BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt szomszéd országokban élő magyar Képviselők! Tisztelt Országgyűlés! Eredetileg nem terveztem felszólalni, hiszen a frakciónk álláspontját Szent-Iványi István képviselő úr ismertette önökkel. A vita, amelyben nagyon sok, ezen a jelentésen messze túlterjedő kérdés is előkerült a felszólalásokban és a kétperces vitában is, arra késztet, hogy két kérdésben mégis röviden visszatérjek a szabad demokraták álláspontjára, illetve a saját véleményemre.

Itt most a jelentés és a határozati javaslat vitája folyik, tartalmi vita természetesen a jelentés szövegéről folyik, hiszen a határozati javaslat a jelentés elfogadásáról szól, szavazni csak a határozati javaslatról tudunk, módosító javaslatot ahhoz lehetne benyújtani, de ezt nem tesszük, érdemben azonban erről a jelentésről van szó. A jelentés, mint erről sokan beszéltek, sok helyes elemet tartalmaz arról, hogy a magyar kormány, a magyar állam mi mindenben támogatja a szomszéd országok magyarságának mindennapi életét, de vannak benne bizonyos elvi jellegű megállapítások is, és én két elvi természetű megállapításról szeretnék röviden szólni.

Az egyik - és erről már a szocialista és szabad demokrata felszólalók beszéltek - az a mondat a jelentés 2. oldalán, a harmadik bekezdésében, hogy a magyar külpolitikában 1990-ben kialakult három fő cselekvési irány között sikerült helyreállítani az egyensúlyt. Mit jelent ez a mondat, államtitkár úr? Nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a mostani kormánynak sikerült, feltételezem, hogy ezt értik rajta. (Németh Zsolt igent int.) Bólint, így van. Mihez képest? Nem ahhoz képest nyilván, amit az Antall-kormány csinált, hiszen a jelenlegi kormány az Antall-kormány követőjének tekinti magát minden lényeges kérdésben, hanem ahhoz képest, amit a szocialista-szabad demokrata koalíció csinált. Gondolom, ezt értik ezen a mondaton. Igaz?

Egyrészt azt szeretném mondani, hogy ez a mondat ellentétes azzal a sokat hangoztatott igénnyel, hogy konszenzus legyen a külpolitikában. Mert ha a jelenlegi kormánykoalíció nem ért egyet azzal, amit az előző kormány csinált ebben a kérdésben, akkor nyilván nincs konszenzus, és én azt gondolom, hogy tényleg nincs konszenzus. Miért nem volt egyensúly az előző kormány idején a három irány között? Vajon túlsúlyra került-e akár az integrációs politika, akár a szomszédsági politika a szomszéd országok magyarságának támogatásához képest? Ezt jelenti ez az állítás? Nincs ez világosan megfogalmazva. Amikor önök ellenzékben voltak, akkor ezt rendszeresen állították, nem tudom, hogy ma is ez-e a véleményük. De sok év elteltével ma már világosan láthatjuk, hogy az a politika, amelyet a szocialista-szabad demokrata kormánykoalíció követett, és amelynek - hogy úgy mondjam - szimbolikus megjelenése volt a szlovák és román alapszerződés, ez semmilyen tekintetben nem ártott a szomszéd országok magyarságának, része volt egyfajta szomszédsági politikának és a szomszéd országokban élő magyarságot segítő politikának. Persze különbözött attól, amit a jelenlegi kormány képviselt, és különösen attól, amit a jelenlegi kormány pártjai ellenzékben képviseltek.

Annak a politikának, amit a szocialista-szabad demokrata koalíció képviselt többek között az alapszerződésekkel, az volt az alapelve, hogy adottságnak tekintjük azt, hogy a szomszéd országokban élő magyarság azokban az államokban él, azokban az államokban fog élni a következő évtizedekben is, mindaddig, amíg a határok Európában nem válnak teljesen virtuálissá. Ebből viszont az következik, hogy a szomszéd országokban élő magyarság helyzetén akkor tudunk segíteni, ha ehhez szövetségeseket találunk a szomszéd országok többségi politikai erői között is; megtaláljuk azokat a politikai erőket ezekben az országokban, azokat a demokratikus, nyugati elkötelezettségű politikai erőket, amelyek hajlandók erre az együttműködésre, amelyek megértik a kisebbségi követeléseket és igényeket. Mind az alapszerződések, mind az azokat követően Szlovákiában és Romániában létrejött koalíciós kormányok ténye és tapasztalata azt mutatja, hogy az előző kormánynak ez a filozófiája helyes volt és igazolódott.

Nincs szó tehát arról hogy abban a négy évben bármiféle kívánatos egyensúly megbomlott volna, legalábbis az én megítélésem szerint nincs, és nem látom indokát annak, hogy pozitív értelemben arról beszéljünk, hogy valamiféle egyensúlyt ebben a közel kétéves kormányzati időszakban önök helyreállítottak. Hogy megbomlott-e valami, arról sokat lehetne beszélni, de ez ebbe a felszólalásba nem fér bele.

A másik kérdés pedig, amiről szeretnék beszélni, a jelentés végén található mondat. Azt mondja az Állandó Értekezlet második ülésének zárónyilatkozatával kapcsolatban, hogy - idézem - "a határon túli magyarok magyarországi jogállásáról szóló törvényi szabályozás szükségességének konszenzusos elfogadása fontos lépést jelent a magyar-magyar integráció szimbolikus és gyakorlati megvalósítása felé". Nos, én nem voltam ott; az államtitkár úr és Tabajdi képviselő úr ott volt. Nem voltam ott, de olvastam a zárónyilatkozatot, amely ilyen mondatot nem tartalmaz. Az a zárónyilatkozat azt mondja, hogy valamennyi résztvevő, tehát a két ellenzéki párt is, elfogadja azt, hogy vizsgálják meg egy ilyen törvényi rendezésnek a lehetőségét - ennyit és nem többet. Ebben volt ott, a delegációk között, ha jól értem a zárónyilatkozat alapján, konszenzus. Szükségességről abban a zárónyilatkozatban tudomásom és emlékezetem szerint nincs szó.

Én magam úgy gondolom, hogy ez az elképzelés, amit leegyszerűsítve státustörvénynek szoktak nevezni, egy tévút a probléma megoldásában. Nem véletlen, hogy ezzel kapcsolatban oly hangsúlyosan vetődik fel a kérdés, hogy tisztázni kell, hogy ki is a magyar. Szent-Iványi István beszélt erről, és a kérdés feltevését vitatták. Én azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, tisztelt jelen lévő, szomszéd országbeli magyar politikai vezetők, hogy erre a kérdésre, hogy ki is a magyar, két válasz létezik. Az egyik: magyar az, aki a magyarországi politikai, gazdasági, szociális közösség tagja, és az ilyen értelemben vett magyar lehet nemzetiségét tekintve szlovák, román, cigány vagy bármi más. A másik válasz erre a kérdésre: magyar az, aki a magyar nyelvi, történeti, kulturális közösség tagja, éljen akár Magyarországon, akár a szomszéd országokban, akár bárhol másutt a világon, mert oda származott.

Az a baj ezzel a státustörvény-elképzeléssel, hogy ezt a két fogalmat összekeveri, összemossa, méghozzá tudatosan. (Dr. Fenyvessy Zoltán: Ez két fogalom!) Igen, ez két fogalom, hiszen, mint említettem, a magyar politikai közösség tagja nemzetiségét tekintve lehet szlovák vagy román is, aki pedig a magyar nyelvi kulturális közösség tagja, az állampolgárságát tekintve lehet amerikai, lehet cseh, szlovák, román, ukrán s a többi is. Az a probléma, hogy sehol a civilizált világban ezt a két fogalmat nem szokták összemosni. Vannak kivételek, mondjuk, Horvátország és Szlovákia ilyen kivétel, de egyébként nem szokták összemosni. A szociális jogok, a foglalkoztatási jogok mindenütt a fejlett országokban ahhoz kötődnek, hogy valaki állampolgárként egy politikai, gazdasági, szociális közösségnek tagja vagy sem. És a kulturális, nyelvi integráció az, aminek részévé válhat valaki a politikai közösséghez való tartozás nélkül. Ez a fejlett demokráciákban Európában és Európán kívül az alapszabály.

Olyan rendezést hozni, amely a nyelvi, kulturális közösséghez való tartozás alapján kíván szociális, foglalkoztatási jogokhoz juttatni személyeket, adott esetben a szomszéd országok állampolgárai közül azokat, akik magukat magyarnak vallják, ez mindenféle jogi, szociális, kulturális, gazdasági problémát vethet fel, nem is beszélve arról, hogy azért jócskán élnek olyan személyek, olyan polgárok ezekben az országokban, akik erősen kettős identitásúak, vegyes házasságban vagy anélkül - és ezeket az embereket hova fogják tenni?

(19.10)

A problémát nem azért nem rendezték, mert nem volt rá idejük, hanem a problémát nem lehet rendezni. Ezért gondolom azt, hogy ez egy elhamarkodott, végiggondolatlan, nem komolyan vehető elképzelés volt.

Úgyhogy azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy ezt a kérdést helyes lenne nagyon alaposan újragondolni, és a szomszéd országok magyarságának problémáit azon az úton rendezni, azon az úton támogatni őket, azon az úton segíteni őket - adott esetben több pénzzel és nem kevesebbel -, amely úton e problémákat Európa országaiban meg szokás oldani és meg kell oldani.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Forrás: parlament.hu