HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha szabad ezt a kifejezést használni, erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy a Globe International nemzetközi környezetvédelmi mozgalom tagjaként és olyan emberként, aki gyakran publikál környezetvédelmi kérdésekben, akkor is hozzászóljak ehhez a kérdéshez, ha nem vagyok az illető szakbizottság tagja. Nagyon örülök ennek a ma délutáni vitának, olyan kérdésekről beszélgettünk, amelyekről, sajnos, nagyon kevés szó esik ebben a Házban, és sokkal többet kellene beszélni róluk.
Engedjék meg, képviselőtársaim, hogy egészen röviden felidézzem Winston Churchillt, őt a harmincas évek közepén megkérdezte egy neves francia értelmiségi, kiváló író, hogy hogyan tudna föllépni a nácizmus terjedése ellen. Churchill azt mondta, hogy kedves művész úr, néhány évig talán ne írjon esszéket, regényeket, drámákat, novellákat, hanem mindennap írjon egy cikket arról, hogy Németországban sokkal több harci repülőgépet gyártanak, mint Angliában vagy Franciaországban, és ha a dolog így halad, akkor Hitler győzni fog. Az író természetesen továbbra is az irodalmat művelte, de megértette azt, hogy szép szavakon kívül valóban konkrét törvények, intézkedések kellenek ahhoz, hogy nem humánus, antihumánus folyamatokat megállítsunk.
Én is azt gondolom - talán földhözragadt hasonlattal élvén -, hogy mindennap kellene beszélnünk például a hulladékképzésről, mindennap kellene beszélnünk a környezetvédelemről, és azt hiszem, akik itt ülünk, ebben nagyon-nagyon egyetértünk, hogy ebben a Házban és a közéletben sokkal-sokkal többet kellene beszélni a jövőről, mint olyan múltbeli és jelenlegi mellékes kérdésekről, amelyek időnk nagyobbik részét a vitákban kitöltik úgy a kormánypártok, mint az ellenzék oldalán.
Ha az emberi jövőről akarunk beszélni, akkor - itt elhangzott ez a kifejezés, hogy fenntartható növekedés - a fenntartható növekedésről kell beszélni, a megújuló energiaforrásokról, és természetesen olyan fogyasztásról és fogyasztói életmódról, hiszen itt életmódról van szó, amely minél kevesebb kárt és le nem bontható mellékterméket, szennyezést termel.
De hány ember él ebben az országban... - és ez a vita, ami itt lezajlott, azért volt féloldalas, mert olyanok között zajlott, akik ismerik ezeket a problémákat -, ha megkérdeznénk a tisztelt választóinkat, vagy akár tisztelt képviselőtársainkat más bizottságokból, hogy definiálják már a fenntartható növekedés fogalmát, akkor tartok tőle, hogy igen elszomorító eredményt kapnánk.
Amit Horváth János képviselőtársam, professzor úr elmondott, akivel nagyon sokszor, nagyon sok dologban egyet szoktam érteni, meg kell mondani, hogy ez a gazdasági megközelítés, amelyet ő használt, természetesen alapelvként elfogadható, de úgy érzem, hogy talán nem ment végig azon az úton, amit felvetett. Én is elszakadnék attól a vázlattól, amit erre a beszédre készítettem, és néhány olyan gondolatot szeretnék hozzáfűzni, amely, sajnos, nem került szóba sem a törvényben, sem az ő beszédében, de amely szerintem az egész hulladékgazdálkodási és környezetben való gondolkodási koncepció megértéséhez szükséges.
Az elmúlt években többször nekilendült az ökoadó gondolata vagy problémája, de végül is nem jutottunk egyről a kettőre, pontosabban a nulláról az egyre sem. Természetesen - pontosan amit Horváth János mondott - arról van szó, hogy gazdaságossá kellene tenni az olyan termelést és a fogyasztást, amely környezetbarát, nem terheli a környezetet, és nagyon drágává, ráfizetésessé kellene tenni azt a termelést és a fogyasztást, amely ellentétes a fenntartható növekedés elvével.
Ez azonban jelenleg, sajnos, egyáltalán nincsen így, tisztelt Ház, és bár a piacgazdaságnak az az alapvető törvénye, hogy az árban minimálisan meg kell jelennie a költségeknek, valójában azt a meglepő dolgot látjuk, hogy az árban gyakorlatilag egyáltalán nem jelennek meg a hosszabb távú környezeti költségek. Ez egy olyan gondolkodásmódból, történelmi fázisból keletkezett, amikor az emberek azt hitték, hogy a víz végtelen és ingyen van, holott - ahogy Pap János képviselőtársam nagyon helyesen mondta - kevés van belőle, és elméletileg egyáltalán nincsen ingyen; és a levegő végül is fogyhatatlanul az ember rendelkezésére áll.
Sőt, ez a fajta fogyasztói gondolkodásmód a nyugati országokban akkor született meg, amikor igazából a nyersanyagkincsek is gyakorlatilag korlátlanul álltak rendelkezésre, hiszen semmi mást nem kellett tenni, mint Afrikában vagy Ázsiában egy újabb országot gyarmatosítani, és akkor nemcsak a víz és a levegő, hanem az ásványkincs is korlátlan volt, csak a kitermelési értéke adódott hozzá. Holott ha ehhez a vízhez, a környezeti értékekhez, a szennyezés, a hulladék által elszennyezett környezeti értékekhez hozzávesszük azt a valódi értéket, amit a tiszta levegő, a víz, a talaj jelent az emberiség, a jövő számára, akkor egészen más árral és árképzéssel kellene számolnunk.
Azok, akik ezt kétségbe vonják - nem itt, ebben a teremben -, azoknak érdemes föltenni azt a kérdést, hogy vajon, ha egyáltalán elfogyna a tiszta víz a Földön, akkor az árutőzsdén vajon hány dollárért lehetne tiszta levegőt vagy tiszta vizet kapni. A válasz bizony az, hogy semennyiért sem, és egy idő után már az árutőzsdéig sem tudnánk eljutni, se autóval, se gyalogosan, se kerékpárral.
Az évmilliók alatt megtermelt energiának a költsége egyetlen energiahordozóba sincsen beépítve, vagy hogy egy egészen egyszerű, pórias példával éljek: ha a kamionforgalom árába azt is beleépítenék, hogy a Bocskai úton a lakásoknak, az ingatlanoknak az értéke hány millióval csökken az évek során, és gyakorlatilag eladhatatlanná válnak, akkor lehet, hogy a folyami hajózás sokkal-sokkal olcsóbb lenne, már abban a pillanatban, amikor ezt az elvet elfogadnánk és beépítenénk az árképzésbe.
Tehát egyáltalán nem vitatom azt a felfogást, hogy gazdaságilag kell megközelíteni ezt a kérdést, pusztán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a gazdasági megközelítés a jelenlegi árképzés alapján nem reális, abszolút irracionális, mert az a tény, hogy a környezetbarát termékek - és ez az ásványvíz csomagolására ugyanúgy igaz, mint másra - vagy a bio-mezőgazdasági termelés drágább és költségesebb, mint a környezetszennyező termelés, ez csak és kizárólag azért van így, mert ezt a fajta ökorendszert nem sikerült megvalósítani.
Ha a munkajövedelmek helyett alapvetően a termelést és esetünkben a hulladéktermelést is belevennék az árba, tehát az adótartalom alapvetően és döntően attól függene, hogy megújítható vagy egyszer felhasználható energiát és nyersanyagokat használnak fel a termelésnél, másrészt pedig hogy a fogyasztásnál, illetve a termelési folyamatok során milyen mértékben keletkeznek káros, vissza nem forgatható szennyezések, akkor ez az adórendszer néhány év alatt a piacgazdaság keretein belül - nem valamifajta forradalmi teóriával - egészen más világot teremtene.
(18.10)
Először is sokkal-sokkal több munkahely keletkezne, ha a munkajövedelmeket nem vagy alig terhelné adó.
Másrészt a környezetbarát termelés élőmunkaerőt kíván, ezt mindannyian tudjuk, nagyon-nagyon sok élőmunkaerőt igényel; ebből a szempontból nagy előrelépést jelentene. Sokkal igazságosabb is lenne, mert a pazarló túlfogyasztás alapvetően azokat jellemzi, akik valamilyen módon nem vállalnak kellő részt a közterhek fedezéséből.
Végül pedig - ahogy már hangsúlyoztam - piackonform, mert a piac alapvető elve azt követelné, hogy az árba minden költség, a környezeti költség és a környezetszennyezés költsége is épüljön be. Ezt természetesen egyik napról a másikra egyetlen kormány sem tudja megvalósítani, sajnálom mindenesetre, hogy az ökoadó tekintetében egyáltalán nem tudtunk előrelépést elérni. Szeretném hangsúlyozni persze, hogy ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy akkor más adókat egyidejűleg csökkentsünk, tehát nem úgy, hogy a 32 meglevő adó mellett még füstadóként vagy kéményadóként egy 33., 34. lelemény is lehet.
Ami a törvény hétköznapibb vagy gyakorlatiasabb részleteit illeti - amit itt több képviselőtársam megfogalmazott, nyilván mindannyiunkban megfogalmazódott -, ezeknek az üvegeknek vagy csúnya kifejezéssel élve a kiszereléseknek, göngyölegeknek a tematikájával kapcsolatban meg kell mondani, hogy egy alapvetően piacgazdaságra épülő országban, mint Dániában a dobozos kiszerelést tiltja a törvény, tehát ott dobozos sört, dobozos kólát és ilyeneket nem lehet árulni, nem lehet forgalomba hozni, és Dániában ez nem sérti a kereskedelem szabadságát.
Amiről itt Horváth János képviselő úr beszélt - én többször, sokszor jártam nemcsak hivatalosan, magánemberként is Dániában -, ha bármikor tetszik menni Koppenhága utcáin, ha valaki otthagy egy üveges sört, akkor egy percen belül egy amúgy jól öltözött, elegáns ember megfogja és beteszi az aktatáskájába, a visszaváltáshoz ugyanis egy percnél többet nem kell mennie, mert minden egyes trafikban, újságosnál, élelmiszerboltban a nap legtöbb órájában, kora reggeltől késő estig visszaváltják. Ezeket a dolgokat el lehet várni egy törvényhozótól, egy parlamenttől is, ilyen intézkedéseket lehet hozni, ezek ugyanis nem ellentétesek azzal a szabadságelvvel, amelyet normálisnak tartunk.
Néhány megjegyzést szeretnék mindenképpen még ehhez hozzátenni. Azért az a fajta gondolkodásmód, hogy a tudati fejlődés szükséges - amit itt kormánypárti oldalon többen vitattak -, és hogy a szennyező fizesse a költségeket, természetesen ebben egyetértünk. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy minden ilyen törvény bevezetésénél szóba szokott kerülni, hogy egyik napról a másikra az emberek gondolkodását, szokásait nem lehet megváltoztatni, különösen olyan tekintetben, mint a környezetvédelem. Évtizedekig, évszázadokig emberek abban a hitben nőttek föl, hogy bizonyos környezeti kincsek ingyen vannak, másrészt pedig a föld magától majd elnyeli meg földolgozza a szemetet. Ez nagyon sokáig így is volt, amíg olyan termelési technológiák nem jelentek meg, amelyek ezt lehetetlenné teszik.
Tehát vak és rövidlátó dolog csak a kisemberre és az önkormányzatra terhelni a terheket, főleg egyik napról a másikra. Hosszabb távon egy ilyen intézkedést, intézkedéscsomagot - hiszen végrehajtási rendeletek sora fog keletkezni - mindenképpen össze kell kapcsolni valamifajta adóreformmal, a munkahelyteremtéssel - például közmunka - való összefüggés megteremtésére.
Elhűlve hallottam - a vita elején hangsúlyoztam, hogy nem vagyok a bizottság tagja -, hogy gyakorlatilag fogalma sincs senkinek, hogy például hány lerakóhely van az országban. Nyilvánvaló, ha előre akarunk lépni, akkor nemcsak törvényt kell hozni, hanem fel is kell mérni a jelenlegi helyzetet.
A szennyező anyagok nemzetközi kereskedelmével vagy szállításával kapcsolatban is el kellene egyszer határozottabban dönteni, hogy hívei vagyunk vagy nem. Én nem vagyok egyáltalán híve, még akkor sem, ha gazdasági fejlődésünk során eljön egy olyan pillanat, amikor lesznek nálunk sokkal fejletlenebb országok, amelyek esetleg a magyar szemétexportot is elfogadják. Mindenesetre ezt a kérdést végig kell gondolni, és el kell odáig jutnunk, hogy az erkölcsi és a hosszú távú jövőbe vetett hitünk alapján nemet mondunk mindenfajta hulladék, szemét ide-oda szállítására.
Abban a kérdésben, hogy visszavonja-e a kormány ezt a törvényjavaslatot vagy nem, nem akarok a kormánypárti oldalon kialakult vitába beleszólni, mind a két megoldás mellett szólnak helyes érvek, és nem is lenne ezt helyes egy ilyen politikai adok-kapokra használni. Én sajnálom inkább azt, hogy másfél év alatt ez a Környezetvédelmi Minisztérium által beterjesztett első fontos törvény, amellyel találkozunk. És azt gondolom, ha a Környezetvédelmi Minisztérium a jelenlegi színvonalon működik - mert nagyon is rosszul működik, mondjuk ki -, akkor annál inkább nagy szüksége van arra, hogy az hat politikai párt szakértő képviselői megpróbáljanak ebben a kérdésben konszenzusra jutni, és így kisegíteni az egyelőre, mondjuk, bukdácsoló minisztériumot.
Köszönöm a figyelmüket.
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés