BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Orbán Viktor miniszterelnök úr az elmúlt csütörtökön beszédet mondott a Vigadóban híveinek népes gyülekezete előtt. A beszédet kedvezően fogadta a politikai megfigyelők nagy többsége. A miniszterelnök beszédét saját korábbi retorikájával és a Fidesz most megválasztott elnökének, Kövér Lászlónak a megnyilatkozásaival vetik egybe. Korábban az ellenzéki Fidesz vezetőjeként a miniszterelnök az előző kormányt a nemzet tönkretételével vádolta, és "több, mint kormányváltás" jelszavával valóságos forradalmi fordulatot vetített előre.

A kormányváltást követő első hónapokban ezt folytatva indokolta, hogy miért kell polgári szemléletű vezetőkkel felváltani a korábbiakat, miért kell keményen küzdeni mindennel, ami a múltból még itt maradt. Mi vagy ők! - az egykori "ki kit győz le" hangnemére ismertünk rá. A múlt csütörtöki beszédben viszont az ilyesminek nyoma sem volt, a miniszterelnök lezártnak nyilvánította a rendszerváltást, a robbanásszerű változások időszakát, és a nyugodt folyam hömpölygéséhez hasonlította az ország helyzetét, a kormány előtt álló tennivalókat.

(18.50)

A gazdasági növekedésről, a családok helyzetének javulásáról, a bűnözés állítólagos csökkenéséről, a születésszám javulásáról hallottunk, és arról, hogy a kormány célja a tömeges felemelkedés, melynek eredménye a "három gyerek, három szoba, négy kerék" általánossá válása lehet. Együttműködésre hívott fel ebben mindenkit, a sok-sok közéleti szereplő között a parlamenti ellenzéket is.

Vajon észrevette-e valaki a miniszterelnök tanácsadói közül, hogy ez a "három gyerek, három szoba, négy kerék" program kísértetiesen emlékeztet a Trabant vagy Zsiguli, lakótelepi lakás és háromévenkénti nyugati utazás kádári világképére, ahol szintén arról szólt a szöveg, hogy mindenkinek minden évben kicsit jobb lesz? Kádárék világképe is arra a felfogásra épült, amire most a miniszterelnöké. A viszonyok, amelyeket kialakítottak, úgy jók, ahogy vannak, és csak az a kérdés, hogy e viszonyok között hogyan lehet évről évre gyarapodni.

Miféle viszonyok, miféle rendszer az, ami Orbán Viktor szerint most már nem szorul változtatásra? Nos, ez olyan rendszer, ahol csak a társadalmi munkamegosztásba sikeresen integrálódott személyeket veszik ember-, vagy ha tetszik, polgárszámba, míg a kiszorultakat támogatásra nem érdemes deviánsoknak tekintik. Ahol ezért a szociális különbségek nem csökkennek, hanem nőnek; ahol az állam nemcsak kormányoz és igazgat, hanem életvitelben, gondolkodásban is, hitben is követendő mintát állít a polgárok elé; ahol az erőszakszervezeteknek hivatalból mindig igazuk van az egyénekkel szemben; ahol korlátozzák az önkormányzatok autonómiáját és politikai szempontok szerint tesznek köztük különbséget; ahol az állam nem visszavonul a gazdaságból és a kultúrából, hanem folyamatosan terjeszkedik, s a megszerzett pozíciókat a kormányzó pártok pozíciójának erősítésére használja fel; ahol a kormánytöbbség megakadályozza a kormánypártok kétes ügyleteinek parlamenti tisztázását, s rendőri eszközökkel lépnek fel az igazság feltárására törekvő újságírókkal szemben. (Tóth István: Ostobaság!) Újra erősödik ezért a felfelé igazodás, mint társadalmi magatartási szabály. Tekintélyelvűség és elvtelen érdek-összefonódás jellemzi a kialakuló rendszert.

Vajon ilyen jövőt képzeltek el a rendszerváltás részeseként politizálni kezdő fiatal demokraták? Tíz éve a szocialista rendszer felszámolását ígérték, bizonyára őszintén. Két éve a késő kádári struktúrák felszámolását, talán többé-kevésbé őszintén; amit azonban most kormányon tesznek, az a késő kádári értékrendi struktúrák átvétele a személyek lecserélésével. (Tóth István: Félrebeszélsz!)

A Kádár-korszakban a konszolidáció annyit jelentett, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van; megnyitjuk a megélhetés, a karrier lehetőségét mindazok számára, akik a hatalmi berendezkedésünket, akkor a munkásosztály hatalmát tudomásul veszik.

És mi a helyzet ma? Mit jelent ma az "aki nincs ellenünk, velünk van" elve: hogy a barátságos hang azoknak szól, akik hatalmi berendezkedésünket nem vonják kétségbe.

A választ egy nem teljesen véletlen egybeesés adja meg. Az Orbán-beszéddel egy napon tette egyértelművé a házbizottság ülésén az Országgyűlés fideszes elnöke, hogy nem törődve az ellenzék tiltakozásával és koalíciós partnereinek különvéleményével, ragaszkodik az Országgyűlést megcsonkító háromhetenkénti ülésezéshez. Ezt szavazta meg hétfőn többségi önkénnyel a kormánykoalíció. (Tóth István: És ez miért fáj? A többség eldöntötte!)

Ugyanezen a napon jelentette ki az Országgyűlés elnöke azt is, hogy a legfőbb ügyész állásfoglalásának, miszerint a csonka tévékuratórium létrehozása törvénysértő volt és törvénysértőnek minősül annak működése is, nincs jogkövetkezménye. Mondjon bármit a legfőbb ügyész vagy az Európai Unió országjelentése, a Fidesz kitart a Magyar Televízió megszállása mellett, és ugyanezt teszi a Rádióval is. Márpedig a parlament és a közszolgálati média a demokratikus berendezkedés két kulcsfontosságú eleme, ezeket bénította meg az elmúlt másfél év során a Fidesz, s ehhez kíván a továbbiakban is ragaszkodni.

A konszolidáció előfeltétele tehát mindennek elfogadása. Ez lenne az a rendszer, amelynek elérésére a rendszerváltás irányult? Ezeknek a viszonyoknak a konszolidálását kellene békülékeny politikaként üdvözölnünk?

Köszönöm a figyelmet.

Forrás: parlament.hu