DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A szakképzési hozzájárulásról szóló törvényjavaslat, ami előttünk van, valóban hozzáértő kezek munkája, ahogy itt képviselőtársaim már kifejezték. Ezzel egyetértek. Hozzátenném azt is, tisztelt Ház, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség képviselői között ez egy különösen érdeklődésre számot tartó téma. Úgy van ez, azt hiszem, a politikai szférában, hogy egyik-egyik témára többet figyelünk valamilyen okból kifolyólag.

Nos, itt is alapos okok nyomán többen, mélyebben belenéztünk, és szakembereket hallgattunk meg. Most már, tisztelt Ház, az elmúlt másfél óra során hallottunk rálátásokat, megjegyzéseket, amelyekkel nagyrészt egyetértek, és jó volna, ha a végleges formát öntő törvény minél többet magába foglalna ezekből.

Nem is az a szándékom ebben a fölszólalásban, hogy ezeket akár összegezzem, vagy a fő vonásokra rámutassak, hanem inkább az, tisztelt Ház, hogy valami olyasmire emlékeztessem magunkat, az Országgyűlést és akik figyelnek bennünket, valamint azokat, akik majd végrehajtják ezt a törvényt, valami olyanra emlékeztetném magunkat, ami hiányzik, vagy legalábbis ott van talán a másik szobában, egy kicsit leárnyékolva.

Nevezetesen, arra szeretnék utalni, hogy a szakmai képzés és annak a fókuszolása, megcélzása valóban többféleképpen történhet. Vitába szállnék azzal, amit az előterjesztő és több bizottság is jelentett nekünk, hogy szakmán belül tartsuk a pénzt - körülbelül idézem -, vagy hogy területen belül tartsuk a pénzt. Értem én ennek a logikáját, és nagyon jól lehet érvelni az irodalomból, a tapasztalatokból empirikus érveket, tapasztalatokat lehet idézni, hogy valóban azt a pénzt, azokat a forrásokat, amiket erre, a szakképzésre költünk, célozzuk meg, és oda kerüljenek, ahova kell, és mérjük meg, hogy ott milyen hatással működnek azok a hozzájárulások.

Ugyanakkor, tisztelt Ház, szeretném, ha arra is emlékeznénk, hogy abban az összetett gazdaságban, technológiában és világban, amiben mi élünk és a következő generációk élnek, igen nagy az áthatás és átfolyás egyik területről a másikra. Az, ha valaki egy jó szerszámkészítő, és tudja - mit kell tudni hozzá? - jól a mértant - hogy valamit a tudomány világából említsek -, és jó, ha jól tud olvasni, és milyen jó, ha idegen nyelven is el tud olvasni egy szakfolyóiratot vagy azt a munkatervet, amit az asztalára tesznek... - tehát igen jelentős az áthatás egyik tudásterületről a másikra.

Ebből következik az, hogy megcélozni és azt mondani, hogy belőlem pedig igen jó vasmunkás lesz, és egész életemben erre számítok, és az acélipar is számíthat rám, mert én ebben megbízható vagyok, mert az apám is ezt csinálta… Ugye, tisztelt képviselőtársaim, nem mondok újat azzal, ha figyelmeztetem magunkat, hogy bizony ez a szemlélet elavult. Mert hiszen ha már acéliparról és szakképzésről beszélünk, tudjuk azt, hogy manapság körülbelül annyi acélt termel a világ, mint ezelőtt 80 esztendővel, és az abban az iparágban foglalkoztatott munkások száma egynegyede vagy egyötöde annak, ami korábban volt. A technológia és mi minden fejlődése nyomán más a termelőeszközök együttléte, ami teljesítményt produkál. Miért is lehetséges ez? Azért, mert az a szakember - legyen az szakmunkás, technikus, mérnök, tervező -, aki abban az iparágban van, szélesebb horizontot lát, és ebből kifolyólag a hatásfoka jobb lesz.

Ez az áthatás egyik területről a másikra, tehát az, hogy az, aki kémiát tanult, majd az elektronikában vagy a híradástechnikában is megállja a helyét -, vagy az agronómiában, vagy az élelmiszer-feldolgozásban -, ennek a lehetősége minél inkább megvan, annál eredményesebb lesz a gazdaság.

Nézzünk csak körül a világban, akár a mi magyar világunkban is! Nem szeretnék ujjal mutogatni olyan régiókra, amelyek más régiók mögött vannak, de mégis jó, ha észrevesszük, hogy van bizonyos korreláció, társulás, adatok társulása a tekintetben, hogy az emberek kevésbé ismerik a mértant, kevésbé beszélnek idegen nyelvet ott, ahol alacsonyabb az egy főre jutó jövedelem. Kifejezhetjük akár GDP-ben is egyik megyében vagy a másikban.

Nem meglepő az ma már sem itt, az Országgyűlésben, sem másutt, ha azt mondjuk, kijelentjük, és emlékeztetjük magunkat ismét és ismét, hogy a tudás az átfolyó, átható a legkülönbözőbb területekről a legkülönbözőbb területekre, és minél inkább létezik a tudás, annál gyorsabb, annál rövidebb idő alatt megtörténhet a gazdasági élet átalakulása, átállása, alkalmazkodása annak nyomán, hogy a természeti tényezők változnak vagy a társulási, a mi esetünkben az európai integrációs folyamat. Ehhez igen lényeges - és külön aláhúznám, és még egyszer aláhúznám - az idegen nyelvek tudása, illetve nem tudása.

Tisztelt Ház! Lehet, hogy el vagyok maradva a statisztikai olvasmányaimmal, bár életemben statisztikusnak is neveztem magam, és ezzel a témával sokat foglalkoztam, különösen a gazdaságpolitikában és a demográfiában, de megdöbbenve olvastam a napokban, hogy Magyarországon - tetszik hallani? - kevesebben beszélünk idegen nyelvet, mint majdnem bárhol Európában. Minden európai országban a népesség nagyobb százaléka beszél valamilyen idegen nyelvet mint mi, magyarok.

(11.20)

Ezt én nem így tudtam, vagy tudatlan voltam. Most, hogy rájöttem, tessék rám nézni, megdöbbenve mondom ezt, és megosztom tisztelt képviselőtársaimmal, és remélem, hogy többen is megdöbbenünk, és azt mondjuk, hogy ez nem jól van. Amikor szakképzési hozzájárulásról beszélünk, és törvényt alkotunk, akkor egy-egy ilyen kulcselemnek vagy egy-egy ilyen jelentős hajtószíjnak a megismerése igen fontos volna.

A több nyelvtudás, legyen az bármilyen nyelv... - talán bármilyen, bár itt egy kicsit óvatosan mondom. Az, hogy melyik világnyelv melyik szakmában válik jelentősebbé, ennek a mérése elég könnyű. Bár előfordul az is, hogy valami kicsike nemzetnek a nyelvét tudni is igen hasznos lehet a gazdasági és közéleti előrehaladás tekintetében. Tehát, hogy a nyelvtudás tekintetében mit fog tenni ez a szakképzési hozzájárulásról szóló törvény, részemről mintegy felhívás, hogy a végrehajtás során, de még talán a módosító indítványok során is ezt jó volna megcéloznunk, mert - hogy kicsit költőien mondjam - magunk mögött maradtunk, és nyilván nem kívánunk úgy lenni. Nyilván emlékezünk azokra a mondásokra Széchenyi Istvántól vagy bárhonnan, hogy a legnagyobb örökség a kiművelt emberfő.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu