DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! A Magyar Köztársaságnak másfél esztendeje nincs belügyminisztere, csak rendőrminisztere. Az önkormányzatok költségvetési támogatásán ez a tény meg is látszik. A jövő évre tervezett költségvetésből az önkormányzati támogatás részesedése 12,5 százalékról 11,6 százalékra csökken, az önkormányzatok központi forrásokból származó bevétele az itt elhangzott 8 százalékkal szemben mindössze 7,3 százalékkal emelkedik, ami minden független gazdasági elemző szerint alatta fog maradni a jövő évi inflációnak, ők ugyanis nem rendelkeznek a kormánynak azzal a kincstári optimizmusával, amely ezt 6 százalékra teszi.

(13.00)

Azt lehet tehát mondani, hogy az önkormányzatok szempontjából 1999 ismét közepes esztendő, rosszabb mint az előző volt, de sokkal jobb, mint a következő lesz. Nincs ebben tulajdonképpen sok újdonság, a rendszerváltás utáni kormányok következetesek voltak a tekintetben, hogy a pénzügyi szorítás csapdájából mindig az önkormányzatok hátán akartak kimászni.

Nem volt ez persze annyira egyenes vonalú, mint ahogy ez itt néhányszor elhangzott. Buzás Attila és Mádi László képviselőtársaimnak például szeretném elárulni, hogy az 1997-es költségvetés nominálértéken 21, tehát reálértéken 7 százalékkal emelte meg az önkormányzatok központi támogatását. Mindazonáltal ez a folyamatos önkormányzati pozícióromlás jellemző volt az elmúlt tíz évre, folyamatosan nyílt az olló a központi költségvetés kiadásai és az önkormányzatok számára engedélyezett bevételek között; folyamatosan hárítottak át központi feladatokat az önkormányzatokra, amelyeket a normatívaemelések nem finanszíroztak, és folyamatosan csökkent a személyi jövedelemadó helyben maradó hányada.

Egy tekintetben azonban újdonságról beszélhetünk. Az eddigi kormányok egy utóbb hibásnak - vagy sikeresnek - bizonyult gazdaságpolitika terheit hárították át jórészt az önkormányzatokra; azt mondhatjuk, hogy az önkormányzati terhek növelése egy adott cél érdekében vállalt kényszerűség volt.

Az Orbán-kabinet azonban nem kényszerből cselekszik, hanem filozófiából. Úgy tűnik, itt maga az önkormányzatok megnyomorítása a cél. A kormánynak szemmel láthatóan terhére vannak a jól működő önkormányzatok, csakúgy, mint a többi, tőle független, és ezért a hatalmát korlátozó intézmény: a parlamenti ellenzék, a bíróságok, a jegybank vagy a szabad sajtó.

Hogy a hatalom teljességét áhító kormány nem tűrheti a vele dacoló, akaratát keresztező ellenzéki önkormányzatokat, az nemcsak logikus, de a tavalyi önkormányzati választási kampány óta kinyilvánított tény: a miniszterelnök akkor egy kampánybeszédében kifejtette, hogy szerinte az önkormányzatok feladata a kormány politikájának helyben történő érvényesítése; a vidékfejlesztési miniszter pedig erre még rá is kontrázott, amikor kinyilvánította, hogy a kormány csak a politikailag hozzá közel álló önkormányzatokat fogja támogatni.

Mi tagadás, ez egyike volt a jobboldali koalíció azon kevés választási ígéreteinek, amelyeket be is tartott. Az önkormányzati finanszírozást jelentősen megfaragták, az idén pedig a címzett- és céltámogatás útján gondoskodtak a hozzájuk politikailag közel álló önkormányzatokról.

Tisztelt Ház! Néhány szót szeretnék szólni arról az önkormányzatok számára legfájóbb intézkedésről, amely a személyi jövedelemadó helyben maradó hányadára vonatkozik. Nem egészen értem, hogy Buzás Attila képviselőtársunk milyen helyben maradó 40 százalékról (Ughy Attila: Tanulja már meg a nevét végre!) beszélt. Az én felfogásom szerint, ha Erzsébetvárosban, amelynek a polgármestere vagyok, 100 forint beszedett jövedelemadóból 40-et az önkormányzati szférában költenek el, de ebből 35-öt nem Erzsébetvárosban, hanem Ócsán, akkor ezt nem helyben hagyták, hanem elvitték, ugyebár! Azért ez a legfájóbb az önkormányzatok számára, mert a személyi jövedelemadó a legdinamikusabban növekedő bevételi forrása az önkormányzatoknak, lépést tart az inflációval és a GDP-emelkedéssel, tehát minél alacsonyabb a helyben maradó hányad, annál inkább csökken az önkormányzatok kiszámítható támogatása és annál inkább csökken a függetlensége.

Az a - nem mondhatok mást - szemfényvesztés, ami a személyi jövedelemadókkal kapcsolatos kormánypárti propagandában elhangzik, nem különösebben rokonszenves. Szemfényvesztés ugyanis kétféle van: Rodolfóé és Uri Gelleré - a bűvészé és a parafenoméné. Az egyik azt mondja, hogy figyeljék a kezemet, mert csalok, a másik azt állítja, hogy földön túli hatalmakkal van összefüggésben, ezért tudja meghajlítani a kanalat. Amikor a kormány azt állítja, hogy azért kell elvonni 60 milliárd forintot az önkormányzatoktól, hogy kiegyenlítsék az önkormányzatok közötti különbségeket, akkor ezt a kevésbé rokonszenves szemfényvesztést alkalmazza. Ez ugyanis döntő többségében nem kiegyenlítést szolgál, a kiegyenlítésre szolgáló alapok alig 6 milliárd forinttal növekednek a jövő évben. A többi azoknak a normatíváknak a megemelésére fordítódik, amely normatívák nem kiegyenlítést szolgálnak, hanem a kormány, a központi hatalom által áthárított feladatok finanszírozását.

Ha úgy lenne, ha valóban az önkormányzatok közötti különbségek kiegyenlítésére fordítanák ezt az összeget, nem szólnánk egy szót sem. Budapest, a nagyvárosok, a jobbmódú települések szolidárisak a kistelepülésekkel és a szegényebbekkel, helyesnek tartják a kiegyenlítést - nem tartják azonban helyesnek azt, hogy a kormány az őt terhelő kiadásokat úgy kívánja az önkormányzatnak megfizetni, hogy előzőleg elveszi tőlük. Olyan ez, tisztelt Ház, mintha én az otthon nem lévő szomszédom helyett átvenném a postástól a nyugdíját, aztán este azzal adnám át neki, hogy holnap én nem leszek otthon, de jön a villanyszámlás, fizesse már ki helyettem! (Derültség az MSZP padsoraiban.)

Tisztelt Ház! A Rákosi-terror legvadabb időszaka idején a hatalom meglepő módon egy bibliai ihletésű jelmondatot választott: aki nincs velünk, az ellenünk van. A forradalom vérbe fojtása után konszolidálódó Kádár-rendszer ezt megfordította, azt mondta: aki nincs ellenünk, az velünk van. Ma a Fidesz-kormány szemlátomást azt mondja és azt üzeni, hogy aki nincs velünk, az nincs - a 2000. évi költségvetés erről szól. Nincsenek azok, akik nem velünk szimpatizálnak - vagy legalábbis nem foglalkozunk velük.

Nincsenek a leszakadók, a legrászorultabbak, mert ők nem szavaznak ránk - senkire sem szavaznak, hiszen ritkán mennek el választani. Nincsenek a nyugdíjasok, akik csalódtak bennünk; nincsenek a közalkalmazottak, akik szintén csalódtak bennünk; nincsenek a földművesek, akik beleuntak abba a bohózatba, amit a vidékfejlesztési miniszter mezőgazdasági támogatás címén előad; nincsenek azok a települések, amelyek ellenzéki önkormányzatot választottak maguknak; és végül nincs, nagyon nincs Budapest, amelyik 1998 tavaszán sem szavazott ránk, még kevésbé ősszel.

A magyar humor Sztálinnak tulajdonítja azt a mondást, hogy példát nem mutatunk, hanem statuálunk. A kormánykoalíció példát statuált Budapesttel. Budapesttel, amelytől minden költségvetési támogatást megvontak, minden olyat, amit kifejezett és nyilvánvaló törvénysértés nélkül megvonhattak.

Tisztelt Ház! A Fidesz-kormány eddigi története arról szól, hogy a szűkülő támogatottak körét a támogatások növekvő hányadában részesítették; a támogatások egyre nagyobb része jut az egyre fogyatkozó számú támogatottaknak. Érdekes volna tudni, érdekes volna meglátni, vajon eljutna-e ez a folyamat oda, hogy a költségvetés teljes összegét a miniszterek és a kormánypárti képviselők között osztják szét. A választók azonban szerencsére előbb véget fognak vetni ennek - 2002-ben. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban. - Varga Mihály: Jobbat vártunk!)

Forrás: parlament.hu