DR. FÜLE ISTVÁN (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! A 2000. évi költségvetés helyzetét, valamint a 2001., 2002. év tervezetét ismerve akár el is tekinthetnénk a törvényjavaslat konkrét elemzésétől. Ebben számomra nem is az a legfontosabb, hogy megfelelő törvényi előfeltételek híján került benyújtásra, ugyanis ahhoz, hogy éppen a kormány nem tartja be a törvényeket, már hozzászokhattunk, mint ahogy ahhoz is, hogy az erre vonatkozó kritikai megjegyzésekre érdemben nem hajlandó reagálni.

Az sem a legfontosabb, hogy a kétéves költségvetés tervezete egyben a demokratikus intézményrendszer elleni újabb támadást jelenti, hiszen a költségvetés parlament általi elfogadása, annak éves ütemezése csakúgy, mint a zárszámadás, olyan parlamenti ellenzéki alapjog, amire az ehhez értők azt mondják, hogy a demokráciát a diktatúrától egyebek mellett épp az állami költségvetés nyilvánossága, átláthatósága különbözteti meg. És hogy mennyire a két fogalom, a demokrácia és a diktatúra határmezsgyéjén haladunk, bizonyítja az, hogy a szükséges törvényi feltételek nemcsak a formális benyújtáshoz sincsenek meg, de több tartalmi, adott esetben kétharmados többséget igénylő kérdést érintő törvényjavaslatot sem fogadott el a tisztelt Ház. Ezek javarészt az önkormányzatok finanszírozási rendszerét érintik.

Ami pedig a stabil, kiszámítható költségvetési tervezést illeti, amit a kormánypárti képviselők előszeretettel hangsúlyoznak a két év kapcsán, nos, ehhez kiindulásként az kellene, hogy az elmúlt tíz évben mindhárom kormány által ígért államháztartási reform keretében rögzítsék az állami feladatokat, és ehhez igazodóan határozzák meg az intézmények gazdálkodásának pénzügyi feltételeit. Ez esetben ugyanis mód lenne arra, hogy évenként csupán a feladatvállalásnak megfelelően módosítsák az egyes intézmények költségvetését, és az új állami források esetében csak annak szétosztásáról döntsenek, azaz a jelenlegihez képest szűkítenék az állami költségvetés vitáját. Az állami feladatok felülvizsgálata természetesen nem történt meg, miként az önkormányzati rendszer reformja sem, mindez a jelenlegi költségvetés eklektikusságának egyik fő magyarázata.

Visszatérve az alapkérdésre, azaz arra, hogy miért lehetne eltekinteni a jelen költségvetési előterjesztés tartalmi vitájától, arra most már egy szóval is lehet válaszolni: közgazdaságilag megalapozatlan, és így a benne lévő számok fiktívek, így nincs miért velük vitatkozni. A kormányzat pontosan tudja, hogy az államháztartás egészét tekintve semmi sincs úgy, mint ahogyan mondják, ahogy leírták. Nem annyi bevétele lesz a büdzsének jövőre, de 2002-ben még inkább, mint amit most leírtak. Az idén jól bevált módszert alkalmazzák, azaz az alábecsült költségvetési bevételekhez igazítják a felhasználási lehetőségeket.

A 7 százalékos növekedést az Orbán-kormány már rég elfelejtette, pontosabban nem beszél róla, ahelyett jövőre 5., 2002-ben 5,5 százalékról írnak, a 2000. évre jellemzően 4,5 százalékkal terveztek, és pontosan lehetett tudni, hogy ez legalább 1 százalékkal nagyobb lesz, az összes bevételi vonzatával együtt. Jövőre, de 2002-ben akár 7 százalék is lehet a növekedés, de erről nem valószínű, hogy győzelmi jelentések készülnek - lám, megint kipipálhatunk a negyven pontból egyet -, mert akkor azt is be kellene vallani, hogy többletbevételek vannak, s azt, mint normális demokráciákban szokás, a parlament előtt pótköltségvetés formájában újra kellene átlátható módon elosztani. Ehelyett az történik, hogy a kiadásokat az alacsonyabb bevételekhez igazítják, s menet közben ki emlékszik arra, hogy, mondjuk, a nyugdíjkorrekció nem a Fidesz-frakció kegyéből születik, hanem a törvény szerint jár nekik.

A legnagyobb bevételi többlet, amelyet természetesen a fogadkozások ellenére nem a parlament jóváhagyásával fognak felosztani, az infláció alultervezéséből fakad. Az infláció a tavalyi tervezett 6,3 százalék helyett az idén megközelíti a 10 százalékot, ami vészesen nagy különbség, főleg ha azt feltételezzük, hogy a PM-ben képzett szakemberek ülnek. Csak az olajárváltozás nem magyarázza mindezt. Jövőre 5-7 százalék az inflációs terv, ami ebben a tartományban elég laza tervfegyelmet s így aránytalan bizonytalanságot is feltételez.

A jelenlegi inflációs ütem önmagában is sok mindent elárul a hazai gazdaság állapotáról, amit a költségvetés tervezésekor figyelembe kellene venni. Az egyik, hogy a magyar gazdaság még mindig érzékenyebben reagál a gazdasági hatásokra, mint a nálunk fejlettebb országok. Úgy tűnik, hogy a gazdaság teljesítményére nem hat negatívan az áremelkedés meglódulása, de a kormányzati intézkedésektől, vagy éppen annak hiánya miatt a belső árszínvonal elég érzékenyen reagál a külső hatásokra. A mezőgazdasági termékek magas áremelkedése szintén azt jelzi, hogy nem függetlenül az elmúlt évek zavaros jövedelemviszony-átrendezésétől, piaci lehetőségek esetén nagyobb erővel jelentkeznek jövedelem-újraelosztásra irányuló motivációk. Mert ne feledjük, az infláció mindig is jövedelemátcsoportosítást is jelent, amit a kormány pontosan tud, s ennek kárvallottjai mindig is a legkiszolgáltatottabb rétegek, elsősorban a nyugdíjasok, munka nélkül lévők és mások.

Az infláció és a növekedés együtt a két évben akár 300 milliárd forintos többletbevételt is eredményezhet, amivel már lehet megfelelő mértékben kampányolni. Itt a kormányt már kevésbé zavarja, hogy az infláció károsan hathat a gazdaság teljesítményére is, valamint a várakozásokra. A kormány felelőssége azért is nagy, mert általában nem várható el a választások előtt a restrikció. Márpedig az infláció jelenlegi mértékét figyelembe véve, éppen a várakozások miatt, a kormánynak be kellene avatkoznia a folyamatokba. Egyértelműen látható csapdahelyzet van tehát. A kormány tudatosan felhasználja az inflációt politikai céljait megvalósítandó, de amikor veszélyessé válik a folyamat, már nem tud, nem akar beavatkozni, éppen a közelgő választás miatt. Az eredmény akár egy inflációs robbanás is lehet, és még akkor nem is beszéltünk a bérharc eredményeiről, s arról, hogy a 2000. évi inflációs terv-tény ellentmondása miatt a kormány hitelessége is megkérdőjeleződött.

Hogy ez mennyire így van, azt jelzi az is, hogy a jegybank, amely az elmúlt két évben nem ment szembe a kormányzati politikával, most, úgy tűnik, mégis erre kényszerül. A fent leírt gyakorlat várhatóan, miként az idén is, leginkább a költségvetési intézményeket és az önkormányzatokat sújtja, a már említett nyugdíjasokon, munkanélkülieken túl. A dologi kiadásaik nem nőnek évtizede már - fejlesztések, beruházások, vagyonfelélés, energiakifizetések mellett -, tehát magyarul: a dologi kiadások összeomló iskolákat, adott esetben elmaradt beruházásokat jelentenek, illetve az energia és más területeken meglévő infláció rendkívül nehéz helyzetbe hozza az önkormányzatokat.

(15.30)

Az infláció kompenzálása - mint ahogy az előbb is jeleztem - soha nem történik meg az önkormányzatok esetében. Az önkormányzatokat sújtja az is, hogy a bázis mindig alacsonyabb, mint az várható, illetve szükséges lenne. Ezt többen is említették már délelőtt is, tehát ezt a Pénzügyminisztérium pontosan tudja. Ugyanúgy problémát jelent az önkormányzatok számára a létszámleépítés, amely egyik feltétele a béremelésnek, de ezek a létszámleépítések a korábbi időszak gyakorlatában szinte már mindenütt megtörténtek.

Komoly gondot jelent az önkormányzatok számára a saját forrás hiánya. Az önkormányzatok rá vannak kényszerítve arra, hogy pályázzanak. Az EU-hoz történő csatlakozás esetén ez egyébként is szükséges feltétel, hogy többek között gyakorolják. De a kommunális létesítmények, a bérlakások építése mind olyan feladat, amelyeket csak pályázatok útján lehet megvalósítani. Ehhez kellene tenni a saját forrást az önkormányzatoknak. Ezt a kormányzat is pontosan tudja, hogy ilyen saját forrással az önkormányzatok általában nem rendelkeznek, főleg az az 1070 önkormányzat, amely önhibáján kívül forráshiányos. Ez azt is jelenti, hogy törvénytelenségre kényszerülnek akkor, amikor kommunális létesítmények megvalósítására pályáznak, törvénytelenségre kényszerülnek akkor, amikor bérlakásra adnak be pályázatot és más egyéb esetekben.

A saját forrás problémájára külön is fel kell hívni a figyelmet. Magyarország ugyanis készül az Unióba. Az EU közösségi vívmányai átvételéről szóló nemzeti program 1999 óta a csatlakozási felkészülés alapvető fontosságú eszköze. A program új változatát a kormány jóváhagyását követően ez év június 30-án adták át az Európai Bizottság részére. A felülvizsgált program a csatlakozáshoz még teljesíteni szükséges valamennyi jogharmonizációs, intézményfejlesztési és gazdaságfejlesztési intézkedést tartalmazza, felmérve és pontosítva ezek végrehajtásának feltételeit.

A program a felkészülés feltételeinek biztosításán túlmenően az EU számára is bizonyítani kívánja az ország készségét és képességét és 2003. évi január 1-jétől történő csatlakozásra. A program egyik része a regionális politika, a kohéziós, strukturális eszközök koordinációjáról szól. Ez a pont előírja: "az EU strukturális és kohéziós alapjaiból várható támogatások hatékony felhasználása feltételeinek megteremtése érdekében a központi, regionális és helyi intézményrendszer továbbfejlesztése, a hazai támogatási rendszer átalakítása, tervezési, programkészítési és lebonyolítási kapacitások megerősítése". Ezt ígéri tehát a kormány, s ha komolyan gondolja, akkor ennek bizony meg kellene jelennie a költségvetés tervezetében. Ennek azonban nyomát sem találjuk, sem rendszerszerűen, sem konkrétan.

A közösségi vívmányok átvételével kapcsolatos gazdaságfejlesztések a program szerint 650 milliárd forintot tennének ki három évre, tehát a 2000-2001-2002. évre. Ebből 65 milliárdot, tehát 10 százalékot kellene az önkormányzatoknak saját erőként felmutatni. Ez az, ami nincs, de nemhogy erre, más fejlesztések kapcsán sincs meg a saját erő - úgy, ahogy azt az előbb jeleztem; természetesen mindez az Európába vezető úton.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu