MOLNÁR GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Mielőtt a kormány tényleg visszavonná a javaslatot, gyorsan még egy rövid hozzászólást tennék. Azt hiszem, egyetértünk ebben a mostani vitában is és az egész eddigi törvény-előkészítésben, hogy egy fontos kérdésről van szó, egy fontos terület szabályozásáról. Mindenki abban érdekelt, hogy legyen törvény, és reményeink szerint mindenki abban érdekelt, hogy egy jó és működőképes törvény legyen.

Azt gondolom, hogy amikor az egész folyamat elkezdődött a törvényi koncepció kialakításakor, egy picit más piaci helyzetről gondolkodott mindenki, akár maga a szolgáltatói szakma, akár pedig maga a kormány.

Szeretném, ha a saját magunk fejében végiggondolnánk mindazt, hogy mi is történt az elmúlt egy-másfél évben a piacon, mi történt azokkal a nagy szolgáltatóvállalatokkal, amelyek dominálták az európai piacokat, mennyire igaz az az állítás vagy az a tétel, hogy egy megnyitott liberalizált piacra dőlni fognak az újabb és újabb vállalkozók, akik megpróbálnak harcolni a szolgáltatókért. Mennyire igaz tehát az az állítás, amit - ha jól emlékszem - Lezsák Sándor mondott az elején, hogy itt egy folyamatosan növekvő, dinamikusan növekvő piacról van szó, amit dinamikusan növekvő számú szolgáltató próbál meg kielégíteni.

Szeretném azt az információt megosztani önökkel, amit nemrég hallottam, amelyik arról szól, hogy Magyarországon először ebben az évben csökkent abszolút mértékben a vezetékes telefont használók száma. Ez abból fakad, hogy egyesek számára - azok számára, akiket csak hívnak, és ő maga nem akar hívásokat kezdeményezni - ma már úgy tűnik, hogy jobban megéri egy mobiltelefon használata, mint egy vezetékes telefon előfizetési díjakkal és kapcsolási díjakkal. Tehát nem arról van szó, hogy egy dinamikusan növekedő piacot kell szabályozni, hanem könnyen lehet, hogy rövid időn belül egy egyre szűkülő piaci szereplőkkel, és tulajdonképpen abban a sávban, amit most leginkább szabályozunk, már nem is növekvő piacot kell nekünk megvizsgálnunk.

A harmadik ilyen állítás ez a tizenegy variáció. Minden kormánypárti képviselőtársam elmondja, hogy micsoda fényes sikere ez a törvény-előkészítésnek, hogy a 11. variáció van itt előttünk. Én azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb baja ennek a törvénynek. Legnagyobb baja az, hogy különböző variációk, különböző koncepcionális megközelítésekkel, különböző helyen készültek, és a legnagyobb változás ebben a törvényben pont a 11. variáció A- és B-verziója között volt. Az utolsó este, a kormánydöntés előtt nagyon súlyos koncepcionális ügyek kerültek ki, és súlyos koncepcionális ügyek kerültek be.

Tehát azt gondolom, hogy ez a törvény ebből a szempontból hordozza magán azt, hogy bizonyos belső ellentmondásai vannak. Nagyon gyakran nem pontosan hivatkozza meg azokat a helyeket, amiket egyébként tartalmi oldalról az elején felvet.

Nos, a vita ezen szakaszában szeretnék még egyszer kitérni arra a kérdésre, amit szinte minden szocialista hozzászóló az elmúlt időszakban megtett, ez a Magyar Posta helye és szerepe ebben a törvényben. Azt az állítást szeretném még egyszer megismételni - és nem tudtak minket ettől eltántorítani az elmúlt időszakban meggyőző szavaik -, hogy miközben a törvény minden egyes kommunikációja, passzusa arról kellene hogy szóljon, hogy liberalizáció, aközben van egy szelete, ez pedig a Magyar Posta, ahol egyértelműen monopolhelyzetet teremt.

Stumpf miniszter úr bevezetőjében azt mondta itt nekünk, hogy elmosódtak a határok a különböző területek között. Akkor viszont azt szeretnénk látni, hogy nem egy régi típusú postai szabályrendszer kerülne itt rögzítésre, hanem valóban az elmosódott határú, modern, jövőbeni posta képét próbálnánk meg felvázolni.

Magam is szeretnék csatlakozni Szanyi képviselőtársamhoz, és szeretném önöket elrettenteni, hogy én is EU-direktívákat szeretnék itt citálni, s egy olyan meglepő tételt bejelenteni, ami talán elkerülte a kormánypárti képviselők figyelmét, de a 2001 márciusi stockholmi csúcson maguk a kormányfők - egyébként nagyon ritka módon - egy ilyen kérdéssel is foglalkoztak, hogy hogyan és miképpen kell postai ügyeket szabályozni az EU-tagállamokban.

(17.20)

Ők akkor azt mondták ki, megerősítve egy 1997-ben elfogadott direktívájukat - ha jól értem, Szalai Annamária is erre hivatkozott, de szerintem rossz következtetéseket vont le ebből -, miszerint a fokozatos és ellenőrzött liberalizáció irányába kell a postai szolgáltatásokat vinni. A fokozatost úgy értik ők - ami, ha jól értem, itt is megjelent -, miszerint a fenntartott szolgáltatások körét továbbra is precízen kell definiálni. Azt szeretném kérni kormánypárti képviselőtársaimtól, hogy tekintsék át, mi tekinthető fenntartott szolgáltatásnak ezen a területen, és amennyiben ezen dolgok átemelésre kerülnek, akkor a magunk részéről egy picit nyugodtabbak leszünk.

A liberalizáció értelemszerű, és az, amit Szalai Annamária mondott, szerintem félreértés. Nem arról szól az a megközelítés, hogy bárki bármit szabályozhat később a saját tagállamában, hanem az én értelmezésem szerint az ottani megfogalmazás arról szól, hogy ennél szigorúbb és gyorsabb átmenetet a teljes liberalizációban bárki saját maga számára megszabhat, és nem arról van szó, hogy bárki ennél fékezettebb ütemű átmenetet megengedhetne magának.

Ami a posta ügyét illeti, a félelmeink egyre nőnek a dolog kapcsán, erről itt képviselőtársaim beszéltek: lesz egy monopolszolgáltató a postai szolgáltatások területén, lesz egy nagyon erős pénzintézet, amelyik olyan felhatalmazásokat kap, hogy a lakossági pénzek egy jelentős részét kezelheti. Ugyanez a cég megjelenik a távközlési piacon vagy legalábbis egy szeletén mindenképpen, ami a kormány belső kommunikációját illeti, és mindehhez ott van a mi kedvencünk, az a Defend Kft., amelyiknek újabban többségi tulajdonosa a Magyar Posta. Ha mindezeket összerakjuk, a mi számunkra a posta olyanná vált, mint ami a kormány magánhadseregeként, a kormány meghosszabbított kezeként olyan ügyekhez is adhatja a nevét, ami számunkra elfogadhatatlan és nem támogatható.

A költségekkel és az árakkal kapcsolatban szeretnék néhány rövid megjegyzést tenni. Azt hiszem, van kölcsönös felelőssége mindenkinek az átmenettel kapcsolatban, van a mindenkori kormánynak, de azt gondolom, van a mindenkori ellenzéknek is. Mi valóban azt szeretnénk, ha egy olyan működő törvény jönne létre, amelyik a fogyasztók szempontjából olyan helyzetet teremt, hogy pontosan tudják, mi közül választhatnak, és minden szereplő számára nyugodt, békés átmenetet tesz lehetővé. A piaci szereplők persze pluszbefektetéseikkel nyilván megpróbálnak valamilyen piaci előnyre szert tenni.

Ebből a szempontból azt gondolom, a kormánynak van átmeneti felelőssége és kötelezettsége. Ez lehet a költségek megosztása vagy pedig bizonyos költségekről való lemondás. Mi azt szeretnénk módosító indítványainkkal majdan elérni, hogy a kormány vagy a költségvetés - fogalmazzunk így - vállaljon bizonyos fajta pénzügyi kockázatot, pénzügyi terhet az átmenet szempontjából. Ilyennek tekintjük az egyetemes szolgáltatás ügyét, mert mindenképpen azt gondoljuk, az egyetemes szolgáltatás biztos megléte érdekében ennél talán szigorúbb és keményebb feltételeket kell a kormánynak vállalnia, mint ami most szerepel a törvényben. Ilyennek tekintjük az alapkiépítésű monitoring ügyét. Bárkivel beszélünk a szakmában, olyan hihetetlen számokat mondanak, hogy mi lehet ennek a költsége a szolgáltatók felé, ami azt veti fel, hogy vagy a szolgáltató kerül reménytelen helyzetbe, vagy pedig maga ez az egyébként számunkra is szükségesnek tekintett és elfogadható kérdés rosszul lesz esetlegesen szabályozva.

A harmadik a koncessziós szerződések sorsa. Viszonylag nagyvonalúan a törvény végén megjelenik az a kitétel, miszerint a miniszter mérlegelheti a koncessziós szerződések átalakítását, felbontását. Azt gondoljuk, ez helyes dolog, amennyiben erről lehet tárgyalni és megállapodni. Valószínűleg már régen el kellett volna kezdeni az ilyen típusú tárgyalásokat, azonban itt nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy az egyenlő elbírálás elve megjelenjen. Eltérő feltételekkel jelentek meg a koncessziós piacon a szereplők: volt, aki sokat fizetett az elején, majd kevés díjat fizet évente, volt, aki alig fizetett, amikor belépett, viszont magas éves díjakat fizet. Nyilvánvalóan új helyzet lesz 2002. január 1-jén, és nyilvánvaló, hogy az eltérő módon piacra kerülőket ez eltérő módon érinti. Azt gondolom, ezt a kormánynak figyelembe kell vennie, és itt igaz az, hogy bizonyos bevételeiről esetlegesen le is kell mondania.

Ami az árakat illeti, sajnálom, hogy Márton Attila éppen kiment. Újra átolvastam a 47. §-tól az egyetemes szolgáltatással kapcsolatos ügyeket; hatósági árat nem látok, de a szándékot érzékelem. Azt gondolom, amennyiben ilyen típusú módosítás lesz, ezt tudomásul fogjuk venni. Azonban a kritikai észrevételét visszadobva azt szeretném mondani, hogy óriási a különbség, hogy egy monopolpiacon akarunk-e mi liberalizált árakat, vagy pedig egy liberalizált piacon hagyjuk azt, hogy szabadáras verseny legyen. Kritikai észrevételeink az elmúlt időszakban azért voltak, mert ez a piac még nem tekinthető liberálisnak.

Ami a számhordozhatóságot illeti - itt több jó hozzászólást hallottam -, örömmel várjuk ezeket a módosító indítványokat. Mi a magunk részéről úgy tekintünk erre, mint az egyik fontos garanciájára, hogy itt valódi verseny kialakulhasson, és külön örülnénk annak, ha a Mécs Imre által felvetett gondolatok is teret kapnának.

Mindezek alapján azt kérjük, hogy mint azt a kommunikációs alapelvet, miszerint a fogyasztó a fontos - úgy láttuk, nagyon megszerették, mindannyian elmondták -, úgy támogassák a módosító indítványokat is.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

Forrás: parlament.hu