DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! A 2524. számú törvényjavaslat kétségtelenül két törvény módosítását célozza: az 1993. évi LXXIX. és az 1993. évi LXXX. törvény módosítását - a felsőoktatási törvényét és a közoktatási törvényét -, és emiatt már hangzott el itt bírálat. Meg kell mondjam, egyáltalán nem példa nélkül való a magyar jogalkotásban ez a módszer, számtalan példát lehet felhozni arra, hogy igenis egy törvény módosít más, esetleg nem is feltétlenül összefüggő törvényeket, itt az összefüggés pedig nyilvánvaló.

Emellett a közoktatási törvény módosításával ez az előterjesztés mindössze egy paragrafus erejéig foglalkozik, kettő foglalkozik a hatályba léptetéssel, és huszonegy, tehát a zöme, a felsőoktatással. Emellett a cím is utal a felsőoktatási törvény, illetőleg a közoktatási törvény módosítására. Tehát egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy majd egy olyan rejtett módosítás fog meghatározni egy másik komoly törvényt, amelyet esetleg nehéz fellelni. Tehát ez a vélemény szerintem nem teljesen megalapozott.

A 21 paragrafus, amely a felsőoktatási törvény módosításával foglalkozik, bár egy kicsit kuszának tűnik, mégis három nagy területre bontható. Az egyik rész az állami felsőoktatás és az egyházi felsőoktatás között kíván párhuzamot vonni, megteremteni az összhangot. A második rész, fogalmazzunk úgy, a minőségbiztosítást célozza; a harmadik pedig ennek az ellenőrzését. Jól körülhatárolt részek ezek.

A 2. § foglalkozik az egyházi felsőoktatási intézmények és az állami felsőoktatási intézmények összhangjának a megteremtésével, amelyre - mint itt arról már szó volt - két megállapodás kötelezi az Országgyűlést, a Magyar Köztársaság és a Szentszék között létrejött megállapodás, valamint a Magyar Köztársaság kormánya és a történelmi egyházak között létrejött megállapodás. Tehát végül is kötelezettsége a parlamentnek, hogy ezeket az összhangokat megteremtse, amely végül is a finanszírozás összhangjának a megteremtésére vonatkozik, és amely többek között azt is meghatározza, hogy a hittudományi, illetőleg a hitélettel kapcsolatos stúdiumok megítélése azonosnak tekintendő a bölcsésztudományi karok finanszírozásával, úgy az oktatás, mint a fenntartás terére nézve.

(13.50)

Ám amikor elolvastam a 2. §-t, önkéntelenül is a kiváló kodifikátor, Kampis György könyve jutott az eszembe, "A kodifikáció elmélete és gyakorlata", melyben megfogalmazza, hogy egy jogszabálynak egyszerűnek, világosnak, közérthetőnek kell lennie, lehetőleg rövidnek, úgy a mondatoknak, mint a paragrafusoknak, és hogy a szaknyelv voltaképpen azonos a szép magyar beszéddel, a kettő között a valóságban különbség nincs. Amikor elolvastam a 2. § első mondatát, amely tizennégy sorból áll, bizony arra gondoltam, hogy ez nem mindenben felel meg a kampisi elvárásoknak, bár a tartalma kétségtelenül megalapozott és szükséges.

Felvetődött az is, hogy vajon miért csak ezekről az egyházi iskolákról van szó és nem az alapítványiakról, tehát a nem államiakról; erre egyetlen példát lehet mondani, ami egyébként el is hangzott, hogy valahogy összefüggésben vannak az egyházi ingatlanokkal. Persze, mert azokról az egyházakról van szó, amelyek 400-500 éve működtetnek felsőoktatási intézményeket Magyarországon, óriási tapasztalattal, óriási gyakorlattal, óriási tradíciókkal rendelkeznek. Majd ha 400-500 év elteltével azok az alapítványi iskolák még mindig működnek, amelyek most elkezdték a működésüket, akkor biztosan azoknál is lehet beszélni összhang megteremtéséről. Azt hiszem azonban, ez most kicsit erőltetett lenne.

A Széchenyi-professzori ösztöndíjnál a professzori megjelölést veszi ki a törvényből egy alkotmánybírósági döntésre hivatkozva, amely azt mondja, hogy nemcsak a professzorok kapnak ösztöndíjat, hanem más oktatók is. Még egy szempontra szeretném a figyelmet felhívni: az egész felsőoktatási törvényben a professzor kifejezés egyetlenegyszer szerepel, a professzor emeritus megjelölésnél, máshol mindenhol csak egyetemi tanárról, egyetemi magántanárról, habilitált egyetemi tanárról beszél. A professzor emeritus pedig az egyetemi tanár, aki már nyugdíjba ment, és megkapja ezt a tiszteletbeli címet. Nem beszélve arról, hogy idegen szó, latin szó, a német nyelvterületen minden egyetemet végzett középiskolai tanárt professzornak hívnak, tehát valóban nem feltétlenül ide illő, nem tartozik ebbe a fogalomkörbe, amit az egyetemi tanárok körében tárgyalunk. Tehát megint csak Kampisra tudnék hivatkozni, Kampis Györgyre.

Az egyetemi tanárok kinevezésének szigorítása igenis helyénvaló, szükséges. Szó sincs arról, hogy az állam szeretné magához kaparintani ezt a feladatot. Egyszerűen a minőség biztosításáról van szó, amely csak így képzelhető el, azokban a szófordulatokban is, amelyeket a törvény úgy fogalmaz meg, hogy iskolateremtő egyéniségnek kell lennie, hogy a mértékadó külföldi és hazai szakemberek ismerjék. Igenis, ezek mind olyan ismérvek, amelyek egy egyetemi tanár komolyságát, felkészültségét bizonyíthatják. Ez így van tulajdonképpen a középkortól kezdve Comeniuson, Eötvös Lorándon, Hatvani professzoron keresztül egészen Magyary Zoltánig - akire rendszeresen szoktunk hivatkozni -, a közigazgatás atyjáig, akik valóban iskolateremtő, külföldön és belföldön is elismert kiváló emberek voltak.

Két helyen szerepel a kollégium kifejezés, amire szeretnék reagálni, mégpedig annyiban - volt már szó róla, de én más vonatkozásban említeném -, hogy a diákotthonokkal hozza összefüggésbe. A törvényi részében a diákotthon után zárójelben szerepel a kollégium, majd az általános indokolásnál fordítva, a kollégium után szerepel zárójelben a diákotthon - nem azonos fogalom. A diákotthon nem azonos a kollégium fogalmával; a kollégium magába foglalja az alsófokú iskolát, a középfokú iskolát, a felsőfokú iskolát, végül is tulajdonképpen szellemi kört foglal magába, nem egyszerűen egy épületet, egy épületegyüttest, egy szellemiséget, még ha nem is vitás, hogy ezek az egymásra épülő oktatási intézmények általában bentlakásosak voltak - megint csak Kampis. Fel lehetne sorolni azokat a híres kollégiumokat, amelyek Magyarországon ismertek, ma is így hívják őket, a debreceni kollégiumot, a sárospatakit s a többi, amelyek valóban szellemiséget, szellemi kört képviseltek; ez elkezdődött az elemi iskolában és végigment egészen a felsőoktatási intézményekig.

Nagyon fontosnak tekintem a társadalmi tanács kötelezővé tételét, a jelenleg hatályos törvényben ez csak feltételes módban van meghatározva, tehát társadalmi tanácsot lehet létrehozni. Ebben kötelezővé teszi, olyan formában, hogy külső szakembereket is meg lehet hívni, meg kell hívni a társadalmi tanácsba, akik társadalmi-gazdasági és a leglényegesebb: munkaerő-piaci szempontból vesznek részt ennek a társadalmi tanácsnak a munkájában. Ez pontosan a felvételiknél, az első évek évfolyama meghatározásánál rendkívüli jelentőséggel bír, és külföldön, főleg Amerikában, tulajdonképpen már a finanszírozásnak is részévé válik. Gondolom és remélem, hogy egyszer végül is oda fog a piac kerülni, hogy ők is részt vesznek a felsőoktatás finanszírozásában.

Igen fontos még a 10. §, amely a 74. § módosításáról szól. Ez tulajdonképpen a képzési követelmények szempontjából is lehetővé teszi a jövőben az ellenőrzést, vagyis az az összeg, amit az állam áldoz vagy ad ezeknek a felsőoktatási intézményeknek a finanszírozására, valóban jó helyre kerül-e, és megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amelyeket a felsőoktatási törvény preambuluma fogalmaz meg. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) Bár van néhány, főleg megfogalmazásbeli ellenvetésünk, összességében az a véleményünk, hogy általános vitára természetesen alkalmas és megfelel a felsőoktatási törvény preambulumának.

Köszönöm. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu