LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja egyhangúlag helyesli és üdvözli ennek a törvénytervezetnek a legnagyobb horderejű változtatását, azt, hogy a személyi jövedelemadóztatás területén megközelítjük a jövedelmeknek a teherbíráshoz igazodó, az eddigieknél igazságosabb adóztatását, a családi adókedvezmények rendszerének a megerősítése révén. Oly mértékben fontos és nagy jelentőségű ez a fordulat, miszerint az adózás a jövőben jobban méltányolja a gyermekes családok sajátos jövedelmi és fogyasztási szokásait, hogy a törvénytervezettel kapcsolatos további észrevételeimet és módosító szándékaimat a végén mondanám el, akkor részletezem; ugyanis nem kívánom a legkisebb mértékben sem azt a látszatot kelteni, hogy vegyes érzelmekkel viseltetek a törvényjavaslat iránt, azaz azonos súllyal vannak helyeslő és kritikai jellegű észrevételeim.

A törvényjavaslat erényei lényegesen felülmúlják a módosításra, változtatásra szoruló törvényszakaszokat.

A teherbírással köszönő viszonyban sem álló személyi jövedelemadózás gyökerei 1988-ig nyúlnak vissza. Az akkori pártállam úgy vezette be - Európára hivatkozva - ezt az új lakossági terhet, hogy elhallgatta azt a tényt, miszerint valamennyi európai ország adótörvényei figyelembe veszik a háztartásban élő eltartottak számát. Parlamentáris demokráciában ugyanis természetes dolog volt felismerni azt az egyszerű tényt, hogy más az adóelviselő képessége egy jövedelemnek, ha abból a jövedelemtulajdonos egyedül él, s más, ha négyen-öten osztozkodnak ezen a jövedelmen. A közteherviselés polgári gyakorlata nem tud más lenni, mint olyan, hogy eleve figyelembe veszi az adómegállapítás során az egy jövedelemből élők számát, és ehhez mérten adóztat. Az már csak adótechnika kérdése, hogy a családi jövedelemadózás technikája révén közelíti meg az arányos közteherviselés optimumát, amikor is valamennyi családban képződő jövedelmet összeadnak, és ezt osztják a családtagok számából képzett fogyasztási egységekkel, vagy pedig a személyi jövedelemadózás révén, ami a jelenlegi hazai gyakorlat.

Az első szabadon választott kormány az örökül kapott adósságtörlesztések és az összeomlott gazdaság munkanélkülisége miatt csak nagyon keveset tudott lépni az arányos közteherviselés irányába. De még ez a törekvése is az akkori szocialista-szabad demokrata ellenzék nagyon kemény ellenállásába ütközött. (Bauer Tamás: A Fidesz is benne volt.) Nem véletlenül, az 1994-ben hatalomra került szocialista-szabad demokrata kormány rögtön a választások után feladatává tette ennek a kedvezménynek a megszüntetését, és hamarosan teljesítette is ezt a programpontját. 1994. december 6-án megkapták a gyermekes családok a virgácsot, akkor fosztotta meg őket az akkori parlament többsége a még meglévő csekélyke adóelvonási lehetőségtől is. A mostani Országgyűlés remélhetően már olyan nagyságrendben tudja korrigálni az adórendszer családellenes következményeit, hogy bármilyen politikai fordulat, bármilyen, a korábbihoz hasonló, igenis családellenes kormány hatalomra jutása esetén sem lehetne ismét gyermeknevelés-ellenes célokra felhasználni az adórendszert.

Milyen érvekkel növelte meg az átlagos adóterheknél jobban a gyermekes családok adóterheit a Horn-kormány? Azzal az érvvel, hogy a kis jövedelműek nem tudják igénybe venni ezt a kedvezményt, azaz a lehetőség csak a gazdagoknak kedvez. Gyenge ez az érv, Európa egyetlen országában sincs hitele; hiszen miért is kellene azoknál a családoknál korrigálni az adórendszer igazságtalanságát, akiket nem is érint az adórendszer igazságtalansága?

Miben merült ki az adórendszer igazságtalansága? Ha a statisztikából felidézzük a gyermekes családok 1988 előtti jövedelemszerzési lehetőségeit, akkor azt láthatjuk, hogy túlórák, különmunkák vállalásával nagyon sok gyermekes család enyhíteni tudta azt az életszínvonal-süllyedést, ami a gyermekvállalás miatt bekövetkezett. A családi pótlék akkor is csak a gyermekneveléshez szükséges kiadásoknak egy kisebb részét tudta fedezni, ezért a gyermekek szükségletét fedező kiadások nagyobb részét a szülőknek kellett vagy pluszmunkával megtermelni, vagy saját fogyasztásuk rovására előteremteni.

A személyi jövedelemadó bevezetése gyakorlatilag megszüntette ennek a pluszmunkavégzésnek a lehetőségét és értelmét, hiszen a magas adókulcs éppen úgy adóztatta a gyermekek szükségletére fordított szülői jövedelmeket, mint az utazásra vagy élvezeti cikkekre fordított luxuskiadások jövedelemforrásait. A teherbírással köszönő viszonyban sem álló adórendszer tömegesen süllyesztette szegény sorba a gyermekes családokat, és ez a mai demográfiai katasztrófának is kiváltó oka lett.

Mit kellett volna tenni? Mindenekelőtt enyhíteni a gyermeknevelést fedező jövedelmüket sújtó adóterheket. Nyilván azon gyermekes családok körében, akiket nem érint hátrányosan a személyi jövedelemadó, mert nincs idejük, lehetőségük vagy kedvük túlmunka árán jövedelmet szerezni, ott nem tud érvényesülni az adórendszer arányos közteherviselést sértő következménye. Esetükben tehát nem is kell igazságtalanul elvont jövedelmeket visszatéríteni. Azoknál a családoknál viszont, amelyeknél a gyermekek szükségleteire megkeresett összegeket rövidíti meg az adózás, ott ezt a méltánytalanságot adó-visszatérítési lehetőséggel korrigálni kell. Ezt a szociális igazságtételt szolgálja véleményünk szerint a jelenlegi törvényjavaslat.

Hadd szolgáljak egy hasonlattal. Az idei tiszai árvíz nagyon sok család otthonát lakhatatlanná tette, és a kárvallottak joggal várnak állami segítséget. Sok olyan hátrányos lakáshelyzetű család, akiket megkímélt az árvíz, méltatlankodhatna, hogy őrajtuk miért nem segítenek ebből a keretből. Nem méltatlankodnak, mert tudják, hogy ebből az árvízi keretből nem jogosultak segítségre, hiszen nem is károsultak. Más forrásokból kell, hogy segítséghez jussanak.

(12.50)

Nos, az adó-visszatérítésből is nyilván csak azok jogosultak részesedni, akiktől az adórendszer, szülői kötelezettségükre tekintet nélkül, igaztalanul vont vagy vonna el jövedelmeket. Akiket viszont megkímélt az adóztatás, akiket nem sújtott méltánytalan adófizetési kötelezettség, ott nincs mit visszatéríteni, hiszen őket az adózás miatt semmiféle hátrány nem éri.

Sokan vitatják az intézkedések sorrendjét, miért nem inkább a családi pótlék, a gyermekgondozási segély összegének az emelését szorgalmazza a kormány. Nos, erkölcsileg egyértelmű a sorrendiség. Elsősorban a teherviseléstől függetlenül kivetett, a gyermeknevelési költségekre kirótt adót kell visszatéríteni és csak ezt követően adni. Könnyű persze adni a máséból. Ezt tette a szocialista korszak is, de egy polgári kormány nem követhet ilyen elveket. Meg kell jegyeznem emellett, hogy ez a kormány több százezer olyan gyermeknevelő családnak felújította a családi pótlékhoz, gyermekgondozási segélyhez és gyermekgondozási díjhoz fűződő jogosítványait, akiket az előző kormány megfosztott ettől a lehetőségtől. Nem felel meg tehát a tényeknek az a beállítás, ami gyakran olvasható és hallható, hogy nem növekednek a kormány gyermekes családokat segítő szociális kiadásai. Bizony, ez a növekedés jócskán meghaladja az előző kormány ilyen célú kiadásainak a növekedését, azaz a kritikusok inkább azt vegyék számba, hogy ők mennyit teljesítettek akkor, amikor erről intézkedtek.

Tisztelt Ház! Korábban már említettem, hogy oly mértékben fontosnak és nagy jelentőségűnek vélem a gyermekes családokra nézve mindeddig sérelmes és igazságtalan adórendszer pozitív irányú megváltoztatását, hogy az ezt méltányló és indokló hozzászólásom támogató jellegét nem kívántam kritizáló észrevételekkel kisebbíteni. Azt a logikát is helyeslem, mely szerint nem szabad keverni egy teherbíráshoz igazodó adópolitika eszközeivel a szociálpolitika másfajta eszközeit. Egy dolog az, hogy ne vegye el az állam, vagy ha elvette, térítse is vissza a gyermekes szülőknek a gyermeknevelést szolgáló jövedelmeket, és más dolog az, hogy ha tud adni, akkor adjon támogatást a gyermeknevelést segítendő, családi pótlék, gyermekgondozási díj vagy más családi támogatások formájában. De ezt a két logikát, ezt a két célt nem szabad keverni, mert abból csak az előző kormány gyermeknevelést nehezítő politikája születhet meg. Goethe írja: "Az igazságot folyton ismételni kell, mert a tévedést is állandóan ismétlik." Változatlanul az a véleményem tehát, hogy a törvényjavaslat erényei lényegesen felülmúlják a módosításra, változtatásra szoruló törvényszakaszok hátrányait.

Szólnom kell azonban azokról a törvényhelyekről is, amelyek elfogadása esetén inkább fokozódó bajoktól tartok. Két aggodalmamról szeretnék szólni. Az egyik a társasházak újabb és további megszorító jellegű adózására vonatkozik, a másik pedig a társasági adóról és az osztalékadóról szóló törvény megváltoztatására irányuló törvényszakaszokra.

Ismeretes, hogy Magyarországon a lakosság több mint egynegyede társasházakban él. Az ilyen lakások túlnyomó többsége elhanyagolt állagú tanácsi bérlakás volt, amelyek fenntartásától az 1990-ben megalakult önkormányzatok minél hamarabb igyekeztek megszabadulni. Műszaki színvonaluk a privatizáció óta tovább romlott, mivel az itt lakók átlagjövedelme általában nem tette lehetővé az ilyen társasházak felújítását. Sőt nemhogy a felújítást, de egyre több társasházban már az egyszerű fenntartást sem tudják sokan megfizetni a gyorsan emelkedő rezsiköltségek miatt. A díjhátralékosok nagy száma miatt és a közös költségek csökkentése érdekében a társasházak bérbe adnak bizonyos közös helyiségeket - például tárolókat, pincét, irodahelyiséget, üzlethelyiséget -, ami után, mint a közös költségeket csökkentő burkolt jövedelmek után, eddig is adót fizettek. 2001-től már minden bevételi többlet után adót kell fizetniük a társasházaknak. Azaz ügyelniük kell arra, hogy a semmilyen, előre nem látható kiadás fedezésére nehogy tartalékoljanak, mert máskülönben 40 százalékos adó terheli ezt a bevételi többletet.

A törvényjavaslat szerint ugyanis a társasház teljes bevételéből le kell vonni a közös költség címén befizetett összeget, a felújítási alapból történt felhasználást, az adóévben felvett hitelt és a kapott támogatást, majd a fennmaradó összeg után, amennyiben a tulajdonostársak nem vállalják a rájuk eső fiktív jövedelemhányad szerinti adó megfizetését, úgy 40 százalék adót kell fizetniük. Mivel általában megoldhatatlan a nem létező jövedelemhányad utáni megfizetésre rávenni a tulajdonostársakat, ezek a bevételi többletek garantáltan a legmagasabb, 40 százalékos mértékű adókulccsal fognak adózni. Ezen túlmenően önmagában az ezzel a bonyolult számítással járó adminisztráció is többletterheket ró a társasházak nyakába. 2001-től már a kisebb társasházaknak is könyvelőt kell fogadniuk, azaz már emiatt is véleményem szerint automatikusan megoldódik a korábbi többletbevételek és a tartalék elköltése. Csak épp a társasházak lakói kerülnek távolabbra az állagmegóvástól és a felújítástól.

Jó ez az országnak? Más országok - például Németország, Csehország - óriási állami támogatással segítik a leromlott volt bérházak és lakótelepek felújítását. Mi meg nemhogy segítenénk, de inkább meggátoljuk a társasházak önerőből történő fenntartását és felújítását. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan ennek a fillérekért lakótelepeket áldozó, lakásellenes szemléletnek a törvényekben történő megjelenése. Politikailag is érthetetlen előttem, hogy miért áll érdekében a pénzügyi tárcának egymillió, társasházi lakásban élő családot a kormány ellen hangolni, csekély és amúgy hasznos funkciót betöltő társasházi bevétel elcsikarása ellenében. Hiszen ha valamiféle lakáspolitikát megfogalmaznak a közeljövőben Magyarországon, akkor annak óriási összegeket kellene a társasházak támogatására fordítania.

Értesülésem szerint a fővárosi képviselők pártszínezettől függetlenül támogatják azt a törekvést, hogy a nagyon erősen leromlott Józsefváros, Ferencváros, Erzsébetváros, Belváros és Kőbánya társasházait az ott lakók és a főváros közös erőfeszítésével újítsák fel. Ahogyan a felsorolásból kitűnik, nem a jómódú budai kerületek lakóit igyekszik a fővárosi képviselő-testület a tömbház-felújítások révén támogatni, hanem a leromlott, slumosodó pesti, többségében százévesnél is idősebb lakóházakban élőket. A volt tanácsi bérlakások bérlőiből gyakran félelemből, nem is önként tulajdonossá lett bérlők közül nagyon sokan kis jövedelműek, munkanélküliek, vagy a létminimum szintjén élő idős nyugdíjasok. Ezek a lakók soha nem is tudnák felújítani azokat a leromlott házakat, amelyek többségét 1950 és 1990 között sem újították fel. És most, amikor végre vállalkozói forrásokhoz jutnának ezek a társasházak, hogy kiemelkedjenek a nyomornegyedből, akkor ezt a forrást 40 százalékos adó révén megkurtítaná a pénzügyi tárca. Ha továbbgondolkodunk, akkor az adózás révén elvont társasházi jövedelmeket vagy még több fővárosi és kerületi segítséggel kell ellensúlyozni, vagy meghiúsul a felújítás. Eljuthatok-e addig a következtetésig, hogy a társasházakban élők a vétlen áldozatai egy, a kormány és a főváros között zajló kötélhúzásnak. Ha ez igaz, nagyon jóindulatú vagyok, ha csupán annyi a véleményem, hogy a törvényjavaslatnak a társasházak adóit növelő törvényhelyei antiszociálisak, és súlyosbítják megoldatlan lakáspolitikai problémáikat.

(Kocsi László helyét a jegyzői székben

Kapronczi Mihály foglalja el.)

Egy másik fenntartásomról csak azért szólok rövidebben, mert ezt a problémát előttem már többen említették. Ezúton is csatlakozom a véleményükhöz. Nagyon meggondolandónak tartom a tőkeszámlára helyezett értékpapírok megadóztatását. Elsősorban alkotmányossági aggályaink vannak, emiatt tartjuk kétszer is meggondolandónak, hiszen akik korábban az ígért adómentesség miatt helyezték értékpapírjaikat tőkeszámlára, azokat a korábbi adómentesség ellenére visszamenőleges hatállyal sújtaná az adó. A Magyarországon működő 98 befektetési alapban jelenleg 561 milliárd forintot kezelnek. Ennek az állománynak az egyötöd részét, részvényeket, portfóliós szerződéseket érinti az utólagos adóztatás.

(13.00)

A benyújtónak pontosítania kellene a jelenlegi javaslatát, például úgy, hogy csak a január 1-je után megkötött szerződésekre vonatkozna az adózás hatálya. Máskülönben véleményem szerint az Alkotmánybíróság dönti el az ebből kerekedő vitát, és attól tartok, hogy nem a beterjesztők javára.

A hazai gazdaságpolitikára sem vet jó fényt az utólagos adóztatás bevezetése, hiszen korábban épp a stabilitást erősítő, hosszú távú befektetések gyarapítása és ellenőrizhetősége érdekében vezették be a tőkeszámlára helyezett értékpapírok adómentességét. Úgy tűnik, a gazdaságpolitika irányváltásai miatt ismét igazolódik az a régi befektetői kesernyés tapasztalat, miszerint a hosszú távú befektetések utólag általában félresikerült, rövid távú befektetésekké válnak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu