BÁRSONY ANDRÁS külügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök asszony. A képviselő úrnak van egy rossz hírem, nevezetesen az, hogy lehet persze félremagyarázni nyilatkozatokat, lehet persze félreértelmezni elhangzott szavakat, egy dolog azonban, bármennyire is fáj, tisztelt képviselő úr, egy példáért kiált. Ön az imént 92,4 százalékban definiálta az akkori törvényt megszavazó képviselők arányát a Házban, ez nyilván így is van, és azt mondja, hogy ezek után érthetetlen, hogy azok, akik akkor megszavazták, azok most miért támadják a törvényt. Többek között azért, mert úgy gondolták, hogy a törvény célja megfelel valaminek, a törvény elképzeléseit támogatni tudják. Konkrétan egyébként azok a szabályok, amelyeket a törvényalkotó a módosító indítványok leverése után meghozott, azok nem tetszettek, mondjuk, az akkori ellenzéknek, a mostani kormánypártoknak. De nem ez a lényeg benne.

Képviselő úr, valószínűleg ön is azok között volt, akik az úgynevezett száznapos programhoz benyújtott törvényjavaslat-csomagot megszavazták, és azóta semmi mással nem tölti az idejét mint a Fidesz egyik képviselője, mint hogy arról beszél a Házban és a Házon kívül is, hogy mennyire nem szeretik azt a programot, és mennyire mindent megtesznek azért, hogy mindazt megtagadják, ami abban a programban megfogalmazódott, adott esetben pedig törvényjavaslataikkal szétverjék. Pedig megszavazták, mert azt mondták, hogy volt benne egy-két olyan elem, amivel egyet tudunk érteni, de persze nagyon sok dologgal nem.

Na, hát így voltak természetesen az akkori szocialista képviselők is, hogy volt egy dolog, amivel egyet tudtak érteni, a nagy közös cél, a részletekben pedig már akkor sem tudtunk egyetérteni. Úgy gondolom, hogy ezt nem leplezi el a 92,4 százalék.

Ön azt mondta, hogy lehetne jobb megfogalmazásokat találni. Én nem tudok olyan módosító indítványról, végignéztem a 6-ostól, azt hiszem, 30-as az utolsó, amely lingvisztikai módosításokat tartalmazna, tehát ami ilyen szép módosítás lenne. Ön említett egyet: kihagyni kívánják a tanulmányokat folytató kiskorúakat, és a nevelésben vagy oktatásban részesülő gyermekek kifejezéssel akarják helyettesíteni.

Szeretném önnek elmondani, bár valószínűleg nem ildomos, hogy a gyermek nem egy jogi kategória abban az értelemben, hogy kormeghatározásra alkalmas volna. A kiskorú azonban igen. És ez egy nagy különbség. Mert mindaddig, amíg valakinek élnek a szülei, legyen pont annyi idős mint én, addig valahol, valamilyen környezetben még gyermek. De ez nem jogi kategória abban az értelemben, hogy ehhez hozzá lehessen kötni azt, hogy erre az időszakra neki jár valami, jelen esetben nevelési támogatás. Itt kiskorúakról szól a törvény, és a magyar jogrendben pontosan definiált, hogy mettől meddig kiskorú valaki, és azután már nem kiskorú, legyen akkor is gyerek még, de már nem kiskorú. Ezért bármennyire is látszólag elegánsabb a gyermek kifejezés, csak jogilag ebben a kontextusban például egyáltalán nem értelmezhető.

Úgyhogy ez nem koncepcionális kérdés, csak ami be van adva módosításnak, az egy jogilag értelmezhetetlen szöveg innentől kezdve. Mert a családi viszonyaiban definiálja, mondjuk, a kedvezménytörvény célzottját, és a tanulmányaihoz köti, nem pedig a korához. A jogszabály és a jogszabályalkotó eredeti szándéka pedig az volt, hogy kor szerint definiálja a kedvezménytörvény megcélzottját. És azt gondolom, hogy a “kiskorúö kifejezés ebben a tekintetben nem változtat ezen a korhatáron, azért sem változtat, mert egyébként hozzáteszi utána, hogy a kiskorúakon túl még az egyetemi-főiskolai tanulmányokat folytatókat is preferálja. De vannak olyan gyermekek, akik ez után a kor után is még mindig bizonyos képzésben részt vehetnek, mert hangsúlyozom, még mindig gyerekek, de már rég nem kiskorúak és rég nem főiskolai hallgató korúak.

Nos, ez csak egy példa volt arra, tisztelt képviselő úr, hogy természetesen nagyon komolyan mérlegeltük azt, hogy a beadott módosító indítványok jogi értelemben lefedik-e a jogalkotói szándékot, vagy ha úgy tetszik, a módosítói szándékot. Én azt gondolom, hogy itt is egy olyan példáról van szó, amikor nem fedi le az indítvány beadóinak vélhető szándékát az a kifejezés, amit használtak, mert az a kifejezés jogilag semmiképpen nem értelmezhető ebben a szövegkörnyezetben.

Hát ez egy nagyon érdekes vita, ami az ön által is emlegetett magyar nemzet hagyományaira történő utalás, mert ha valamiben van politikai utalás, akkor az pont a hagyomány. Az összes többinek, ami egyébként Dávid Ibolya módosító indítványában benne van, a kultúra s a többi, annak valóban nincs politikai felhangja. De a hagyományoknak van politikai felhangja. Annak nem politikai felhangja van, bocsánatot kérek: ennek az országnak, ennek a népnek a hagyományaihoz hozzátartozik a politikai berendezkedés és a politikai határok is hozzátartoznak. Ha tehát valaki valamit félre akar értelmezni, ahogy ön mondta egyébként, ebben egyetértünk, akkor azt gondolom, pontosan a hagyományok azok, amelyek félreértelmezhetők ilyen kontextusban. De ez, még egyszer mondom, megint csak egy részkérdésnek a részletmagyarázata vagy részletválasza, és nem ad arra a kérdésre, az általam talán kicsit költői módon föltett kérdésre választ, nevezetesen, még egyszer mondom, hogy a magyar nemzet fogalma lényegesen tágabb a törvény által érintetteken túl. Lényegesen bővebb, territoriális értelemben is szétszóródottabban élnek a magyarok, és sok egyéb szempontból is bővebb. (Németh Zsolt: …egységesek.) Így van, ettől még lehetne egységes, így van. Csak ez a törvény nem alkalmas ennek a definiálására. Én mindig ide lyukadok ki, önök ezt vitatják (Németh Zsolt: Nem is definiáljuk, nem erről szól a javaslat.), a parlament el fogja dönteni, képviselő úr.

Van egy kis probléma, tisztelt képviselő úr, azzal a kérdésföltevéssel, amit ön itt elemzett, pontosabban ön nem kérdésként tette föl, hanem azt mondta, hogy a miniszterelnök úr itt az infrastrukturális támogatásokkal kapcsolatos módosító indítványok mentén úgy került bele ebbe a vitába, mint aki lemondott arról, hogy valami épüljön Romániában, jelen esetben autópálya. Hát ez egy meglehetősen komoly csúsztatás. Magam ugyanis ott voltam a két miniszterelnök találkozóján, végighallgattam, amit a sajtótájékoztatón is külön elmondtak a sajtónak, és ott pontosan az volt, hogy a román kormány mérlegeli mind a két autópálya-nyomvonalat, nevezetesen, ha úgy tetszik, a dél-nyugatit is, az Erdélyen keresztül átvezetőt is. Nem akarok az autópálya-építés gyönyöreiben elmerülni, mert valóban nem tartozik a részletes vitához, de azért azt engedje elmondani, hogy én nem vettem észre az átvett autópálya-koncepcióban, hogy mondjuk, a magyarországi nyomvonalát önök már kitűzték volna annak az autópályának, aminek most a román oldalát kérik számon a Medgyessy-kormányon. Hát azért ez mégiscsak egy kis túlzás, képviselő úr!

Egyébként pedig hozzá szeretném tenni, hogy nem ebben a törvényben kell szerepelnie. Ha ön azt gondolja, hogy az infrastrukturális támogatás arra vonatkozik, hogy majd autópálya épüljön Romániában, akkor szeretném elmondani önnek, hogy nem ezen múlik a dolog. Nem ezen múlik.

(22.50)

Tudom, Orbán Viktor annak idején felvetette, hogy még partnerek is volnánk Romániában autópályát építeni. Tetszettek volna legalább ennyire partnerek lenni Magyarországon autópályát építeni. (Németh Zsolt: Az általunk épített autópályákat adjátok most át!)

Tisztelt Elnök Asszony! Ennek a részletes vitának van egy tanulsága. Nevezetesen az, hogy olyan kérdésekről beszélünk a részletes vita okán, amelyek még a módosító indítványokban sem úgy szerepelnek, mint ahogy önök itt elő tetszenek adni. Ezért nehéz ebben a vitában ilyen módon részt venni. Ha most arról folytatnánk jogelméleti vitát – hadd térjek vissza az előző kérdésre -, hogy a gyermek-e a jogi kategória, jogi fogalom, amit alkalmazni kell vagy a kiskorú, akkor persze lehetne érdemben magáról a módosító indítványról vitatkozni. De nem erről beszélünk. Én ugyan megpróbáltam erről beszélni, de ahogy önök felvetik ezeket a kérdéseket, ezek nem így jelennek meg, hanem úgy, hogy mi megpróbáljuk kiherélni ezt a törvényt – bocsánatot kérek a kifejezésért, de önök is szokták ezt használni. Erre azt mondom, ha a Vajdaságban 66 százalék úgy gondolja, akkor elemezni kell, miért nem jut el a Vajdaságban élő magyarokhoz az, hogy önök csak két gyerek után akarták az oktatási támogatást megadni. Ebben a törvényjavaslatban pedig benne van az, hogy minden egyes gyerek után jár ez. Ön valóban komolyan gondolja azt, hogy a vajdasági magyarok 66 százaléka úgy gondolja, az a jobb, ha csak két gyerek után jár az oktatási támogatás, és nem minden gyerek után? Ugyan kérem! Teljesen nyilvánvalóan nem erről van szó. (Németh Zsolt: A szórványban élő magyarokról van szó.)

Nem tudom, hogy önök szerint miről van szó ebben az ügyben, de egy dolgot biztosan tudok: magam is elég sok helyen megfordultam az elmúlt időszakban ezekről a kérdésekről tárgyalni, és nemcsak a hivatalos partnerekkel, hanem – ahogy önök fogalmaznak – a végeken élőkkel is. Engedjen meg egy dolgot. Strasbourgra tett utalást. Olyan költői kérdést tett fel, amire ön is pontosan tudja a választ. Ha jövő héten szerdán lesz a kedvezménytörvény vitája Strasbourgban, akkor a kedden délutánig beadott módosító indítványokról a strasbourgi Európa Tanács parlamenti közgyűlése szavazni fog. Legyen az akár magának a raportőrnek, a jelentéstevő Eric Jürgensnek a saját módosító indítványa vagy az öné, esetleg Tabajdi Csabáé, s akkor arról fog szavazni az ottani ház. A kérdés tehát valóban azon múlik, hogy lesz-e ilyen döntés, önök beadnak-e ilyen módosító indítványt Strasbourgban, és az ottani ház elfogadja-e ezt.

Kinek szurkolnak? – teszem fel a kérdést. Annak szurkolnak, hogy Strasbourgban a parlamenti közgyűlés hozzon egy olyan határozatot, amely egyébként nem felel meg a tényeknek és ennek révén elmeszeljék Magyarországot? - bocsánatot kérek a kifejezésért! Vagy annak szurkolnak, hogy tárgyszerű legyen a jelentés, illetve tárgyszerű végkifejlete legyen ennek az egész vitának, ami már több mint másfél éve zajlik Strasbourgban? (Németh Zsolt: A határon túli magyaroknak szurkolunk.) Tudja, képviselő úr, az a baj, hogy nem elég drukkolni, hanem néha tenni is kell valamit. Önmagában az, hogy szeretnénk tenni valamit, nem elég. Éppen ezért azt gondolom, hogy az ebben a vitában felmerült érvek nem azt célozzák, hogy a törvény hatékonyan működőképes lehessen a szomszédos országokban, hanem azt, hogy egy párt saját magának állított emléke fennmaradjon örök időkre. Ilyen törvény akkor sincs, ha egyébként egy adott pillanatban akár konszenzus volt a Házban a törvény fölött. Mert el kell jutni odáig, ha változnak az idők és a feltételek, akkor változtatni kell a törvényi szabályozáson is.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu