KARSAI PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés által megvitatásra kerülő két törvényjavaslatot megalkotó kormánykoalíció azt tűzte ki célul, hogy információs kárpótlást szolgáltat; másodszor: kísérletet tesz a demokratikus közélet tisztaságának előmozdítására; harmadszor: megelőzi a személyes és közérdekű adatokkal való politikai célú visszaéléseket; negyedszer: nyilvánosságra hozza a közéleti szerepet betöltő személyek előző rendszerhez kötődő állambiztonsági tevékenységét; végső soron pedig az elmúlt rendszer valódi történelmét ismerteti meg velünk.

Már ez utóbbi célkitűzés is komoly ellentmondást rejt magában, nem is beszélve magukról a jogszabálytervezetekről. A két törvénytervezetről összességében elmondható, hogy a jelenlegi gyakorlathoz és jogszabályi környezethez képest először is bizonytalanságot teremt mind az érintettek, mind a napjainkban működő szolgálatok életében, a meglévő garanciák megnyirbálásával és a szabályozás következetlenségével.

A meglévő alkotmányossági problémákat nem oldja fel, sőt azokat újabbakkal tetézi. A Történeti Hivatal felszámolásával nem épít, hanem rombol, mindenféle ésszerű magyarázat és indok nélkül. Hasznot pedig igazán nem hoz a társadalom számára, következményei viszont beláthatatlanok. Érdekes lenne tudni a tárgyban érintett Belügyminisztérium, Honvédelmi Minisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok szakmai apparátusának véleményét a tervezetről, különös tekintettel arra is, hogy a miniszterelnök által felkért szakmai bizottság a törvényeket alapjaiban érintő kritikákat fogalmazott meg.

Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az állambiztonsági szolgálatok történelmi levéltárának létrehozásáról szóló T/541. számú törvényjavaslat az első igen súlyos hibát ott követi el, hogy a törvény hatályát érintő történelmi határvonalat 1990. február 14-ével húzta meg. Ez az elhatárolás a III/III-as csoportfőnökség esetében még érthető, hiszen ezen a napon fejezte be dicstelen tevékenységét és szűnt meg jogutód nélkül. Mivel azonban a törvénytervezet a hírszerzés és a kémelhárítás, valamint a katonai elhárítás tevékenységét is vizsgálja, nem nehéz belegondolni, hogy utóbbiak esetében értelmezhetetlen és rendkívül veszélyes a határvonalat egy időpontban meghúzni. Ezek a szervezetek tevékenységüket folyamatosan végezték, felelőtlenség tehát az 1990. február 14-e előtti iratokat hozzáférhetővé tenni. A hírszerzés, a kémelhárítás, valamint a katonai elhárítás tevékenységének ebből a szempontból semmi köze a III/III-as belső elhárítás megszűnéséhez.

A tervezet értelmező rendelkezései arról árulkodnak, hogy a készítők nem ismerik pontosan a belső elhárítás szervezeti felépítését. Erre jó példa a “hálózati személyö és a “harmadik személyö meghatározása. A hálózati személyek körébe a tervezet alapján nem tartoznak bele azok, akik alkalmi kapcsolatként, társadalmi kapcsolatként vagy hivatalos kapcsolatként segítették a belső elhárítás munkáját. Ezek a személyek nem írtak alá beszervezési nyilatkozatot, általában jelentést sem írásban adtak, tevékenységüket felkérésre vagy önként, illetve alkalmi jelleggel, elsősorban szóbeli tájékoztatással végezték, nevük mégis sokszor felbukkan az úgynevezett ügynöki jelentésekben informátorokként. A törvénytervezet ezeket a személyeket harmadik személynek tekinti, így jogállásuk a tervezetben a hozzáférés, a kutatás és a nyilvánosságra hozatal szempontjából megtévesztő, ami által olyan jogokat kapnak, amelynek biztosítása nyilvánvalóan nem volt cél.

A tervezet szerint a törvény hatálya alá tartozó iratokban található adatok a törvény erejénél fogva veszítik el minősítésüket. A javaslat meghatározza a fő szabály alóli kivételeket is. Nem határozza meg azonban azt, hogy ezeket a részben vizsgálatot, de mindenképpen értékelést igénylő és államtitok körében maradó kivételeket ki fogja megállapítani. A tervezetben foglalt egyik kivétel alapján hogyan derülhet ki a törvény erejénél fogva, hogy olyan személyről van szó, akit a volt állambiztonsági szerveknél végzett tevékenysége miatt külföldön beutazási tilalom, büntetőeljárás vagy a testi épsége ellen irányuló bűncselekmény fenyeget? Ki fog erről dönteni?

Egy további kivétel szerint nem veszíti el a titkos minősítést az az adat, amelyik olyan személyre vonatkozik, aki 1990. február 15-e és 2002. május 26-a között a nemzetbiztonsági szolgálatok állományába tartozott. Mi lesz vajon azokkal a nem hivatásos állományú hálózati személyekkel és informátori kapcsolatokkal, akik ebben az időszakban is aktívak voltak, de nevük szerepel a 1990. február 15-e előtti iratokban? Ők ezek szerint kezdhetnek izgulni? A kivételek körében a tervezet szövege pusztán adatot említ, a felsorolásból viszont kiderül, hogy ezek többnyire személyes adatok. Mi lesz a sorsa annak a sor stratégiai fontosságú titkos információnak, ami ezen iratokon szerepel?

Ugyancsak nyilvánvaló képtelenség az a néhány ellentmondás, ami az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvénnyel fennáll. Olyan helyzet áll elő, hogy az, amit egy hatályos törvény, az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény rendelkezései alapján államtitoknak kellene minősíteni, egy másik törvény, a jelenlegi tervezet szerint nem lesz az. Vonatkozik ez arra a rendelkezésre is, amely szerint mentesül az államtitoksértés jogkövetkezményei alól az is, aki a tervezetben meghatározottak szerint hoz nyilvánosságra adatot. Eszerint van olyan államtitok, amelyet nyilvánosságra lehet hozni. Az államtitokról és a szolgálati titokról szóló hatályos törvény szerint a jogszerű nyilvánosságra hozatallal az adat minősített jellege megszűnik, ez azonban csak a titokgazda írásbeli engedélyével nyilvánosságra hozott adatokra vonatkozik. A tervezet ezzel szemben nem mondja ki, hogy megszűnik a minősítés, csupán a büntethetőséget zárja ki. Vagyis a minősítés marad. Felmerül a kérdés, mi lesz azzal, aki a nyilvánosságra hozott, de továbbra is államtitoknak minősülő adatról ír vagy beszél. Ő büntethető? Miért?

A tervezet szerint a megfigyelt személy megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a vele kapcsolatba hozható, hivatalos állományú alkalmazottról és hálózati személyről az annak azonosításához szükséges adatokat. Itt sajnos semmiféle korlátozás nincs, az adatok akkor is nyilvánosságra hozhatók, ha államtitkot képeznek, mivel a tervezet mentesíti a megfigyelt személyt az államtitoksértés következményei alól, de akkor is nyilvánosságra hozhatók, ha az illető semmilyen tisztséget nem tölt be, semmilyen közfunkciót nem lát el. Ez a szabály nyilvánvalóan ellentétes a tervezetek logikájával és az Alkotmánybíróság e tárgyban hozott döntéseivel is.

A nyilvánosságra hozatal és a kutatás szabályai szintén nem előnyükre változtak. Továbbra is aggályos a kutatók körének meghatározása. Kutató voltaképpen bárki lehet. Ezt a, mondhatni, szellős meghatározást a tervezet sem teszi pontosabbá, nem állapít meg szigorúbb követelményeket.

A személyes adatok kutathatósága sajnálatos és hibás módon a jelenlegi szabályokhoz képest lehetővé teszi a legszűkebb magánéletre vonatkozó adatok kutatását is. A jelenlegi szabályozás szerint az érintett magánéletére vonatkozó személyes adat anonimizálás nélkül akkor kutatható, ha ahhoz az érintett hozzájárult, vagy a halálától számított harminc, ha ez nem ismert, akkor a születésétől számított kilencven, ha ez sem ismert, akkor az irat keletkezésétől számított hatvan év eltelt. Ennek az úgynevezett várakozási időnek az az indoka, hogy annak idején az érintettekről alkotmányellenesen, megfigyeléssel, lehallgatással gyűjtöttek adatokat, és tárták fel a családok legbensőbb titkait is.

(15.50)

A tervezet szerint anonimizált formában bárki megismerheti és nyilvánosságra hozhatja az e törvény hatálya alá tartozó iratokat; bárki, tehát külföldiek, akár külföldi titkosszolgálatok is. A tervezet még ehhez képest is további nyitást fogalmaz meg azzal, hogy nem kell anonimizálni azokat az adatokat, amelyekre nézve az adatokat tartalmazó irat keletkezésekor jogszabály lehetővé tette, hogy az adott iratot a kérelmező teljes terjedelmében megismerje, tehát az akkori eljárás részese volt, valamint nem kell anonimizálni azokat az adatokat sem, amelyek a hivatásos állományú alkalmazottak és hálózati személyek azonosításához szükségesek, azaz a listák tartalmát.

Az előbbinél sokkal aggasztóbb az, hogy bárki megismerhet és nyilvánosságra hozhat minden olyan adatot, amelyek a hivatásos állományú alkalmazottak és a hálózati személyek azonosításához szükségesek. Így bármely állam polgára megismerheti és nyilvánosságra hozhatja bármely állam polgárának személyazonosító adatait és minden személyes adatát, ha az illető a magyar titkosszolgálatok hivatásos állományú alkalmazottja vagy hálózati személye volt, tehát együttműködött vele. Nem vagyok benne biztos, hogy az előterjesztők egyáltalán átgondolták, mibe sodorják a magyar titkosszolgálatokat és a vele hajdan együttműködőket. Arról nem is beszélve, hogy mekkora kárt okozhat ez hazánk nemzetközi megítélésében. A hazánkkal szemben a törvény hatálybalépését követően azonnal fellépő bizalmi válság nemzetközi következményei ez esetben beláthatatlanok.

Áttérve a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról szóló T/542. számú törvényjavaslatra, úgy vélem, nem szűnnek a kételyek azzal kapcsolatban, hogy szükségünk van ezekre a törvényekre. A tervezet szerint a múltbéli tevékenység körében a jövőben nem kell vizsgálni, hogy az érintett személy teljesített-e szolgálatot 1956-57-ben karhatalmi alakulatban, tagja volt-e a nyilaskeresztes pártnak, vagy betöltött-e olyan tisztséget, amelyben az állambiztonsági szervektől döntéseihez jelentést kapott és használt fel. Ehhez képest viszont lerántja a leplet az 1990. február 14-e előtt működő magyar hírszerzői, kémelhárítói és katonai hírszerzői hálózat teljes állományáról. Mindamellett az érintettség megállapításához a tervezet nem kívánja meg az érdemi besúgói tevékenységet, mivel a javaslat szerint elegendő, ha valaki a hálózati nyilvántartásban szerepelt, vagy aláírt hálózati feladat ellátására vonatkozó nyilatkozatot. Ezzel szemben a hálózati nyilvántartás tartalmazza például a meghiúsult és a tervezett beszervezéseket, a célszemélyeket, valamint a hálózati személyek operatív szempontból jelentős belföldi és külföldi kapcsolatait is. A beszervezési nyilatkozat aláírása pedig önmagában csak a beszervezés tényét bizonyítja, az érdemi munkavégzést nem.

A törvényjavaslat személyi hatálya, tehát a vizsgálattal érintett személyi kör indokolatlanul tág meghatározást kapott. A személyi hatály meghatározása a teljességre törekszik, mégis következetlen, mindamellett lehetetlenné teszi, hogy a bizottság betartsa a működésére megállapított határidőt. Mi szükség lehet arra, hogy valamennyi országos köztestület elnökét, elnökhelyettesét és főtitkárát átvilágítsák? - így például a Nemzeti Akkreditáló Testület, vagy a Magyar Szabványügyi Testület vezetőit. Vonatkozik ez a megállapítás a pártok megyei elnökségére és a közalapítványok kuratóriumának elnökeire is.

Hasonlóan reménytelen és felesleges feladatnak tűnik több ezer polgármester múltjának feltárása is. Ha már azonban a teljességre törekszünk, a megyei jogú városok alpolgármestereivel ellentétben miért maradtak ki a személyi körből a fővárosi kerületek alpolgármesterei? Talán a legkirívóbb ellentmondásra és következetlenségre éppen a tárgynál maradva találhatunk, hiszen a létrehozni tervezett állambiztonsági szolgálatok történelmi levéltárának elnöke és elnökhelyettese kimaradt a személyi körből. Ez egyben azt is jelenti, hogy utóbbi két tisztséget akár egy állambiztonsági múlttal rendelkező személy is a legnagyobb nyugalommal töltheti be. Ez már aztán mindennek a teteje!

A tervezetekkel szemben összességében az alábbi aggályokat, ellenérveket fogalmazhatjuk meg. Számtalan rendelkezésük jogszabály- és alkotmányellenes. Hazánk jogalkotásában régen született ehhez hasonló mennyiségű és mértékű jogszabály- és alkotmányellenes rendelkezést felvonultató jogszabálycsomag. Hasonló példa talán a Bokros-csomag lehetne. Nem számolnak azokkal az emberi, erkölcsi, politikai és gyakorlati megfontolásokkal, amelyek a jelenleg hatályos törvény elkészítésekor még érvényesültek. A tervezetek tulajdonképpen félretesznek minden, e tárgyban egyébként rendkívül fontos diszkréciót. Nem kímélnek senkit és semmit, úgy, mintha az előterjesztők a következményeket végig sem gondolták volna. Még ma sem pontosan ismert, hogy az iratoknak hány százaléka vészelte át a korabeli rendszeres megsemmisítést és a rendszerváltást közvetlenül megelőző újabb, már ad hoc jellegű megsemmisítést. A kutatás eredményének hitelességére ez mindig is rányomja a bélyegét, egy ilyen tényfeltáró tevékenység már sohasem folyhat a teljesség igényével.

Kiszolgáltatott helyzetbe hozzák a ma is működő, hírszerzéssel, kém- és terrorelhárítással, a szervezett bűnözés elleni küzdelemmel foglalkozó szolgálatokat és azok teljes állományát, valamint ügynöki hálózataikat. Hazánkkal szemben bizalmi válságot teremtenek mind a titkosszolgálatok külföldi társszervei (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), mind pedig a különböző nemzetközi szervezetek vonatkozásában.

A legvégén: a Történeti Hivatal nyilvánvalóan politikai célzatú szétverése helyett a hivatal szervezeti fejlesztésén kellene elgondolkodni. Úgyhogy összefoglalóan - szeretném az utolsó mondatot az elnök úr engedelmével felolvasni -: határozott véleménye a Magyar Demokrata Fórumnak, hogy ezek a hibák oly mérvűek és olyan tömegűek, hogy a törvényjavaslatot javítani nem, hanem csak visszavonni érdemes. Kérjük, hogy ezt tegye meg a kormányzat.

Köszönöm szépen. (Taps az MDF padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu