DR. EÖRSI MÁTYÁS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről:
Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ebben az eddigi vitában már többször felmerült
tényként, hogy az előző parlament kilencvenegynéhány százalékkal szavazta meg a
státustörvényt, sőt Domokos László képviselő úr még azt is fölvetette, hogy ha
ez így volt, akkor miért kell ezt a törvényt módosítani. A választ erre a
kérdésre az önök képviselője, fideszes képviselő, Illés Zoltán adta meg nem
olyan régen, néhány órával ezelőtt. Ugyan másról volt szó, de Illés képviselő
úr úgy fogalmazott, fölírtam, úgyhogy idézhetem: „A konszenzus nem jelenti azt,
hogy a törvény jó.ö ‑ mondta Illés Zoltán, és azt hiszem, hogy
egyet lehet vele érteni. Önmagában az, hogy az akkori törvényt '91-ben a
parlament nagyon nagy többséggel fogadta el, nem kell azt jelentse, hogy a
törvény jó volt.

Tabajdi Csaba képviselő úr elővetített egy közöttünk levő,
ha tetszik, szemantikai, megfogalmazásbeli vitát. Én úgy fogalmaztam, hogy a
státustörvény megbukott, Tabajdi képviselő úr úgy fogalmazott, hogy orra
bukott ‑ a lényeg az, hogy a földön fekszik. Szóval ez a
probléma, hogy a földön fekszik, nem sikerült azokat a szándékokat, amiket
jóhiszeműen a törvény akkori előkészítőjének tulajdoníthatunk, megvalósítani,
de azért osztom, ha jól emlékszem, az oktatási bizottság többségi előadójának,
Szabó Zoltánnak a véleményét, aki azt mondta, hogy ő sem tud szabadulni attól a
gondolattól, az akkori törvényjavaslat megfontolásai között nagyon keményen
szerepelt az a megfontolás, hogy belpolitikai előnyt elérni azzal kapcsolatban.

Mikor lehetett volna lezárni ezt a vitát? 2002-ben vagy
2001-ben? Úgy gondolom, és higgyék el nekem, ezt a triumfálás legkisebb
szándéka nélkül mondom, 2001-ben is le lehetett volna zárni ezt a vitát akkor,
ha a 100 mínusz 93, tehát 7 százalékot képviselő SZDSZ-re hallgatnak. Ugyanis
azokra a problémákra, amelyek miatt ma a státustörvényt muszáj módosítani, mi
akkor fölhívtuk a figyelmet. Ha képviselőtársaim visszaemlékeznek arra ‑ már
rég volt! ‑, amikor a külpolitikának legalábbis főbb vonalaiban
egyezség volt a parlamenti pártok között, ezt úgy fogalmaztuk meg: az
integráció, a szomszédpolitika és a határon túli magyarság segítése. És minden
alkalommal megfogalmaztuk azt az igényt is, hogy ennek a hármas célkitűzésnek
egyszerre kell megjelennie. Egyik sem dolgozhat a másik rovására, mert ez a
három célkitűzés, a hármas prioritás egymást segítő célkitűzések. Ezt többször
megfogalmaztuk. Ha nem vagyunk sikeresek az integrációban, nem tudunk eléggé
segíteni a határon túli magyaroknak. Ha a szomszédpolitikánk nem elég jó, nem
tudunk segíteni a határon túli magyaroknak, és nem tudjuk eléggé segíteni az
integrációt sem. Ha tehát ez a három egyszerre sikeres, akkor tud mindig a
kettő a harmadiknak segíteni, adott esetben a jószomszédi politika, az integráció
tudja segíteni a határon túli politikánkat.

Azért mondtam el ezt, és azért emlékeztetem képviselőtársaimat
ezekre a régi vitákon kialakult konszenzusra, mert amikor a parlament hatalmas
többséggel elfogadta a státustörvényt, akkor mi azt mondtuk, hogy európai
megoldásokat kell alkalmaznunk, olyan megoldásokat kell alkalmaznunk, amelyek
az európai erőcentrumok számára elfogadhatóak.

Kovács László külügyminiszter úr expozéjában többször
elmondta, hogy különböző európai szervezeteknek milyen ‑ idézőjelben
mondom ‑ „elvárásaiö vannak Magyarországgal
kapcsolatban a belépés okán. Én ezekkel egyetértve, engedjék meg, hogy a
hangsúlyt kicsit máshova helyezzem, mert lehet azt mondani, hogy van egy elvárás,
jön egy levél, van egy nyilatkozat, mi meg járjuk a magunk útját. Tényleg lehet
ilyet mondani, és még igazunk is lehet egy ilyen dologban. Csakhogy ha az ügyünket
sikerre akarjuk vinni, Magyarország nem egy nagyhatalom, nem egy szuperhatalom,
azt tapasztaltuk a mi politikai életünk során, tehát '90 óta azt tapasztaltuk,
hogy mi akkor lehetünk sikeresek a nemzet ügyeiben akár a térségben, ha a
törekvéseinkhez meg tudjuk szerezni az európai erőcentrumok támogatását. Ha ezt
megszereztük, akkor számos esetben sikerült céljainkat sikerre vinni. De azért
is érdemes az európai megoldásokhoz nyúlni, mert ha körülnézünk a számunkra
irányadó országokban, az Európai Unió tagállamaiban, azt látjuk, hogy azok a
megoldások, amelyeket ők alkalmaztak, sikeresek lettek. Ezek sikeresek lettek,
a kisebbségi ügyeket, amelyek a mostanit megelőző meg a még azt megelőző
évszázadokban annyi háború és borzalom kirobbantására voltak alkalmasak, ezeket
képesek voltak megoldani oly módon, hogy az mind a többségnek, mind pedig a
kisebbségeknek a javát szolgálta.

És szükséges az is, mint ahogy fölhívtuk erre a figyelmet,
hogy ezekhez a törvényekhez szerezzük be a szomszédos országok kormányainak az
egyetértését. Ezt annak idején az Orbán-kormány elmulasztotta. Most hallottuk
Németh Zsolttól, hogy Románia tekintetében végül is megoldódott a helyzet,
hiszen Orbán és Năstase miniszterelnök úr egy megállapodást vagy csúnyább néven
paktumot kötöttek, ami részben dicséretes, részben pedig azt azért hadd tegyem
hozzá ‑ azért pár jogász ül ebben a teremben ‑, hogy
egy magyar parlament által elfogadott törvényt két miniszter által aláírt
egyezményben vagy megállapodásban vagy paktumban módosítani, ezt csak egy
banántermelő köztársaságban szoktak.

(3.30)

Egy olyan országban, ahol a törvényesség uralkodik, ott egy
parlament által elfogadott törvényt két miniszterelnök nem tud módosítani,
hanem azt be lehet hozni a parlamentbe, és akkor a parlament adott esetben a
korábban meghozott törvényét módosíthatja. Ezzel együtt úgy tűnik, figyelve a
diplomáciai üzeneteket, hogy Románia számára ez az új törvény ‑ amit
most a parlament remélhetőleg el fog fogadni ‑ elfogadható.

A képviselő úrnak ‑ mármint Németh Zsolt képviselő
úrnak ‑ igaza van, Szlovákia ügyében nem ilyen jó a helyzet, a
szlovák kormány továbbra is nemet mond erre a törvénymódosításra. Lehet
vitatkozni, hogy ennek mi az oka. Én először is úgy gondolom, hogy mindegy, mi
ennek az oka, mert attól kezdve, hogy amikor az európai erőcentrumok e mögé a
törvény mögé állnak, akkor úgy érzem, hogy a szlovák kormánynak arra még van
módja, hogy néhány héten, néhány hónapon keresztül bejelentse, hogy senki nem
tárgyalt velük és ő nem ért egyet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ha
egyedül maradnak ebben a vitában, akkor előbb-utóbb beadják a derekukat.

Tehát az rendkívül fontos dolog, hogy ne lehessen komoly
politikai súllyal egy ilyen törvénnyel szemben fellépni, mert ha fel tudnak
lépni a törvénnyel szemben, ha ehhez ők tudnak nemzetközi támogatást szerezni,
akkor az azt jelenti, hogy meg tudják akadályozni a törvény végrehajtását, ez
pedig, gondolom, nem érdeke még a Fidesznek sem. Úgyhogy úgy vélem, hogy az a
körülmény, hogy az európai erőcentrumok ezzel a törvénnyel egyetértenek,
hozzásegíti a Magyar Köztársaságot ahhoz, hogy a törvénynek érvényt tudjon
szerezni, a törvény működni tudjon, és a szomszédos országokat is, amennyiben
még kifogást emelnek, előbb-utóbb rá fogja szorítani arra, hogy ők se emeljenek
a továbbiakban a törvénnyel szemben kifogást.

Engedjék meg, hogy megosszam önökkel egy nem olyan régi,
elég megható élményemet: Orbán Viktor miniszterelnök volt a Nap-kelte vendége,
ahol elmesélt egy nagyon szép történetet. A történet arról szólt, hogy Kohl kancellárral
tárgyalt, és azt kérdezte Orbán Viktor Kohl kancellártól, hogy mondja,
kancellár úr, Németország annyira erős az Európai Unión belül, miért egyezkedik
folyton? Miért nem erővel nyomja le a többieknek a torkán Németország
elképzelését, mert megteheti gazdasági erejénél fogva. És azt mesélte Orbán
Viktor miniszterelnök úr ‑ még egyszer: meghatóan ‑,
hogy Kohl kancellár azt válaszolta neki: ide hallgasson, miniszterelnök úr, mi
azt tanultuk a történelemből, hogy ha nem kooperálunk, akkor abból konfliktus,
akár még háború is lehet.

Ezt úgy mondta el Orbán Viktor úr, mint egy gyönyörű
tantörténetet, és nem volt egy újságíró sem, aki megkérdezte volna, hogy de
miniszterelnök úr ‑ vagy korábbi miniszterelnök úr, mi a helyes
titulus ‑, hogy ha ezt tanulta Kohl kancellártól, és ez olyan szép
történet, akkor tessék mondani, a státustörvény esetében miért nem tetszettek
kooperálni a szomszédos kormányokkal. Miért volt önöknek fontosabb az, hogy
mindenfajta tárgyalás nélkül a magyar parlament elfogadja? Ha konfliktus van
belőle, tán még annál jobb is, mert annál nagyobb palávert lehet csapni a
magyar parlamentben.

Én úgy vélem, tisztelt Országgyűlés, hogy akkor járt volna
el helyesen az előző kormány, ha ezekre az intelmekre ‑ és ha
akarják, akkor nem az SZDSZ intelmeire, akár Kohl kancellár intelmeire ‑ odafigyelve
egyeztettek volna behatóbban az akkori törvényről, akkor valóban nem itt
tartanánk, mint most.

Elhangzott a vitában több alkalommal, hogy tulajdonképpen az
a törvény is összhangban állt az európai normákkal, vagy nincsenek európai
normák, elhangzottak ilyen kijelentések is, amelyekkel lehet vitatkozni. De
azért én jól emlékszem, hogy amikor a velencei bizottság, az ez ügyben
mégiscsak legkompetensebb és legnagyobb szakértelemmel bíró bizottság meghozta
a véleményét, amely elismerte Magyarország jogát arra, hogy törődjön a határon
túli kisebbségekkel, ugyanakkor magát a törvényt pedig számos ponton
elmarasztalta, azért jól emlékszünk, másnap azt mondta az Orbán-kormány, hogy
kérem, győztünk, nem kell csinálni semmit, mert győztünk ‑ mert
a propaganda akkor is fontosabb volt, mint a valós tények vagy pedig a szakmai
megfontolások.

És most hallom
először ‑ bár ezt lehetett tudni, Kovács miniszter úr is
felhívta a figyelmet, és most már tudjuk Németh Zsolttól is ‑, hogy
az akkori kormány már elkezdte a státustörvény módosítását előkészíteni. Kérdezem
én: miért, hogyha győztek, miért, ha mindenben igazuk volt? És miért, hogyha
minden, amit az ellenzék mondott, az butaság és helytelen dolog volt? Én úgy
vélem, hogy helyesebb lett volna szerényebbnek lenni, jobban odafigyelni ezekre
a nemzetközi hangokra, és ‑ ahogy Németh képviselő úr helyesen
mondta ‑ akkor ma nem itt tartanánk.

Egypár konkrét kérdésre, engedjék meg, hogy visszatérjek,
amelyek a vitában elhangzottak, és amelyek talán tényleg a legfontosabb
területét képezik a mostani törvényről való vitának.

Itt van az etnikai különbségtétel kérdése, ami valóban, az
Európai Unióban nem megengedhető dolog. Itt hallottam néhány fideszes
képviselőtől, hogy azért az a nemzetstratégia, ha a támogatást, nem úgy
mondták, hogy etnikai alapon, de úgy mondták, hogy magyarok kapják. Én értem
ezt a logikát, de remélem, önök is egyetértenek velem abban, ha azt mondom,
hogy azért az is egy nemzetstratégiai szempont lehet, ha például Romániában és
Szlovákiában sokan tanulnak magyarul, szerintem az egy kifejezetten jó dolog a
magyarság számára. Tehát ha a törvény alapján olyan nem magyar személyek, hanem
mondjuk, románok vagy horvátok, szlovének, szlovákok vagy ukránok kapnak támogatást,
akik magyarul tanulnak, az az én megítélésem szerint ‑ remélem,
ebben egyetértünk, ha nem, akkor majd kiderül ‑ egy magyar
nemzeti érdek lehet. (Németh Zsolt: Az
másik törvény! Az egy külön törvény!)

Mint kiderült, az egységes magyar nemzetre való utalás vagy
ennek a kihagyása a Fidesz számára elfogadhatatlan, elviselhetetlen. Két dolgot
engedjenek meg ezzel kapcsolatban megjegyezni. Az egyik megjegyzésem az lenne,
hogy egy politikai nyilatkozatban lehet mondani, hogy egységes magyar nemzet, a
papír mindent elbír. Törvényt nemzetről hozni ma már, a XXI. században, azt
hiszem, hogy nem lehet, törvényeket ‑ hogy az önök szóhasználatát
használjam, mert ez végül is kedves szó a számomra ‑ polgárokra,
többnyire állampolgárokra lehet hozni. De ez csak egy jogászias okfejtés. Én
úgy gondolom, hogy magyar nemzet van. Én például Németh Zsolttal ugyanabban a
magyar nemzetben vagyok, egy nyelvet beszélünk, a kultúránk nagymértékben
hasonló, tán még a népdalaink is azonosak vagy hasonlóak egymáshoz, de nem érzem
magam azonosnak, mondjuk így, azonos nemzetben lévőnek ‑ nagyon-nagyon
más dolgot képviselünk, nagyon más dolgot, és én úgy gondolom, hogy egy modern,
egy plurális társadalomban az egy teljesen normális dolog, hogy nem vagyunk
azonosak.

Az angolok a „unitedö szóval olyan dolgot fejeznek ki,
mintha nekünk bizonyos kérdésekben alapvető dolgokat kéne gondolnunk ‑ a
dolog nem így van. És amikor az Európa Tanácsban vitatkozunk ezekről a
kérdésekről, megmondom őszintén, hogy énhozzám sokkal közelebb van néhány
angol, katalán, olasz, észt liberális képviselőnek a véleménye, mint Németh
Zsolté, akivel magyarul jobban megértjük egymást végül is a nyelv szintjén, itt
ül hozzám közel, de vele nem értek egyet. Szóval, úgy gondolom, hogy az
egységes magyar nemzet egy nagyon szép kifejezés, de igazából hamis, nem
hiszem, hogy igaz. Tehát ha ez marad ki a törvényből, akkor azt hiszem, hogy
csak egyfajta igazságot fejez ki, amit én nem tartok nagyon nagy bajnak.

Németh Zsolt képviselő úr viszont joggal vetette föl, hogy az
SZDSZ-nek volt más kifogása is a törvénnyel kapcsolatban, akkor most miért
állunk mögé. Engedje meg, hogy elmagyarázzam. Amikor Orbán Viktor volt
miniszterelnök nem olyan régen, még a Szövetség megalakulása előtt a Vigadóban
tartott egy beszédet, akkor azzal vádolta meg a mostani kormánykoalíciót, hogy
ezek képesek még akár a párkányi hidat is odébb vinni, csak azért, hogy ne
fogadják el, amit az előző kormány csinált. Na most ez a kormány nem vitte
odébb a hidat (Németh Zsolt: Egyelőre!),
ugyanakkor én, mondjuk, emlékszem arra... ‑ egyelőre, mondja
Németh Zsolt, hogy a jegyzőkönyv is tartalmazza. Akkor most megígérem, hogy nem
is fogja odébb vinni a hidat, örülünk neki, hogy ott van, használjuk, és
reméljük, hogy minél több magyar és szlovák és mások fogják használni.

Nem vagyunk olyanok, mint önök. Ugyanis volt egy Nemzeti
Színház, amit önök odébb vittek (Közbeszólások
a Fidesz soraiból: Nem vittük odébb! Gödör volt!), volt egy... ‑ nahát,
egy ilyen kis parlamentben hajnali négykor is sikerül a Fidesznek a kiabálását
kivívnom, ez igazán nem semmi! ‑, volt egy 4-es metró, amit önök
megakadályoztak. Úgyhogy ez az önök stílusa volt, mi pedig úgy gondoljuk, hogy
bizonyos tényeket el lehet fogadni. Szóval, a státustörvénynek számos
rendelkezésével nem értettünk egyet, a magyarigazolvánnyal sem, mert úgy gondoltuk,
hogy ezek rengeteg illúziót adnak, ahelyett, hogy konkrét dolgokat adnának.

(3.40)

De miután számos ember ezeket fölvette, nekünk eszünkbe nem
jutna, hogy ezeket valakitől elvegyük. Eszünkbe nem jutna az, hogy olyan
dolgokat, amelyeket emberek megkaptak, csak azért, mert kormányváltás van, és
vitattuk korábban, ezeket elvenni! Tehát nem úgy gondolkodunk, mint önök, hanem
azt gondoljuk, hogy ha ennek a törvénynek a legfontosabb anomáliái kijavíthatóak,
és úgy tűnik, hogy kijavíthatóak, ezért örömmel állunk a törvény mögé.

Azt mondta Németh Zsolt képviselő úr, hogy szerénységet
javasol. Ezt fogadjuk el, azt javaslom magunknak, hogy legyünk szerények, de
úgy érzem, nem indokolatlan, ha hasonló kéréssel élünk a Fidesz felé is. Ők is
legyenek szerények. Ugyanis lehet itt most azt állítani, hogy ha megnéznénk, a
határon túli szervezetekben hány százaléka van a lakosságnak… ‑ nincs
megmérve, nem tudjuk. Egy dolgot azonban tudunk. Négy éven keresztül azt
hallottuk a Fidesztől, hogy ha valami a határon túli magyarság legitim
szervezeteinek jó, akkor nekünk kutya kötelességünk azt tudomásul venni.

Megmondom őszintén, én ezzel így soha nem értettem egyet.
Mindig úgy gondoltam, és ezt az SZDSZ nevében mondhatom, hogy lehet más
véleményünk a dolgokról. Ez rendkívül fontos dolog, főképpen, hogy az őket
érintő dolgokban a határon túli szervezetek milyen álláspontot képviselnek. De
ők azt mondták, hogy kutya kötelességünk ezt tudomásul venni. Úgyhogy kedves
Németh Zsolt, ne jöjjön azzal, hogy milyen lehetséges közvélemény-kutatások
vannak! A határon túli magyarságot képviselő szervezetek túlnyomó többsége,
kettő kivételével, ahogy helyesen mondta, támogatja ezt a törvényjavaslatot. A
kettő közül az egyik, a VMDP ‑ azért áruljuk már el ennek a
nagy közönségnek, akik figyelik a vitát ‑ azt mondta
egyszerűen, hogy azért nem értenek vele egyet, mert a Fidesz sem ért vele
egyet. Körülbelül ezt mondta Ágoston András; nagyon szofisztikált, nagyon
körmönfont érvelés volt.

De ezzel együtt is, miután a legtöbb szervezet azt mondta,
hogy igen, számomra rendkívül furcsa, hogy négy év kioktatás után azt mondja a
Fidesz, hogy ja, ha ők nem velünk értenek egyet, akkor nem ér a nevem, akkor
nem számít, akkor nincsenek ilyen szabályok, és akkor mi egészen más úton
haladunk, és ellene fogunk menni a törvénynek. (Németh Zsolt: Egyetértenek velünk, értsd már meg!)

Végezetül, tisztelt Országgyűlés, teljes mértékben osztom
azt, amit az imént Tabajdi Csaba mondott, hogy konkrét cselekedetekre lehetőség
van a törvényen kívül is, és persze a törvényen belül is. Hadd említsem meg,
nincs nagy jelentősége, sokan úgysem figyelik ezt a vitát, de azért hadd
mondjam el, hogy Kovács Kálmán miniszter úr, aki, tudják, SZDSZ-es miniszter,
elmegy Erdélybe, és az RMDSZ-szel köt egy megállapodást arról, hogy hogyan
tudja a kormányzat az informatika területén segíteni az erdélyi magyarságot. (Németh Zsolt: Itt volt az ideje!)
Elmegy a Vajdaságba, hasonló megállapodást készít elő ott is, és arra biztatjuk
a minisztereinket, a szabad demokrata és a szocialista minisztereket, hogy
tegyék ugyanezt.

Meg lehet tenni ezt a törvény nélkül is, és végül is, ha jól
értem, azért ennek a törvénynek alapvető célja mégiscsak az, és akkor itt
térnék vissza arra a gondolatra, amellyel még '90 tájékán mindannyian
egyetértettünk: olyan politikára van szükség, hogy a határon túl élő magyarság
a szülőföldjén tudjon boldogulni, magyarságának, magyar kultúrájának
megfelelően tudja azt építeni, tudjon gazdagodni, jól érezze magát. Ha ezt
elérjük, akkor jó törvényt hozunk. Ezért ezek azok az érvek, amelyek alapján a
Szabad Demokraták Szövetsége a törvényjavaslatot teljes szívvel tudja
támogatni.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu