DR. KÖKÉNY MIHÁLY egészségügyi, szociális és családügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt fogyatkozó Képviselőtársaim! Nem tudom, hogy a vita vége felé, mert lehet, hogy most olyanokat mondok, hogy tényleg itt leszünk a reggeli üléskezdésig, én benne vagyok, legfeljebb az elnök úr meg fog inteni, de engedjék meg, hogy ha nem is kihasználva a rendelkezésemre álló normál felszólalási időkeretet, de néhány megjegyzést tegyek a vita eddigi folyamához.

Nekem úgy tűnt, hogy ellenzéki képviselőtársaim közül többen a kezdő írók naivitásával szóltak erről a tervezetről, már jelesül az első novellába egy egész életművet besűríteni éppúgy nem lehet, mint egyetlen törvényen számon kérni a magyar egészségügy összes, évtizedek óta részben megoldott, részben megoldatlan gondjainak az orvoslását. Teljesen megértem az önök türelmetlenségét, mi is türelmetlenek vagyunk. De azért elnézést kérek, olyan tartalmat tulajdonítani a szabályozásnak, amely annak nem tárgyköre sem a címe szerint, sem a szándék szerint, azt gondolom, hogy ez több mint furcsa, és talán az idő előrehaladása miatt igyekszem most nem jópofa bonmot-kat mondani.

Hölgyeim! Uraim! Senki nem akarja csökkenteni az állami és az önkormányzati ellátási felelősséget. Nincs szó semmiféle kényszerprivatizációról. Nem szól ez a törvény a jogállásról, mert elmondtuk többször, hogy milyen szabályozás van készülőben. Nem ebben a törvényben dolgunk a finanszírozási technikák korszerűsítése, és a magyar egészségügyi törvény 1997 óta elég egyértelműen kimondja és érvényesítteti is a szektorsemleges finanszírozás elvét. Azt gondolom, hogy ezeket a kérdéseket itt szóba hozni enyhén szólva is több, mint egy mellékvágányra tévedés. Ugye, elég udvarias voltam?

Nos, sok szó esett a CVII. törvényről, arról a bizonyos, önök által most egy kicsit az idő haladása miatt egy nagyon szép emlékűnek mondott törvényről. Sok minden elhangzott erről, én azzal értek egyet - talán nem véletlen -, amit Vojnik Mária képviselő asszony elmondott, hogy önök egy jó célt rossz és elégtelen eszközökkel közelítettek meg.

Azért két megjegyzést hadd tegyek! Annak idején azt a bizonyos kísérletet az egészségügyi közszolgáltatások szabályozására ténylegesen sem nem négypárti egyeztetés, sem nem egyéb más konszenzusteremtési kísérlet nem előzte meg. Vidorné Szabó Györgyi képviselőtársnőm elmondta az egyeztetés kronológiáját. Azért szeretném elmondani önöknek, hogy a sok egyeztetés után - és ez bizonyítható is - a törvényt alapjaiban támogatta az önkormányzati érdekszövetségek többsége, a MOTESZ, az egyetemi vezetők, a Magyar Kórházszövetség, az EGVE, az Érdekegyeztető Tanács szociális bizottsága, számos, az Érdekegyeztető Tanácsban helyet foglaló szervezet. Mások észrevételeket tettek. Nem voltak elutasítóak, észrevételeket tettek, amelyek egy részét figyelembe tudtuk venni, más részét nem tudtuk figyelembe venni.

Azt gondolom tehát, hogy több mint csúsztatás úgy feltüntetni az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének az ellenvéleményét és a Magyar Orvosi Kamara bizonyos pontokon történő elutasítását, mint hogy ezzel senki nem értett egyet. Szeretném azt mondani, hogy a 2001. évi CVII. törvénnyel egyébként szintén nagyjából ugyanúgy az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és lényeges pontokon a Magyar Orvosi Kamara nem értett egyet. Ezt csak a tényszerűség kedvéért mondom el.

Szeretném azt is elmondani, ha már itt a pénzről is sok szó esett, hogy ha a Medgyessy-kormány a pénzkivonás és az elszegényítés stratégiájára játszana, akkor nem emelte volna fel az egészségügyi dolgozók bérét, nem pótolta volna első intézkedésként az Egészségbiztosítási Alap kasszáinak a hiányát összességében közel 300 milliárd forinttal. Akkor ez meglehetősen nagy ostobaság lett volna, ha valóban az lenne a szándék, amit feltételeznek ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban.

Hogy miért pont ez a törvény került ide nem elsőnek? Mert már az egészségüggyel kapcsolatban, ha jól emlékszem, azért néhány elég fontos törvényjavaslat ide került tavaly év végén, idén is, de kétségkívül ez egy jelentős, nagy vitákat kiváltó törvényjavaslat. Lehetett volna más javaslatokat is hozni időben, de ne felejtsék el, hogy nekünk volt egy kényszerpályánk. Hiszen tudjuk nagyon jól, és képviselőtársaim beszéltek róla, hogy hány ponton voltak gondok a CVII. törvénnyel. Az alternatíva az volt, hogy vagy egy több garanciával körülövezett átalakítást biztosító törvényjavaslat, vagy a korábbi, a garanciáknak a töredékét nem tartalmazó törvény úgy, ahogy erről Vojnik Mária beszélt: nonprofit paraván, mögötte alvállalkozások, s a többi, nem ismétlem el, vagy pedig akár egyik sem, és akkor természetesen mindenki csinál, amit akar.

(1.40)

Mert szeretném önöknek elmondani, hogy a hatályos önkormányzati törvény alapján az önkormányzati fenntartónak egyébiránt bármihez joga van az önkormányzati törvény előírásai szerint. Akár még el is adhatja a törzsvagyont, bizonyos feltételek esetén és bizonyos eljárási szabályok betartásával.

Tisztelt Országgyűlés! Lezsák képviselő úr azt mondta, hogy ez a törvény az egészségügy Bokros-csomagja lehet. Ezt akár dicséretnek is felfoghatnám, mert az a csomag a magyar gazdaság bajaira hatékony terápia volt, komoly és nem lebecsülendő mellékhatásokkal. Csakhogy az a gondom, hogy ez a hasonlata képviselőtársamnak erősen sántít, mert ez a törvény senkit semmilyen áldozatra nem kényszerít, senkitől nem akar elvenni semmit. Ez egy esélytörvény. Esély az átalakulásra, a működő tőke bevonására.

Még egyszer szeretném azt mondani, hogy egyébiránt a gazdasági formaváltás nem feltétlenül jelent privatizációt. A társaság lehet nonprofit, de lehet kft., lehet rt., és még így is maradhat az állam vagy az önkormányzat kizárólagos tulajdonában. Tehát ilyenkor csak a gazdasági forma ésszerűsödött, a kórházat nem privatizálták, de ennek megfelelően bizonyos átláthatósági követelményeknek meg kell hogy feleljen az intézmény, és ez sem lebecsülendő dolog.

Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, hogy egyfajta további lepusztulás vagy vegetáció akkor vár a magyar egészségügyre, ha nem teszünk semmit. Ha engedünk a gyanakvásnak, a tények, bizonyítékok nélküli riogatásnak, ha engedjük magunkat elbizonytalanítani. Én tudom, hogy egy ilyen lépés mindig borzasztó nehéz, és nehéz volt minden olyan országban, ahol valamilyen konstrukcióval a magántőke szerepet kapott. Mert természetesen Nyugat-Európában, az Európai Unió tagországaiban a szolgáltatási rendszerben alapvetően vegyes tulajdonban vannak az intézmények, vegyes a működtetés, terjednek a közcélú magánbefektetések Spanyolországtól Angliáig.

Azonban az önök által joggal számon kért társadalmi szolidaritás, vagy ha úgy tetszik, fogyasztóvédelem, a közpénzek védelme úgy biztosítható, hogy egyrészt vannak kemény és szigorú garanciális szabályok, erre mi is törekszünk, mert alapvetően egy domináns közfinanszírozási rendszer van, és ezen a rendszeren keresztül lehet valóban kontrollálni a szolgáltatások működtetését, és ebbe az irányba igyekszünk haladni. Ebben nincs semmiféle ördöngösség.

Nem állítom azt, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez a törvény a jogszabályok közül a legtökéletesebb, és egyáltalán nem állítom, és soha nem is állítottuk, hogy ez hibátlan, és nem lehet javítani. Mégis, sajnos az a rossz érzés erősödött bennem, hogy tisztelt ellenzéki képviselőtársaim már régesrég nem arról beszélnek, hogy ez a törvényjavaslat hogyan tehető jobbá, hogy vannak-e esetleg olyan módosító indítványok, amelyek köré valamiféle megegyezés szervezhető. Hanem inkább arról beszélnek, hogy hogyan és miért nem lehet ezt végrehajtani. És ezzel sajnos önök azokat erősítik, akik a status quóban, az átláthatatlanságban, a torz érdekviszonyok, a torz elosztási viszonyok fenntartásában érdekeltek. Én nagyon bízom benne, még mindig bízom benne, mert a politikusban mindig van valami optimizmus, hogy tévedek. Tévedek, és naivan azt gondolom, hogy esetleg rosszul ítéltem meg a helyzetet. Ezt készséggel elismerem, győzzenek meg erről.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Forrás: parlament.hu