BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Oda szeretnék visszatérni, ahol Glattfelder Béla államtitkár úr a decemberi indításkor elkezdte. Ő ugyanis ott kezdte el, hogy a kormányváltás óta milyen szépen alakul a munkaerőhelyzet Magyarországon, mint ahogy általában minden milyen szépen alakul a kormányváltás óta. Azt gondolom, tulajdonképpen igaza van. Mert igaza van abban, hogy a kormányváltás óta folytatódott a munkaerő-piaci helyzet javulása, ahhoz a helyzethez képest, ami a '80-as, '90-es évek fordulóján kialakult. Igaz, hogy a munkanélküliség csökkenésének 1993 óta tartó folyamata - ez nagyon fontos elem - a keserves stabilizáció időszakában sem torpant meg, hiszen a stabilizáció nem járt a növekedés megfordulásával. Tehát ez a folyamat a Fidesz-kormány idején is folytatódik. Folytatódik, mert általános közgazdasági összefüggés az, hogy amikor növekszik a termelés, akkor valamilyen mértékben növekszik a foglalkoztatás is, persze miután ez a termelésnövekedés egyúttal gyors korszerűsödéssel jár együtt, hála istennek.

Ennek következtében a foglalkoztatás bővülése csak nagyon kis mértékben követi a termelés bővülését. Ezért bizony az a nagyon alacsony foglalkoztatási szint, nagyon alacsony aktivitási ráta, ami Magyarországon a '80-as, '90-es évek fordulóján, '88-92 között létrejött, ma is fennáll. Tehát azt gondolom, hogy ha állandóan csak arról beszélünk, hogy a regisztrált munkanélküliek aránya az összes foglalkoztatható népességhez képest Magyarországon alacsonyabb, mint az Európai Unióban, akkor valódit mondunk, de nem az igazat, mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a foglalkoztatási ráta Magyarországon alacsonyabb, mint az európai uniós országokban. Nem a háztartás-statisztikai adatokban kimutatott arány alacsony, ahogy ezt Őry Csaba képviselő úr mondta, nemcsak az alacsony, hanem alacsony az is, amit a Statisztikai Hivatal makroszinten kimutat a foglalkoztatottak és a teljes munkaképes korú népesség viszonyáról. Ez rendkívül alacsony, és ez nem egyszerűen szociális probléma, hanem gazdasági probléma, és ezt nem helyes politikai nyilatkozatokban, mint például az államtitkár úr expozéja, figyelmen kívül hagyni.

Ez az egyik dolog, amit mindenképpen meg kell jegyeznünk. Bízunk abban, gondolom, valamennyien, hogy a foglalkoztatás bővülésének ez a lassú folyamata folytatódik, amennyiben a gazdasági növekedés is töretlenül folytatódik; ebben azonban a jelenlegi helyzetben csak bízni lehet, bizonyosnak lenni nem.

Ebben az új helyzetben, ami Magyarországon 1989-90 óta kialakult, természetesen a munkajog, a munkaerőpiac szabályozása is egészen másképp merül fel Magyarországon, mint korábban, és a szocializmus korának munka törvénykönyvéhez képest egy liberális munkajogi szabályozás jött létre, amely bizony kikapcsolt egy csomó olyan garanciát, ami névlegesen megvolt a szocialista időszakban, mert akkor nem volt jelentősége; amikor áttértünk egy piacgazdaságra, akkor ezek persze megszűntek. És a munka törvénykönyve különböző módosításai az elmúlt 11 évben ebben az irányban mentek tovább.

Ez a szabályozás is ebbe az irányba megy tovább. A szabályozás címében benne van valami olyasmi, ami egyetlenegy eddigi magyar törvényjavaslatban sem volt benne, nevezetesen, hogy jogharmonizációs célú. Ez óhatatlanul gyanakvást kelt a szemlélőben, hogy ha ezt külön beleírták, akkor ez hátha valamit leplezni volt hivatott. A kritikákból valóban ez rajzolódik ki. Vannak más törvényjavaslatai is ennek a kormánynak, amelyek szintén a jogharmonizációra hivatkoznak, de egészen mást is csinálnak, erre majd a későbbi plenáris üléseinken fogunk visszatérni.

Kétségtelen, hogy ez a törvényjavaslat sok helyes dolgot tartalmaz, és a sok helyes dologban konszenzus is van az Országgyűlésben. Mint a nagyobbik ellenzéki párt, a szocialisták, úgy mi is egyetértünk ezekkel a kérdésekkel, különösen a diszkrimináció tilalmára vonatkozó rendelkezésekkel. Legyen szabad megtennem itt azt, hogy megemlítem, az a Hack Péter és Kóródi Mária által benyújtott törvényjavaslat, amelyik szintén a diszkrimináció tilalmát szélesebb összefüggésben tárgyalja, ugyanabba az irányba mutat, mint ez a törvényjavaslat. Miránk az jellemző, hogy egy törvényjavaslatot attól függetlenül ítélünk meg, hogy ki nyújtja be, tehát mi támogatjuk ennek a törvényjavaslatnak mindazokat a rendelkezéseit, amelyek a diszkrimináció tilalmára vonatkoznak. S hogy ebből a szempontból a magyar szabályozás erősödik, a magunk részéről lelkesen üdvözöljük.

(15.40)

A problémát számunkra is az a bizonyos kilencedik irányelv, a munkaidő szabályozására vonatkozó irányelvhez való sajátos igazodás jelenti. Furcsa a számomra, hogy az előterjesztő mellett álló felszólalók, tehát a fideszes képviselők, visszatérően azt igyekeznek bizonyítani, hogy ez a szabályozás nem kedvezőtlen a munkavállalók számára.

Ez azért furcsa számomra, egyrészt, mert nem így van, másrészt azért, mert ez nem feltétlenül baj. Tehát én nem tartom azt egy szentségtörésnek, ha a munka törvénykönyve, a munkaügyi szabályozás bizonyos pontokon úgy módosul egy ország adott gazdasági, társadalmi helyzetében, hogy az a munkáltató pozícióját erősíti bizonyos összefüggésekben, és a munkavállaló pozícióját gyengíti. Ez nem szentségtörés, ezzel tele van a világ.

Teljesen érthető az, ha egy nemzetközi versenyhelyzetben egy ország, egy társadalom úgy igyekszik javítani a saját gazdasági vállalkozásai versenyképességét, rugalmas alkalmazkodóképességét, hogy ez bizony a munkavállalók pozícióját a munkaidő szabályozásában gyengíti. A kérdés a mérték, a kérdés a mód, és a legfontosabb kérdés, hogy ebben a kérdésben megtörtént-e a szükséges kísérlet arra, hogy ez egy társadalmi konszenzussal történjék, hogy a munkavállaló érdekképviseletei ezt, ha fogcsikorgatva is, de elfogadják, mert erre rengeteg nemzetközi példa van, hogy az ilyen szabályozások így történnek.

Egyetlenegy példát említek. Gondoljanak arra, hogy, mondjuk, a holland gazdasági csoda alapja az volt, hogy a szakszervezetek elfogadtak egy hosszú időre szóló nagyon kemény bérkorlátozást. De elfogadták, mert úgy ítélték meg ők is, hogy a társadalom igényei, a nemzeti igények ezt szükségessé tették; Magyarországon sem tartom elképzelhetetlennek. Mondok egy másik példát: Németországban, abban az országban, ahova én egyetemen tanítva sokat járok, azt látom, hogy az a dogma, hogy fél kilenctől fél hatig lehetnek nyitva az üzletek - ami egy nagyon kemény dogma volt Németországban -, mára megszűnt, és sorra teszik a kereskedelmi szakszervezetek is, kénytelenek engedményeket tenni, és a törvényes szabályozás ezt követi, mert a német kereskedelem versenyképessége ezt megkívánja. A kérdés azonban az, hogy milyen megfontolásból teszik ezt.

Érdekes módon a képviselő asszony felszólalásában most előjött egy szó, a versenyképesség. Igen, azt gondolom, hogy a versenyképesség érdekében tehet a munkavállalói oldal ilyen engedményeket, és fogadhat el egy Országgyűlés, egy törvényhozás ilyen szabályozást. De valahogy ez a "versenyképesség" szó az ősszel mintha nem került volna elő. Azt gondolom, hogy egy olyan kormánytöbbségnek, amely egy kierőszakolt és gazdaságilag megalapozatlan, elsietett minimálbér-emelést hajtott végre, amivel sem a munkavállalói, sem a munkáltatói oldal abban a formában nem értett egyet, azt keresztülnyomta a szabályozáson, és a szociális partnereket teljesen megkerülve hozta meg a döntést, nincs erkölcsi alapja arra, hogy a munkaidő szabályozásában a versenyképességi szempontokat egyoldalúan érvényesítse munkavállalói szempontokkal szemben.

Azt gondolom tehát, hogy addig kell egyeztetni, addig kell keresni a konszenzust a munkaidő szabályozásában, amíg csak lehet. Ennek nem hónapokig, hanem adott esetben évekig kell tartania egy európai országban, egy európai demokráciában. Nincs ma olyan követelmény, mint Margaret Thatcher idején, hogy le kell nyomni a szociális partnerek közül az egyik oldalt. Lehetnek ilyen helyzetek, de most nincs ilyen helyzet Magyarországon, és ezért a szabad demokraták azt mondják, hogy egy ilyen szabályozás, amit itt javasolnak... - lehet olyan helyzet, amikor ez elfogadható, de ez a helyzet nem olyan helyzet, ez a konszenzus nélküli helyzet nem olyan helyzet.

Mi akkor tudunk egy ilyen típusú szabályozást elfogadni, ha a szociális partnerek konszenzusára épül. Miután nincs hadihelyzet, ezért a szociális partnerek konszenzusa nélkül egy ilyen szabályozás nem szolgálja ennek a társadalomnak az érdekét, nem szolgálja ennek a gazdaságnak az érdekét, és mi ezért nem tudjuk támogatni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Forrás: parlament.hu