DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a népi mondóka szavával elmondhatjuk, hogy nyitva van az aranykapu, még akkor is, ha ilyen közelről most már nem tűnik annyira fényesnek, mint ahogy akkor tűnt, amikor - az egykori lengyel miniszterelnök asszony, Suchocka szavával - állandóan ötévnyire voltunk a belépéstől.

Az előttünk fekvő országgyűlési határozati javaslat tíz országnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról, és benne - számunkra kiemelten - Magyarországéról jogi aktus formájába kívánja önteni a Magyar Országgyűlés integrációs akaratát.

Az MDF elégedettséggel nyugtázza, hogy az integrációs nagybizottságban és a négypárti egyeztetésen megszületett az egyetértés az ellenzék javaslatainak elfogadásával mind a tartalmat, mind a formát illetően azzal, hogy a népszavazás után, a szerződés aláírása előtt az Országgyűlés megadhatja a felhatalmazást a kormánynak a csatlakozási szerződés aláírására, mint ahogy 1994-ben az Országgyűlés adott felhatalmazást ennek a szerződésnek a kezdeményezésére is. Mindez pedig beilleszkedik az össznemzeti akarat kifejezésének lépéseibe, de nemcsak jogilag – amit képviselőtársaim már fejtegettek –, hanem logikájában is. A helyzet tehát világos és egyértelmű: előttünk Magyarország visszaintegrálódása, visszaépülése áll Európába.

A rendszerváltozáskor kialakított, Antall József - első függetlenül megválasztott - miniszterelnökünk nevével fémjelzett nemzetpolitikánk ezt az utat írta elő számunkra. Ezért volt nemzetpolitikánknak akkor külpolitikai hangsúlya. Nem véletlen, hogy az új külpolitika kialakításakor hármas célkitűzés lebegett előttünk, ami azóta is elfogadott hármasság: a nemzetegyesítés a határok fölött, a jó szomszédsági politika és az euroatlanti integráció. A háromból az első meghatározza azt, hogy kiket képviselünk, a másik kettő pedig eszközeinket határozza meg ehhez, valamint a magyar közösség egészének felemelkedéséhez. Eszközeinket határozottsággal és a békés megoldások keresésével kell elérnünk. Meg kell mondanunk - visszatekintve az elmúlt évtizedre vagy még több időre -, hogy az utóbbi gyakran jobban sikerült, hiszen a békés megoldás - például az az eléggé keserves példa, amit a Duna elterelése jelentett számunkra - szintén törhetetlen vágyunk és akaratunk volt. A határozottságot nem mindig sikerült ilyen egyértelműen képviselnünk.

Ugyanakkor magunk között, tízmillió magyar között szólván: természetesen ki lehetett volna jobban használni a felkészülés éveit. Nem sikerült ez eléggé. Nem sikerült egyrészt a belső viszályok, a megosztottság miatt, másrészt pedig, mert a helyzet mindig sürgetett. Hiszen a gazdasági helyzetünk szorításában az első feladat mindig a tűzoltás volt, a tőkehiány, a gazdasági egyensúly hiánya miatt. Ezért az emberek életminősége egyre jobban elmaradt az európai szinttől, és sajnos úgy érzékeljük, a leszakadás tovább folyik. Az pedig súlyosbítja a helyzetünket, hogy az emberek felkészítése az uniós csatlakozásra – úgy tűnik – az utolsó percre maradt.

Hölgyeim és Uraim! Most a csatlakozási döntés kapcsán meg kell állnunk egy percre, s végig kell gondolnunk a nemzet előtt álló pályát. Ez év február 4-én felszólalásomat azzal zártam, hogy az Európai Unió küszöbén nem elég a gazdasági kihívásnak megfelelni, hanem pótolni kell az emberek életminőségében jelentkező lemaradást, mert csak ez lehet a hosszú távú fejlődés motorja. Az eszközök felett pedig a kormány rendelkezik. Akkor a kormány részéről nem választolt senki, így ezt akár beleegyezésnek is vehetem. A kérdés azonban súlyosabb annál, hogy egyetértőleg várjuk a sült galambot. Nem rendelhető tárcához sem, mert nem hiszem, hogy érdemes volna felállítani a magyar társadalom minisztériumát.

Örökségünk nagyon nehéz. Alapját az az évtizedekre begyökerezett materialista szemlélet adta, mely szerint az emberi értékek a felépítményhez tartoznak, és ezért ápolásukra ráérünk az anyagi javak megteremtése után, a maradékelv alapján. Az anyagi erőforrások pedig mindig szűkösek voltak, vagy éppen eltékozolták uraink.

A rendszerváltozás után a magyar gazdaság tőke- és egyensúlyhiánya ismét visszaszorította az életminőség fejlesztését. Ehhez járult a továbbélő maradékelv és egy újabb liberális elképzelés, hogy ezt a területet is rendbe hozza majd a piac önszabályozó képessége.

(19.00)

Most, az Unió küszöbén bezzeg egyre többet hallunk arról, hogy a jövő a tudás társadalmáé, ugyanakkor egyre több munkaadó panaszkodik arról, hogy hiány van képzett és továbbképezhető munkaerőben. Márpedig előre látható, hogy a munkahelyek aránya továbbra is növekedni fog a csúcstechnológia területén, hogy a munkavállalótól folytonos szakmai alkalmazkodási képességet fognak elvárni. De például az IPOSZ részéről folyamatosan érkezik a vészjelzés, hogy a kormány még mindig nem kérte ki a szakmai szervezetek véleményét arról, mi szükséges ahhoz, hogy az oktatásban, majd a munkavállalásban ténylegesen átváltható, konvertálható, az Európai Unió többi tagállamában elfogadott tudáskészlet jelenjék meg.

Ugyanakkor azt is a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogyan változik a minket körülvevő kulturális ajánlat. Sajnos el lehet mondani, hogy a szolgáltatás értékének nincs is szerepe, csupán a bevétel növelésének. Sajnos könyvkiadásunk döntő hányada papírpocsékolásnak minősíthető. Szemünk mindennapi kenyere, a televízió pedig olyan szintre süllyedt, hogy rendszeresen kapom a panaszleveleket azoktól az egyszerű emberektől, akik azt hiszik, hogy a képviselő tehet valamit az unalmas, bosszantó, gyomorforgató műsorok ellen. És akkor még nem említettem a lakosság testi-lelki egészségi állapotát, a népességfogyásból eredő gondokat.

A magyar társadalom tehát nehéz örökséget cipel magával. Idetartozik a népesség újratermelődésének gyorsuló hiánya, a társadalom gyorsuló jövedelmi szétszakadása, a társadalmi és lakóterületi mobilitás csökkenése, az iskolarendszerünk előtt álló kihívás, a kiugróan rossz egészségi állapot és az ebbe való beletörődés, valamint a társadalmi kapcsolatok gyengesége. Ez utóbbinál különösen kiemelném a civil szerveződések elsősorban anyagi jellegű függését a helyi vagy központi hatalomtól.

Néhai Andorka Rudolf szociológusunk már 1996-ban megfogalmazott ajánlásokat a hatalom számára. Ennek fő elemei: családbarát szociálpolitika, a középrétegek kialakulásának és megerősödésének segítése, a társadalmi mobilitás fokozása az oktatás kiterjesztésével, szegénypolitika, az oktatás fejlesztése, az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódóan különösen az egészséges életmód előmozdítása, a társas kapcsolatok fejlesztése, a társadalmi beilleszkedés zavarainak visszaszorítása, az állampolgári kultúra terjedésének elősegítése és politikai intézményeink demokratikus működésének biztosítása.

Azt hiszem, mindebből látszik, miért mondtam azt, hogy e feladatok túlnőnek miniszteri tárcákon. Az Antall-kormány idején működött egy humán kabinet, én a titkára is voltam, a jelenlegi köztársasági elnökünk volt a vezetője, amely a kormány elé benyújtott minden törvényjavaslatot megvizsgált és vélelmezett annak a magyar társadalomra való hatása szempontjából, éppúgy, ahogy a gazdasági kabinet tette ezt az előterjesztések gazdasági értékelése kapcsán.

Mivel ismét nagy kihívás előtt állunk, ma is rendkívül fontos, hogy ne csupán az azonnal megoldandó feladatokkal és ne csupán a részletekkel törődjünk, hanem legyen távlata a társadalmat érintő intézkedéseknek, mert csak az előre tervezett, tudatos társadalompolitika növelheti az ország teljesítőképességét, és nem utolsósorban szolgálhatja a társadalmat alkotó embereket. Nagyon jó lenne, ha ezen a területen is megkísérelnénk létrehozni a nemzeti minimumot, azon alapelvek összhangját, melyekre az egymást követő kormányok építhetnének, hogy négy évnél tovább lehessen bizalma a polgárainknak abban, hogy a vezető politikai erő nem állítja szembe például a szegénypolitikát a középosztály felemelkedésének elősegítésével.

(Az elnöki széket dr. Dávid Ibolya, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor hangsúlyozom egy távlatos társadalompolitika igényét, akkor ezt annak tudatában teszem, hogy az Unió mindenképpen kihívás. Így ma Magyarországon sajnos sokan veszélynek tartják, holott nem veszély, hanem esély. Ha a társadalmunk jövője számára legfontosabb néhány alapvető területen, néhány vezérlő alapelvben meg tudnánk egyezni, akkor a politika tényleg elkezdené az embereket szolgálni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Önökön is múlik, hogy utópia marad-e ez a törekvésünk.

Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps.)

Forrás: parlament.hu