DR. KISS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Némileg elkedvetlenedve hallgatom a vitát. Ahogy az idő előrehalad, ez a beszélgetés engem arról győz meg, hogy az egymás érveire, mint ahogy az tapasztalható, teljességgel süketek vagyunk. Én azt gondolom - ez az utóbbi időben erősödik bennem -, hogy a rendszerváltás nagy lehetősége alatt maradt a magyar értelmiségi elit, leginkább azzal, hogy ezeket a lövészárkokat olyan mértékben mélyítette el, amelyek egy értelmes társadalmi előrelépés lehetőségét nagymértékben hátráltatták vagy kockáztatták.

Engedjék meg, hogy idézzek ezzel összefüggésben egy filozófust, aki azt mondta, hogy az igazság vitatható, az erő azonban jól felismerhető és vitathatatlan. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.

Tulajdonképpen nem történik egyéb, mint a jogalkotás eszközeivel a politikai küzdőfelek egyik csoportja a maga által igazságnak vagy igazságosnak vélt megoldást egy egész kérdéskörre nézve érvényesíteni akarja. Mindenki az igazságra hivatkozik, és mindenki morális érveket fogalmaz meg. Ezt tette Pokol Béla is annak idején, amikor megkockáztatta a maga javaslatát, és amiről most azt mondta, hogy jobban megroppantotta volna ezt az önállósult médiahatalmat, és expressis verbis ezt teszik az előterjesztők is, Répássy Róbert is mindannyiszor, mert azt mondják, hogy mi erkölcsi, morális érveket is akarunk alkalmazni.

A törvények moralitására nézve is egy jogfilozófus meglehetősen szkeptikus volt annak idején, de mindenki, aki jogot akar érvényesíteni, nagyon szívesen hivatkozik az igazságra; igazságtevésre, történelmi igazságtevésre, a másikkal szembeni igazságra - és aztán elköveti a saját maga igazságtalanságait. Ennek a törvényjavaslatnak az esetében is - és ezt Pokol Béla már többször elismerte ténylegesen is - tulajdonképpen a politikai érdek az, ami az igazi motiváló tényező, azonban az helyesebb vagy kellemetesebb, vagy hogy is mondjam csak, megtévesztőbb az előterjesztők szempontjából, ha a vita nem annyira a politikai érdekmotivációról szól, mint inkább a moralitásról; igaza van-e a törvényjavaslatot tevőnek vagy nincs igaza, vagy ebben az összefüggésben kinek van vagy kinek lehet igaza.

Én védekezni akartam kezdetben az ellen, hogy a lex Pokolról is beszélek, azonban itt olyan összefüggések képződtek, amelyek a védekezést magát feleslegessé teszik. Ezért én magam szeretnék két vagy három elemre mint összefüggésre utalni.

Előkerült a politikai kiegyensúlyozás mint törekvés, Pokol Bélánál a legteljesebb nyilvánvalósággal; a most benyújtott törvényjavaslatban ez az elem ilyen világossággal nem jelenik meg, azonban én mégis egy furcsa paradoxonnak érzékelem, hogy mind a két próbálkozás a véleménykifejezés szabadságának a nevében bizonyos értelemben korlátozná a véleménynyilvánítást, és így kívánna egyensúlyt, illetve garanciát adni a véleményformálás szabadsága számára.

Pokol Béla azt mondta mint terminust a törvényjavaslatában, hogy "a társadalmilag hátrányosnak tekintett". Én feltettem magamnak akkor a kérdést, mint laikus, nem jogvégzett ember, hogy mi az alanya ennek a mondatnak: ki által tekintett hátrányosnak? Többek által ilyennek vélt? A társadalom által ilyennek vélt? Ki jogosult a társadalom nevében egy kijelentés igazságtartalmát vizsgálni vagy eldönteni? Valamilyen többségi szervezet? A bíróság, azzal, hogy per alá von egy véleménynyilvánítást? A "társadalmilag hátrányos" - most a másik eleméről hadd kérdezzek - a társadalomra nézve hátrányos? Az érintett társadalmi státusára nézve hátrányos? A személyes renoméjára hátrányos? Ezek homályló kifejezések voltak.

(18.20)

Itt most, ebben a javaslatban a törvénynek sokkal pontosabb körvonalazása történik meg. Azt mondja, hogy "a személyhez fűződő jogait napilapban vagy folyóiratban valamely vélemény vagy értékelés sérti". Szeretném megkérdezni, hogy milyen kritériumok alapján minősíthető egy vélemény társadalmilag hátrányosnak vagy valamely személyiségi jogot sértőnek. Azt gondolom, hogy ezek eldöntése végül is feltételezi a bírói eljárást és törvénykezést, és a bírói eljárás és törvénykezés során tulajdonképpen értelmezését egy véleménynek abban a tekintetben, hogy ez sértő vagy nem sértő.

Pokol Béla meg fogja nekem bocsátani, ha most megengedek magamnak egy sértést csak a példa kedvéért. Ha én azt mondom, hogy az egykor liberális vonzalmait eláruló vagy azt kinyilvánító Pokol Béla rossz lelkiismerettől vezérelt túlbuzgósága vagy egy újabb keletű megvilágosodása által ösztönzött térítési vagy megroppantási szándék vezérli őt, egész biztos vagyok benne, hogy ezzel sértettem őt. És egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy az én vélekedésem igazolható, bár egész biztos, hogy a sértésem legalább megalapozott legyen, ezzel meg fogok próbálkozni. Pokol Béla azonban azt mondhatja nekem, hogy Kiss Gábor egy nézeteiben megcsontosodott, késő Kádár-kori kövület, aki természetesen ostobaságokat beszél. (Perlaki Jenő: Nagyon szépen hangzik! - Közbeszólások.) Tessék eldönteni, hogy a két kijelentés között ki tesz igazságot, és mi a kijelentések érvényes igazságtartalma! És mindenkinek van egy védekezési technikája is.

Én ezt az egész problémát azért tartom veszedelmesnek - és bocsássanak meg, hogy ezt még megkockáztatom -, mert volt egyszer egy fiatalember a nem olyan régi magyar történelemben, aki pártjának egy kongresszusán a következő megállapításokat tette: "Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, a másik oldalon a gonoszok, hogy az egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon meg a hazaárulók. Mi továbbra sem fogunk engedni annak a csábításnak, hogy ellenfeleinket végső soron ne partnereknek, versenytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük."

Tisztelt Képviselőtársaim! Én akkor, az összes kövület mivoltom ellenére úgy gondoltam, hogy ennek az embernek politikai jogalapja van, mert morális jogosultsága is van ennek a vélekedésnek az alapján arra, hogy politikai hatalmat birtokoljon vagy vegyen tekintetbe. Ha azonban most elnézem ugyanennek a pártnak a - hogy mondjam csak - legkérlelhetetlenebb fiatalembereit, akik a kételkedés nélküli hit alapján nyilatkoznak és cáfolják meg ezt az egykori kijelentést és nyilvánítanak itt testületileg véleményt a túloldalon állókról, vagy pusztán a véleménykülönbség miatt mindazon jelzők tulajdonságaival felruháznak, amiket az előbb elsoroltam, akkor nekem is van déjà
vu élményem. Anno, a gyermekkorom tájékáról van a déja vu élményem, mert én azt reméltem egy rendszerváltástól, hogy ez a fajta minősítés egyszeriben a múlté lesz. És ha ez nem lenne így, akkor a személyes vélekedéseknek és a személyes sértéseknek nem lenne akkora hatásuk és horderejük, mint amilyen hatásuk és horderejük van, ami ellen a művi védettség elemeivel próbálkoznak azok, akik a javaslatot teszik.

Elhangzott már, hogy különféle konzisztens értékrendszerek léteznek, és konzisztens értékrendszerekben lehet végiggondolni az embernek a világ dolgait meg a saját dolgait is. Nem lehet egyik vagy másik értékrendszer alapján azonnal kétségbe vonni egy egész másik elképzelés vagy világ erkölcsiségét, pláne nem a létjogosultságát. És mégis azt vagyok kénytelen tapasztalni, hogy a racionális érvelések meggyőző erejét teljességgel félretéve hovatovább a világnak ez a manicheisztikus kettéosztása uralja el a parlamentnek, ha úgy tetszik, mind a két oldalát - én most nem fogom keresni, hogy kié az ősbűn -, és ezért látom a helyzetet olyan nagyon nagy mértékben reménytelennek. Mert szeretném végül leszögezni az igazságra nézvést, hogy az igazság nem tartozik senkihez! Semmilyen táborhoz, semmilyen párthoz. Az igazságot nem a pártok vagy az ezeket alkotó csoportok vagy vezérkarok testesítik meg, hanem a velük egyetértő vagy velük szembeforduló egyének őrizetére van bízva az igazság.

Szeretnék még valamit elmondani. Ez pedig az, hogy csak a fanatikus kéri ki magának, hogy elfogult lenne - aki az egyetlen igazság egyetlen igazi letéteményese, hogyan is engedhetne bármilyen vele szemben álló érvnek. Azt gondolom, hogy helyesen járunk el, ha mindannyian megfontoljuk a magunk igazába vetett hitnek azt a fajta kérlelhetetlen képviseletét, amire mindannyian hajlamosak vagyunk.

Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu