DR. GYURCSÁNY FERENC gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Nagy megtiszteltetés eleget tenni annak a kötelezettségnek, hogy az immáron hetedik alkalommal elkészült jelentés országgyűlési megvitatása előtt a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében szólhatok a tisztelt Házhoz.

Ha egy ország vagy egy kormány ifjúságpolitikájára gondol, azt tervezi, akkor nem kell sokkal többre és sokkal bonyolultabbra gondolnia, mint ahogyan valamennyiünk apaként, nagyapaként, szülőként arra gondolunk, hogy mi is fog történni majd a megszületésre váró gyermekkel, mi fog majd történni a megszületésre váró unokával. Mindannyian ugyanazt szeretnénk, és ebben nincsen különbség a hétköznapi gondolkodás, a közgondolkodás és a politikai elit, a politikai osztályok széles társadalmi felelősséget is tükröző gondolkodása között. Azt szeretnénk, ha gyerekeink többre vinnék, mint amennyire mi vittük. Azt szeretnénk, ha a bennük foglalt ígéret, mindaz a reménység, amely elindul, valóra váljon. Azt szeretnénk, hogy úgy vigyék tovább a család, a falu, a város hagyományait, úgy legyenek részesei egy ország belső együttműködésének, és kössék össze saját tevékenységükkel a hazát a nagyvilággal, mint ahogyan magunkról is egyszer még gondoltuk, és nagyon sok esetben azt látjuk, hogy ez bizony már a mi életünkben nem fog bekövetkezni.

De az ígéretekből, mint az esetek többségében a való világban és nem a mesékben, csak részben lesz valóság, s azzal szembesülünk, hogy ahogyan a saját sorsunkban újra és újra küzdelmes helyzetekkel találkozunk, és csak részben vagyunk képesek azokat megoldani, gyermekeink sorsában is visszaköszön ugyanez az élethelyzet. Mindezzel együtt nem kétséges az én számomra, hogy a fő felelősség gyermekeink boldogulásáért elsősorban a miénk, azaz a szülőké. De mert a szülők, a családok sorsa egymástól nagyon különböző, és ezt a különböző sorsot osztják meg gyermekeikkel, ezért aztán felelőssége van a nagyobb közösségnek, informális módon akár a lépcsőháznak, akár a városnak, formalizáltan magának az önkormányzatoknak és az államnak természetesen.

Sikerül-e és milyen mértékig ezzel a felelősséggel élve kinyitni a világot gyermekeink számára, segíteni, hogy mindaz, ami bennük van születésük pillanatában, valósággá is váljon? Ahogy olvasom a jelentést a 2002-es évről, de mondhatnám a korábbiakat is, hiszen természetesen itt több tíz éves folyamatok halmozódnak egymásra, azt tudom önöknek mondani, hogy csak részben. Azt tudom mondani, hogy túl sok ígéret nem válik valóra, túl sok az az akadály, amellyel gyermekeink találkoznak és amelyekről valljuk be, ilyen vagy olyan helyzetben nem képesek ezekkel megküzdeni.

Mit látunk? Csak egy-két példát szeretnék önökkel megosztani. Azt látom, hogy bármilyen társadalmi alrendszerre nézünk, bármilyen társadalmi részproblémára nézünk, legalább kétarcú világot látunk. Látjuk azt oktatási rendszerünkben, hogy a kilencvenes évek szédületes bővülést, szédületes expanziót hoztak a középiskolai oktatás területén, a felsőoktatás területén. Látjuk azt, hogy tíz középiskolai tanulóból ma már legalább nyolcan olyan iskolatípusba járnak, amelynek a végén érettségit kapnak. Jó hír ez? Bizony, jó. De természetesen ennek is van egy másik oldala. Csak kettőből lesz szakmunkás, és ma már, ha a gazdasági miniszter urat kérdeznék meg, vagy a munkaügyért felelős miniszter urat kérdeznék meg, akkor azt mondanák, hogy bizony a magyar gazdaság további növekedésének egyik legfontosabb akadálya, hogy a magasan képzett, magas munkakultúrájú szakmunkásokból nincsen elég Magyarországon.

Ugyanakkor természetes, mondom ezt újra szülőként is, hogy mindegyikünk azt szeretné, hogy persze gyermekeink jussanak előrébb. De hogy mennyire a saját szüleik sorsát osztják ezek a gyerekek, érdemes csak egy pillantást vetni arra a statisztikai kimutatásra, amely szerint az, hogy ki hova születik, nagymértékben eldönti, hogy mi lesz a gyermekből, például e vonatkozásban is. Ha a budapesti általános iskolásokat nézem, akkor azt látjuk, hogy százból legfeljebb ha tízből lesz szakmunkás. De ha a falvakat nézem, akkor azt látom, hogy százból negyvenből lesz szakmunkás.

Ha a felsőoktatásra nézünk, akkor hasonló expanzív folyamatokat látunk. A kilencvenes években vagy három és félszeresére emelkedett a felsőoktatásban részt vevők létszáma. Ez jó hír. A jó hírt ugyanakkor beárnyékolja legalább két súlyos következmény. Az egyikkel a következő években fogunk egyre fájóbban szembesülni, és nyugodtan megjósolhatjuk, hogy a legtöbb vitánk abból fog majd származni 3-4-5 év múlva, hogy azt fogják mondani az emberek Magyarországon majd nekünk, politikusoknak, hogy de nem szóltatok előre, hogy a főiskolai, egyetemi diploma még nem jelent automatikusan munkahelyet a gyereknek. Különösen azok fognak majd igazából hangosan szólni, azok az alsó középosztálybeliek, azok a kétkezi munkások, akik nagyon nehezen fizették ki a félévenkénti 100-150-200 ezer forintos tandíjat, mert csak ilyen iskolába jutott be a gyermek, akik 4-5 év alatt legalább 1 millió forintnyi tandíjat fizettek ki, és lám, amikor befejezték az egyetemet, befejezték a főiskolát, azt látják, hogy munkahely, az nincs.

Az államnak, ha van valamiben felelőssége, az többek között az, hogy mondja el az embereknek, hogy nem tartható fenn az a felsőoktatás hosszú távon, ahol például tavaly szeptemberben többen iratkoztak be a felsőoktatásba, mint ahány ember született 2003-ban. Ugye, tisztelt országgyűlési képviselők, a napnál is világosabb, hogy ez egy hosszú távon önmagát fenntartani nem képes folyamat, mert több ember nem járhat a felsőoktatásba, mint amennyi születik.

De van egy másik megjegyzés, amit muszáj itt megtennem. Az tudniillik, hogy a magyar felsőoktatásban újraképződik az a társadalmi struktúra, amely a hallgatók vagy ha úgy tetszik, a szüleink társadalmi struktúrája. A legjobb budapesti felsőoktatási intézményekben azt tapasztaljuk, hogy száz hallgató közül jó, ha kettőnek az édesapja segédmunkás. Gondolhatja bármelyikünk is azt, hogy egy segédmunkás gyermeke kevesebb tehetséggel születik erre a világra, mint a körorvos gyermeke? Gondolhatjuk-e azt, hogy neki kevesebb is elegendő a közös javakból, például a tudás javaiból? Azt gondolom, hogy nem. Nade akkor valami elromlik, valami elromlik a gyermek születése és a 18 éves kor között.

Ezek azok a mechanizmusok, ezek azok a folyamatok, amelyek alapján azt mondhatjuk, hogy a nyolcvanas évek óta tartóan egyébként a magyar oktatási rendszer egyre inkább a már kialakult társadalmi struktúrák újratermelését segíti elő, nem pedig elindítja azokat a felfelé emelkedő lifteket, amelyek kiemelnek olyan gyermekeket is a szegénységből és a reménytelenségből, akik ilyenfajta társadalmi, kormányzati, önkormányzati segítség nélkül nem jutnának egyről a kettőre.

(15.30)

A magyar oktatási rendszert e tekintetben bezáródónak látom. Mondhatnék még ezernyi példát, de azt remélem, azt gondolom, hogy a jelentés önmagában is elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy kiindulópontja legyen majd egy, a mainál progresszívebb, nyitottabb társadalompolitikának és annak részeként oktatáspolitikának is.

Ha gyermekeink egészségére nézünk, akkor a legelső, ami szembetűnik - muszáj róla legalább egy mondatot szólnunk -, hogy a ma születő gyermekek várható életkora 6-7 évvel rövidebb, mint, mondjuk, francia, brit vagy észak-olasz társaié. A helyzet még sokkal rosszabb, ha a legnehezebb sorban élő családok gyermekeire gondolok, akiknek születéskor várható élettartama még további 8-10 évvel kevesebb.

Az egészségi állapotot felmérő statisztikák azt mutatják, hogy nemcsak mi, huszon-, harminc-, negyvenévesek vagy már éppen a nagyszülőkorba hajló ötven-, hatvanévesek, akik arra panaszkodnak, hogy nehezen elviselhető a rohanó élet mindenfajta nyomása, a stressz, hanem a 15-17 éves lányok közel fele, a fiúk egyharmada arról panaszkodik, hogy rendszeresen fáradt és rendszeresen ideges. A legriasztóbb képet a különböző mozgásszervi megbetegedésekről szóló statisztikák mutatják, ami nyilvánvalóan a mozgásszegény életmódra vezethető vissza.

A sportért is felelősséget viselő miniszterként azt tudom önöknek mondani, hogy lányaink és fiaink 30-40 százaléka - itt a fiúk állnak jobban - kifejezetten mozgásszegény életmódot folytat. Azt tudjuk mondani, hogy az életkor előrehaladtával egyre kevesebb a mozgás, és a főiskolai, egyetemi hallgatóknak már csak a 25 százaléka mondható kifejezetten fittnek.

Alig lehet úgy kinyitni manapság újságot, hogy ne hallanánk arról, hogy gyermekeink osztják azokat a rossz szokásokat is, amelyekkel széles körben találkoznak hol a szülői házban, hol pedig, mondjuk, csak a képernyőn. A kilencedikes tanulók, vagy ha úgy tetszik, az első gimnazisták, a szakközép- és szakmunkásképző iskolák első évfolyamába járó gyermekeink közül 70 százalékuk már kipróbálta a dohányzást, a fiúk 70, a lányok 40 százaléka arról számolt be, hogy bizony, életében már volt részeg. Ők 15 éves gyermekek. A két évvel idősebbek, a 16 évesek 20 százaléka azt mondja, hogy használt már könnyű drogot. Ez még akkor is nagyon figyelmeztető szám, ha az erre a kérdésre igennel válaszolók túlnyomó többsége, mintegy 80 százaléka azt mondja, hogy ezt eddigi életében csak egyszer vagy kétszer tette meg.

Lényegesen nehezebb helyzetben vannak azok a gyermekek és azok a fiatal fiúk és lányok, akiknek életében, sorsában együtt van jelen többfajta hátrány, s ezen gyermekek, fiatalok közül a legnehezebb, legveszélyeztetettebb helyzetben a roma származású fiatalok vannak. Megjegyzem, hogy közöttük az iskolarendszerből éppen kikerülő 100 fiatalból 40 nem fog munkát találni. Ez a szám többszöröse az ebben a korosztályban mért átlagnak. Tegyük hozzá: van, ha nem is sok, de egy-két reményre is okot adó adat. Ezek között, ami talán a legfontosabb, hogy a mérésen és önbevalláson alapuló, egymástól függetlenül végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy ma már a felsőoktatásban 2-3 százalék a roma származású fiatalok aránya. Ez az arány persze messze elmarad a roma népesség teljes populáción belüli arányától, de egy kezdőpontja lehet a roma középosztály, a mintát adó középosztály kialakulási folyamatának.

Mit tud tenni a kormány? Mit tudnak tenni a kormányok, hiszen ráadásul 2002-ben olyan évet éltünk, amiben kormányok váltották egymást. Elsőként hadd fogalmazzam meg azt az általános véleményemet, hogy önmagában a jövedelmek újraelosztásával nem érünk el többet, mint szociális elsősegélyt nyújtunk a legnehezebb helyzetben élőknek. Képesek vagyunk csökkenteni a nehézségek szintjét, de nem vagyunk képesek megoldani az egyébként strukturálisan jelen lévő és a strukturálisan keletkező problémákat.

Ha változtatni akarunk gyermekeink sorsán, ha változtatni akarunk Magyarország életén, akkor osztanunk kell azt a véleményt - én legalábbis osztom azt a véleményt -, amit újabban a német kereszténydemokraták hangoztatnak, hogy szociális az, ami munkát teremt. Abból az életből lesz több ígéret, az az élet lesz felemelkedő, amely megtalálja az élet értelmét, ami nem lehet más, mint a munka. Természetesen azt gondolom, bármilyen furcsa, hogy a legfontosabb, amit ez a kormány elért, a legfontosabb, ami az elmúlt kettő évben megtörtént, hogy keletkezett 85 ezer új munkahely. És ez akkor is így van, ha valaki azt gondolja, hogy ez igen-igen messze van a gyermekek problémájától. Én meg azt gondolom, hogy igen-igen közel van a családok problémájához, azaz közel van a gyermekek problémájához.

Vagy igen-igen fontos, hogy ezeknek a családoknak a jövedelme általában emelkedett, és azt mondhatjuk, hogy 2002-ben és 2003-ban összességében a családok nettó jövedelme, döntően a munkából származó jövedelme több mint 25 százalékkal növekedett. Persze, ha önök azt mondják, képviselő urak - különösen ellenzéki képviselők fogják ezt mondani -, hol van már a tavalyi hó, ez talán egy igaz felvetés, de nem szabad elfelejteni, ami a legfontosabb, hogy képesek vagyunk megteremteni és növelni a családok biztonságát, ebben soha korábban nem tapasztalt lépés történt 2002-ben és 2003-ban, éppen Medgyessy Péter kormányzásának intézkedései hatására. Ugyanez igaz a nyugdíjakra. A nyugdíjak ebben a kettő évben több mint 15 százalékkal növekedtek.

Ha közelebb lépünk a közvetlenül a gyermekeket szolgáló támogatásokhoz, akkor beszélhetünk a családi pótlék 20 százalékkal történt felemeléséről, a 13. havi családi pótlék bevezetéséről, beszélhetünk olyan programokról, mint az Oktatási Minisztérium irányításával elkezdődött kollégiumi beruházási program, amelynek eredményeként 10 ezerrel fog majd növekedni a diákszállói férőhelyek száma, és amellyel párhuzamosan a lakhatási támogatás mértéke 3300 forintról 10 ezer forintra fog növekedni. Beszélhetünk a tavaly szeptember óta létező tanulóbiztosításról, beszélhetnénk arról az idegennyelv-tanulási programról, amelynek keretében 2003 szeptemberétől a végzős középiskolások számára a sikeres nyelvvizsga díját az állam vissza fogja téríteni. Felhozhatnám példának az ingyenes tankönyvellátás 2003 szeptemberétől bevezetett rendszerét vagy az ingyenes étkeztetés bevezetését az óvodákban; mind-mind alkalmas arra, hogy kisebb legyen a szükség és több legyen a lehetőség.

Ha akként kezdtem, ahogy kezdtem, muszáj hozzátennem: én magam sem hiszem, hogy például az ilyen típusú intézkedések önmagában megoldanak ennél sokkal átfogóbb problémákat. Enyhítenek problémákat, és ott, ahol nagy a fájdalom, a fájdalom enyhítése az egyik legfontosabb cselekedet. De legalább ennyire vagy ennél fontosabbnak tartom azokat az átfogóbb programokat, amelyek mélyebbre hatolnak. Ilyennek tekintem a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiai programját, ilyennek tekintem azt az átfogó programot, amelyet majd csak a jövő héten tárgyal a kormány az esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter előterjesztésében a romák társadalmi integrációját elősegítő kormányzati programról.

(15.40)

Vagy ilyennek tekintem többek között “Az utolsó padbólö címet viselő, ugyancsak az Oktatási Minisztérium által kezdeményezett programot, amelynek célja, hogy a nem fogyatékos gyermekek enyhe fokban fogyatékossá minősítésének általánossá vált gyakorlatát szorítsuk vissza.

Tisztelt Országgyűlés! Gyermekeink sorsa döntően a mi kezünkben van, a szülők kezében, a közért felelősséget viselő emberek kezében, az ifjúsági segítő, ifjúsági információs szolgáltatóknál dolgozó szakemberek kezében, és miért tagadnánk, a politikusok kezében.

Azzal ajánlom vitára ezt a jelentést, hogy a vita során a kormány reményei szerint növekszik az az egyetértés, amely ahhoz szükséges, hogy majd amikor egy évben a Medgyessy-kormány első egész évének időszakáról számolunk itt be, akkor nyugodt szívvel mondhassuk, hogy megtettünk mindent, amit megtehettünk, és egyet fogunk érteni abban is, hogy mi az, amit majd meg kell tennünk a következő években.

Köszönöm szépen figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu