UGHY ATTILA (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselőtársaim! Az 1998-2002-es parlamenti ciklus második emléktörvény-javaslata fekszik most előttünk. Mindannyian tudjuk azt - azt gondolom, ezekkel többé-kevésbé egyet is értünk -, hogy a parlament a figyelmét elsősorban a tényleges jogalkotási folyamatokra kell hogy fordítsa, és hogy ez legyen a legfontosabb a parlament munkájában.

De azért azt gondolom, hogy néhány törvényjavaslat tárgyalásánál kivételt kell tennünk, mint ahogy kivételt tettünk a Szent Korona-törvényjavaslat megtárgyalásánál 1999 decemberében, hiszen az volt a 2000. év első elfogadott törvénye. Azt gondolom, hogy ugyanígy most, e törvényjavaslat tárgyalásánál is kivételt kell tennünk azért, mert a rendszerváltozás utáni parlamenti ciklus ennek az évtizednek, ennek az eltelt tíz évnek egy komoly adósságát próbálja most leróni, vagy próbáljuk most felszámolni.

Az előttünk fekvő T/4163. számú törvényjavaslatban a jogalkotók szándéka szerint emléket állítanánk azoknak a hősöknek, akik Szent István államalapítása óta önfeláldozásukkal tették lehetővé, hogy mi most, 2001 májusában Magyarországon, a Magyar Országgyűlés épületében és magyar nyelven vitathassuk meg akár ezt a törvényjavaslatot vagy akár bármilyen más törvényjavaslatot. Az utolsó ezer esztendő magyar mártírjainak cselekedetei az adott kor adott pillanatában lehet, hogy teljesen feleslegesnek tűntek, hiszen könnyen előfordulhatott az, hogy a csata a hősies önfeláldozás ellenére elveszett, sőt az is lehet, hogy az egész háború elveszett, de mégis ezen apró vitézségek egymásra rakódása tette lehetővé, hogy a magyar nemzet ezer esztendőt átvészelve éljen ma is a Kárpát-medencében.

Ennek a törvényjavaslatnak azonban van egy másik, nem betűvel leírt üzenete. Ha egy kicsit patetikusan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ennek a törvénynek van egy komoly szellemi tartalma, szellemi hordaléka is. Ez nem másról szól, mint arról, hogy a jogalkotó szeretne emléket állítani azoknak a névtelen hősöknek, akikről csak a történészek vagy a levéltárban ülő levéltárosok, szakértők tudják, hogy mikor milyen személyes áldozatot hoztak a haza oltárán, mert nevüket elfelejtettük, és a feledés pora hullott azokra a tettekre is, amelyeket akkor ők végrehajtottak. Ezért nincsen például ezekről a névtelen hősökről elnevezve utca, tér, híd, általános iskola, művelődési ház országszerte. Vagy ha mégis el van nevezve, akkor annyira pici, lokális, isten háta mögötti pici kis helyeken, hogy senki nem tudja azt, hogy mikor és mi köthető ezeknek a nevéhez, még akkor is, ha ezek az emberek közvetlenül a környéken laknak.

Igen, valóban ezekről az emberekről is szól ez a törvény, és elsősorban ezekről az emberekről kell hogy szóljon. Azokról a vértanúhalált halt papokról, akiket a korai magyar feudalizmus idején a hitükért a pogányok üldöztek és meggyilkoltak, azokról a magyar vitézekről, akik az akkori német birodalommal szemben, a Német-római Császársággal szemben vették fel a harcot, arról a megyebíróról vagy országbíróról, aki egyedüliként állt csatasorba a tatár hordákkal szemben, azokról a végvári vitézekről, akik mindenféle külső segítség nélkül próbálták az osztrák birodalom és a török birodalom határvonalán, a senki földjén védeni az ott élő magyar parasztokat, magyar jobbágyokat, az elbukott szabadságharcok honvédő hőseiről, az első világháború magyar katonáiról és a második világháborúban elpusztult, elhurcolt magyar katonákról, akik akár a Don-kanyarban estek a szovjet csapatok áldozatává vagy a tél áldozatául.

Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt gondolom, a nemzetközi gyakorlatban abszolút nem ritka, hogy akár emléktörvényben vagy emléktörvényhez hasonló jogalkotási módszerrel emlékezzenek meg azokról a hősökről, hazafiakról, akik az országért, a nemzetért, a hazáért estek el. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, ahol nemcsak törvényben emlékeznek meg róluk, hanem külön az arlingtoni temetőben, Washington mellett találhatunk egy külön emlékhelyet, amit két fegyveres katona őriz. Egy mécses található ott, ahol az amerikai szabadságért elesett katonáknak állítanak emléket, ráadásul félórás őrségváltással. De hogy a világ másik pólusáról is mondjak egy példát, a Vörös tér közelében a Kreml hátsó falánál szintén található az Orosz Föderációban egy ilyen emlékmű. Tehát azt gondolom, a nemzetközi gyakorlat is azt bizonyítja, hogy ilyenre szükség van, és ez abszolút nem idegen az országoktól.

(Az elnöki széket dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Engedjék meg, hogy felszólalásom legvégén néhány technikai szót szóljak a törvényjavaslatról, illetve a törvényjavaslatnak arról a pontjáról, amely a május utolsó vasárnapi időpontról szól. Azt gondolom, május utolsó vasárnapja már amúgy is hagyományosan a magyar hősök emléknapjává vált a rendszerváltás óta, csak nem született róla törvény. Én magam számtalan újságcikket és újsághírt olvastam, és ezenkívül számtalan eseményen és rendezvényen vettem részt, ahol akár a doni katasztrófa áldozataira emlékeztek május utolsó vasárnapján, vagy más, a hazáért meghalt hősökre emlékeztek május utolsó vasárnapján úgy, hogy ennek nem volt törvényi alapja. Illetve a magyar jogalkotásban az 1924. évi XIV. törvénycikk már egyszer megemlítette ezt a napot, hiszen az első világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről szóló törvénycikk május utolsó vasárnapját tette ennek az emléknapnak. Azt gondolom, ezt a hagyományt már csak azért is, hiszen ez a magyar közéletben törvény híján is jogfolytonos volt, érdemes és jó ötlet beépíteni, és ezt a hagyományt folytatni.

Mindezekre figyelemmel a frakció és a frakció tagjai egyébként be fognak nyújtani néhány pontosító, módosító javaslatot ehhez a törvényjavaslathoz, de azt gondolom, hogy ezek figyelembevételével a frakció a törvényjavaslatot a tisztelt Ház elé megvitatásra és elfogadásra ajánlja.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu