LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Államtitkár Úr! Tisztelt bizottsági Elnök Úr! Én itt magamat vizsgáztatom, van-e egyáltalán értelme annak, hogy egy talán tízórás vita közepén, vége felé? összegezzem mindazt, amit a Magyar Demokrata Fórum nevében eddig elmondani nem tudtunk vagy nem mondtunk el, mert nem akartuk sok-sok kétpercessel tovább szaporítani a szót.
Magam ezt a vitát nem pártpolitikai küzdelemnek élem meg, egyszerűen - mint ahogy gondolom, a patkó mindkét oldalán - féltjük az iskolát.
(22.50)
Eszembe jut egy évekkel ezelőtti késő éjszaka, amikor a felsőoktatási törvény módosításáról volt szó. Akkor kormányzó pártként ültünk itt a Fidesszel együtt, és a késő éjszakai órában teljesen reménytelen helyzetben beszéltem arról, látható jelek vannak arra, hogy az integráció milyen sérüléseket, talán - s ettől féltettem - maradandó sérüléseket okoz az óvónőképzésben, tanítóképzésben, tanárképzésben. Nincs bennem elégtétel, hogy ez részben beigazolódott, csak szomorúság, mert nem voltam képes meggyőzni akkor a saját oldalamat sem arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az integrációs törekvésekkel kapcsolatban. Tulajdonképpen most is hasonló helyzetben érzem magam, amikor próbálom összegezni akár a vita eddigi megszólalásait, és próbálok néhány olyan dolgot megfogalmazni, amelyek meggyőződésem szerint használnának a törvénynek abban az esetben, ha sikerülne meggyőzni a tárcát, illetve képviselőtársaimat.
Az általános vita első szakaszában többször elhangzott, hogy az Európai Unió országainak oktatási törvényeihez történő igazodás jegyében született meg a közoktatási törvény előttünk lévő tervezete. A tagországok oktatási törvényei nyilván sok helyi hagyományt és szokást őriznek, de a földrajzilag hozzánk közel álló országok közoktatása hozzánk hasonló. Akár Németországban vagy Olaszországban is hozzánk hasonló módon kezelik az évismétlésre szoruló tanulók sorsát, azaz már az ellenőrzőkönyvben leadott osztályzatok révén, majd a félévi bizonyítvány idején is figyelmeztetik a szülőket, a tanévzárást követően megadják a javítóvizsga lehetőségét, majd a gyermeket oktató tanárok konzíliuma összeül, és összegzi a tanuló fejlődési lehetőségeit, s csak ezt követően határozzák el az évismétlést. Nyugodtan követhetnénk a továbbiakban egy alapító uniós tagország, Németország közoktatási gyakorlatát. Azaz a kormány által javasolt változtatásokat nem indokolja az Európai Unió gyakorlata, sőt inkább cáfolja az uniós közoktatási gyakorlat az előterjesztés szellemiségét. Hiszen az Unió egyik alapelve az, hogy a döntéseket azon a szinten kell hozni, ahol az eldöntendő kérdések felmerülnek, és csak vita esetén van szerepe felsőbb állami és közösségi fórumoknak.
Nos, az előterjesztett törvény egész szellemisége idegen véleményünk szerint ettől az európai szemlélettől. Például a törvény nagyon sok apró helyi döntésből kizárja mind a pedagógusokat, mind pedig az iskolákat. Különösen megdöbbentő számomra az állami beleszólás és az állami kényszer törvénnyé emelése egy olyan tárca részéről, amelyiknek pártgazdája formálisan mindeddig az állami túlhatalom elleni harcot tekintette legfontosabb feladatának. Úgy tűnik számomra, a jelenlegi oktatáspolitika nem törődik abba bele, hogy a tanárok állami napiparancsok nélkül nevelhessenek és oktathassanak, emellett a diákokat valamiféle tanárok elleni osztályharcra készteti. A törvény kimondatlanul azt feltételezi, hogy az állam védőszárnyai nélkül a védtelen tanulókat fölösleges házi feladatok garmadájával árasztanák el a gonosz tanárok, emellett az alsó tagozatosokat tömegesen úgy buktatnák meg, ahogy azt a pillanatnyi kedvük diktálja. A szülői beleegyezéshez kötött osztályismétlés azt feltételezi, hogy a szülők a pedagógusoknál jobban meg tudják ítélni, hogy gyermekük teljesíti-e a tantervi követelményeket vagy nem. Végső soron számtalan olyan helyi kérdésben, ahol az Unió alapelve szerint helyben kellene dönteni, az államhatalom dönt Magyarországon, pontosabban ezt a döntést most átteszi a parlament hatáskörébe. Tulajdonképpen erről beszéltem korábban, hogy olyan szakmai kérdésekben kell dönteni, ami nem a mi feladatunk lenne.
Az általános vita első szakaszában az is többször elhangzott, hogy mennyire - úgymond - humánus az évismétlések megszigorítása. A kisebbik kormányzó párt vezérszónoka azt mondta - emlékeztetem önöket -, még nem találkozott olyan történettel, ahol egy hatéves, egy nyolcéves, egy kilencéves gyermek számára az, hogy évet kell ismételnie, ne egy nagyon komoly lelki törés lett volna. Nos, a legtöbb pedagógiai szakmai tanácsadó azt állítja, hogy épp az első vagy a második osztályban okoz legkevésbé traumát az évismétlés, és az ilyen módon megismételt tanulmányi év többnyire már eredményes. Ezt a lehetőséget szünteti meg a törvényjavaslat, s hozza át már olyan időszakra a tömeges bukásokat, amikor is azok ténylegesen nagy stresszhatással és a lemaradás tartóssá válásával járnak. Nem azt vitatom az idézett hozzászólás tartalmában, hogy kudarcélménnyel jár hét-nyolc éves korban az évismétlés, hanem azt, hogy ez a kudarcélmény lényegesen csekélyebb, mint a későbbre, tizenegy-tizenkét éves korra kitolt évismétlés. Végső soron a törvény a szándékolttal ellenkező hatást ér majd el, és tömegessé tesz ötödik-hatodik osztályos korban olyan kudarcélményeket, amelyek hét-nyolc éves korban talán elkerülhetők lettek volna.
Az általános vita első szakaszában szocialista képviselőtársam a törvénytervezet egyik fő motiváló tényezőjének a társadalmi mobilitás lelassulását tekintette. Idézem szó szerint: A törvénymódosításnak egyik kiváltója, hogy drámaian nőtt az esélyegyenlőtlenség a tizenöt év alatt. Drámaian nőttö - ismételte meg állítását még egyszer. Nos, valószínűleg régebbi adatokat talált felszólalása előtt, hiszen előtte mások többször is idézték, és később aztán ő is beszélt arról az eredményről, miszerint megháromszorozódott a felsőfokú oktatásban tanulók létszáma. Ez az eredmény igenis döntően a polgári kormányok alatt született meg, a Bokros-csomag is csak lefékezte, lelassította a kis- és közepes jövedelmű családok gyermekeinek továbbtanulásai törekvéseit.
További észrevételem az, hogy a követelmények lecsökkentése nem javítja, hanem rontja a kis- és közepes jövedelmű családok továbbtanulási esélyeit, hiszen ők kevesebbet tudnak áldozni gyermekeik különórákon való taníttatására, nekik van igazán szükségük az állami oktatás magas színvonalára. Ennek a törvénynek az elfogadása után egyértelműen romlanak az eddig kisebb esélyű társadalmi csoportok gyermekeinek továbbtanulási esélyei, hiszen olyan ismeretek állami oktatásától esnek el, amelyeket saját pénztárcából már nem tudnak pótolni. Erre egyébként fideszes képviselőtársaim többször felhívták a figyelmet.
Tisztelt Ház! Már évekkel ezelőtt is voltak olyan matematika- vagy fizikatanárok, akik egyáltalán nem adtak fel házi feladatot, hanem csak megjelölték a példatárakban azokat a példákat, amelyek az órán elhangzott elméleti anyag gyakorlati feladatai voltak. Minden diák annyit oldott meg ezekből, amennyit önmaga megnyugtatására - miszerint érti az órán hallottakat - elegendőnek tartott. Aki nem oldott meg egyetlen példát sem, az elkerülhetetlenül lemaradt, megbukott. Felnőttként kezelik a diákokat azok a nyelvtanárok is, akiknél nincs ismétlés, mert minden órán a tanár kérdezhet bármelyik korábban tanult anyagból. Mivel a nyelvtanulás valóban igényli a korábban tanultak állandó ismétlését, indokolt volt ez a követelmény. Hogyan is lehetne törvénnyel szabályozni, tisztelt képviselőtársaim, ezeket a pedagógiai módszereket? Nem lehet, hiszen az a tanár, aki nem ad fel leckét, de megköveteli a tudást, alkalmasint többet kíván, mint az, aki sok házi feladatot ad fel annak érdekében, hogy a kevésbé önfegyelmezett tanulók ne maradjanak el. A pedagógusok szakmai szabadságát sérti a házi feladatok korlátozása, illetve ez a szabály egyértelműen a később érő, tehát a saját érdekeit idejében nem felismerő, és ezért saját indíttatás révén kevésbé tanuló gyermekeket hozza hátrányos helyzetbe, azokhoz viszonyítva, akik konkrét házi feladat nélkül is képesek otthon tanulni és gyakorolni.
Tisztelt Ház! Az eddigi pedagógiai kutatások és időmérlegek adataiból kitűnik, hogy a tanulók mintegy háromnegyede a kötelező tanítási időn túlmenően különórákra jár. A diákok mintegy harmada nem is egy, hanem több különfoglalkozásra jár, és nem érzi magát túlterheltnek. Gondoljunk csak az iskola énekkarába, tánckarába, zenekarába, színjátszó csoportjába járókra, a hitoktatásra járó tanulókra, az iskola kosárlabda-, röplabda-, atlétika-, tornász- vagy futballcsapatába járókra vagy az iskolán kívüli edzési lehetőségeket kereső és találó fiatalok sokaságára, a fizikai, kémiai, matematikai vagy számítástechnikai szakköröket látogatókra, az iskola természetjáró csoportjára és biológiai, környezetvédő szakkörére, a helytörténetet, néphagyományokat kutató diákokra. S nem beszéltem még az általánosan meglévő külön nyelvórai lehetőségekről vagy éppen a nemzetközi kapcsolatokat ápoló diákokról.
(23.00)
Mindezek az adatok nem egy agyonterhelt diákság időbeosztására utalnak. Teljesen valódinak tartom a Pokorni Zoltán képviselőtársam által idézett adatokat, miszerint a túlterhelés, noha létezik a magyar közoktatásban a gyerekek 5-8 százalékánál, alapvetően nem a magyar közoktatás meghatározó gondja. Sőt, jóval nagyobb gond az alulterhelés, a motiválatlanság, különösképpen a szakiskolába, szakközépiskolába járó gyerekek nagy részénél.ö
Sajnos, kisebbik kormánypárti képviselőtársam nem ezekre a felmérésekre válaszolt, hanem, véleményem szerint tévesen, azt az adatot idézte, miszerint a napi két és fél óránál kevesebb szabadidőt érzékelő diákok aránya az alsó négy évfolyamon több mint 50 százalék. Ez az adat igaz lehet, csakhogy semmi köze nincs a hivatalosan is létező tantervhez. Például valóban nincs ennél több szabadideje a napközis diáknak, mert felügyelet alatt áll, és csak a hazamenetele utáni időt érzi szabadnak. Ez a két és fél órás idő akkor sem lesz hosszabb, ha csökkennek az iskolai követelmények.
Tisztelt Ház! A törvénytervezet szerint a pedagógusokat, nevelőket titoktartási kötelezettség terheli a tanulóval és annak családjával kapcsolatos tényeket, információkat illetően. Azaz a pedagógus nem mondhatja el pedagógustársainak családlátogatása tapasztalatait, nem figyelmeztetheti a szülőket, ha gyermeke esetleg dohányzik, alkoholt fogyaszt, kábítószerezik vagy valamilyen deviáns viselkedési formákat követő csoport tagja. Szülői felmentés nélkül nem jelezheti az ilyen tapasztalatait sem a gyámhatóságoknak, sem a rendőri szerveknek.
Mit csináljon például a pedagógus egy olyan helyzetben, amikor iskolai segély, kedvezményes étkezés vagy ingyenes tankönyv jogosságáról kellene dönteni, és ő nem mondhatja el azt a véleményét, hogy a kérelmező család életkörülményei messze kedvezőbbek, mint az ilyen segítségre érdemtelennek minősített családokban látott életnívó? Köztudottan a jövedelembevallások gyakran köszönő viszonyban sincsenek a tényekkel, s ezt a minősíthetetlen helyzetet a törvénytervezet, úgy tűnik, jutalmazni kívánja, nem pedig csorbítani.
Mit tegyen a pedagógus akkor, ha véleménye szerint csak az áldatlan családi körülmények miatt gyenge tanuló az amúgy tehetséges gyermek? Ne árulja el ezt senkinek, holott épp az lehetne egy érv arra, hogy tanártársait is rávegye egy megkülönböztetett figyelemre és segítségre?
Tisztelt Ház! A pedagógus eddig sem hirdette ki a piactéren a gondjaira bízott gyermek titkait. Az viszont igenis az ő felelőssége, hogy súlyosabb magatartászavarok esetén, éppen a gyermek fejlődését veszélyeztető élethelyzetekben tájékoztassa mindazokat, akiknek ezzel kapcsolatban feladataik vannak. Mindenekelőtt természetesen a szülőket, de szükség szerint orvost, pszichológust, ha kell, hatóságot is. Ha emiatt bármikor a titoktartási kötelezettség megszegésével vádolhatnák a pedagógust, ezen a címen is ki lenne téve újabb és újabb meghurcoltatásnak.
A törvény, helyesen, tiltja a gyermek zaklatását, megalázását. Nem veszi azonban figyelembe, hogy ma a pedagógus van kitéve leginkább zaklatásnak, fenyegetésnek, megalázó, emberi méltóságában őt veszélyeztető helyzeteknek, és ezzel szemben úgyszólván teljesen eszköztelen. Ez a pálya enyhén szólva nem vonzó manapság, és ennek, egyebek mellett, ez a kiszolgáltatottság az oka.
Tisztelt Ház! Csak emlékeztetőül hangsúlyozom, hogy mitől nem védi meg jelen formájában a törvény a tanulókat, ha csupán az oktatási intézmény alkalmazottait hibáztatja, és kizárja az elkövetők közül a tanulókat. De itt megállok, mert időm végeztével be kell fejeznem. Talán majd még egy kétpercesben zárom gondolataimat.
Köszönöm a figyelmüket.
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés