Ezt a helyzetet úgy kívánja megváltoztatni a törvénymódosító javaslat, hogy a kollégiumok felét nevezi ki közvetlenül a miniszter, a másik felét delegálják csak a szakmai szervezetek.
Az eleve csökkentett összegről, tehát most már csak 50 százalékáról döntenek a szakmai kollégiumok - illetve nem döntenek; erre mindjárt kitérek. Tehát az eleve csökkentett összegről a szakmai kollégiumok úgy döntenek, hogy ha az úgynevezett főbizottság elnöke nem ért velük egyet, akkor az egész döntés fölcsúszik az úgynevezett főbizottsághoz. Magyarul és a bonyolult leírás további részleteit mellőzve: az, hogy a miniszter úr tavalyi ígérete nem bizonyult igaznak, tehát hogy nem változik a nemzeti kulturális alapprogram érdemi rendje, ez, ha tetszik, morális kérdés. A praktikus következmények az érdekesek: ami ezután történik a nemzeti kulturális alapprogramban rendelkezésre álló pénzekkel, nem mást, a régről ismert kézből etetés kultúrpolitikája, hiszen minden érdemi ügyben a miniszter vagy a nevében döntő munkatársak döntenek, ami nagyon hasonlít a korábbi kultúrpolitikához. A korábbi kultúrpolitika - mármint a '90 előtti - is feltehetően meg volt győződve arról, hogy tudja, mi a helyes, mi a jó, mi a támogatandó. És nyilván a mostani miniszter is meg van erről győződve. A Nemzeti Kulturális Alapnak éppen az volt a lényege, hogy ne személyek, hanem ha tetszik, testületek döntésétől függjön az, hogy milyen kulturális támogatási rendszerek működnek. (Varga Mihály közbeszól.)
Ha kitekintünk a kicsit szorosabban vett kulturális költségvetésből, akkor természetesen szóba kell hozni a Magyar Televízió szanálásának ügyét. Ez ugyan formálisan nem szerepel ilyen módon a költségvetésben, különösen a kulturális részében, de mégiscsak 15 milliárdos szanálásról van szó.
A héten már volt módom azonnali kérdés formájában megfogalmazni a - finoman fogalmazva is - fenntartásokat. Röviden itt most csak annyit, hogy miközben úgy tűnik, az elbocsátottak helyett a televízióban új embereket vesznek föl, miközben nincs - legalábbis nem látható - a televízióban szanálási program, hogy minek nevében történnek elbocsátások, minek nevében történik a szanálás, aközben, ahogy itt már korábban volt módom megemlíteni, költségvetésen kívüli manipuláció lehetősége áll elő ingatlanokkal, és persze az a lehetőség is előáll, hogy a kormány ezen a nagyarányú szanálási programon keresztül közvetlenül is beleszóljon a már egyébként is meglévő lehetőségein túl a televízió működésébe, ami egyértelműen törvényellenes.
Ilyen költségvetésen kívüli - formálisan legalábbis költségvetésen kívüli - ügy a Szent Korona kezelésének kérdése. Szeretném egyértelművé tenni: nem abban van a vita közöttünk és esetleg más pártok képviselői között, hogy a koronát, a koronaékszereket és a hozzájuk tartozó palástot mennyire tartjuk legfontosabb nemzeti ereklyénknek. Hanem abban van vita közöttünk, hogy amikor a kultúrában is jóval több hasznos dologra fordítható pénzre lenne szükség, helyes-e a Nemzeti Múzeumból, ahol minden látogató számára jól megközelítő helyen vannak a koronázási ékszerek és maga a korona, ahol nemrég 100 millió forintért alakították ki a megfelelő őrzés lehetőségét, erről a helyről helyes-e átszállítani a Parlamentbe a Szent Koronát és annak tartozékait, ahol - a Parlamentben - a biztonságos, szakszerű őrzés, a látogatás lehetőségei egyáltalán nincsenek úgy biztosítva, mint a Nemzeti Múzeumban.
(15.30)
Nem beszélve arról, hogy a századfordulón épült Parlament vajon becsesebb hely-e történelmi szempontból, mint a Nemzeti Múzeum, amely egyszerre szimbóluma a '48-as republikánus forradalomnak és, mondjuk, Széchényi Ferenc jóvoltából az önzetlen adományozásnak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Már a múlt évben is kifogásoltuk, hogy a kormány pusztán azért, mert nem szeret egy tudományos teljesítményt nyújtó intézetet, megvonta a támogatását az '56-os Intézettől, a tavalyi 6 millió az idén nullára csökken. Ugyanakkor az udvari történészeiből, a miniszterelnök tanácsadóiból, akiket a szakma egyébként nem nagyon ismer, létrehoztak egy politikatörténeti alapítványt, 71 millió forinttal. Az eddigi leglátványosabb teljesítményük, be kell vallanom, legalábbis a nyilvánosság számára: a szerény anyagi lehetőségek közötti akadémiai művészettörténeti kutatócsoport és a művészettörténet szakma megismerhették egy beléptetési rendszer szigorúságát, mert velük egy épületben van ez az újonnan létrehozott intézet. Most a költségvetésben új néven jelenik meg ez az alapítvány, 175 milliós költségvetéssel.
És végül, de nem utolsósorban: a költségvetést nem abból a szempontból néztem, mint amit a kulturális költségvetés utolsó soraiban olvastam a Nemzeti Színházról. Ha annyira komolyan venném a költségvetést, mint ahogy ez a költségvetés a Nemzeti Színház költségvetését bemutatja, akkor nem szóltam volna egy szót sem, hiszen szerintem senki nincs ebben a teremben, aki elhiszi, hogy a már beruházott összegekkel együtt 11,3 milliárd forintból 2002-re felépül a Nemzeti Színház.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az lenne jó, de ennek semmi esélyét nem látom, ha nem a Nemzeti Színház, nem a Szent Korona ügye és nem az '56-os Intézet, illetve azzal szemben a Közép-kelet-európai Történelmi Kutatásokért Alapítvány ügyében mutatott kormányzati magatartás, az akarnokság, az előző kormánnyal szembeni cezúra mindenképpeni hangsúlyozása határozná meg a kulturális költségvetést - sajnos nem így van.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés