NYITRAY ANDRÁS (Fidesz): Tisztelt Ház! A Házszabálynak ez a rendelkezése, mely szerint a kétpercesek beelőzik a normál felszólalásokat, az emberben a türelem és a kitartás erényét igen nagy mértékben erősíti, bár ugyanakkor fönnáll a veszély, hogy olyanra is fog reagálni, ami már olyan régen hangzott el, hogy talán már nem is emlékeznek rá a jelenlévők, de egy ilyennel szeretném kezdeni.

Itt jó poénként hangzott el, mit mondott De Gaulle annak idején Brigitte Bardot-val kapcsolatosan. Ugye, ez az, amikor a jó poénért valaki akár a lelki üdvét, mi több, az igazságot is hajlandó feladni. Csak emlékeztetném az idéző képviselő urat: ugyanez a Franciaország volt az - habár nem minden esetben De Gaulle elnöksége alatt -, amelyik az önálló atomütőerőt kidolgozta, mert azért nem bízott annyira a NATO-ban, hogy magát teljesen kiszolgáltassa (Közbeszólásra:), valóban, sem Brigitte Bardot-ban, súgnak itt. Majd később azt sem átallotta megtenni, hogy a NATO katonai szervezetéből is kibújt és kilépett, mondván, ő a Gloire, a francia nagyság jegyében elég erős maga is, és nem akar bárki másnak alávetettnek lenni. No, én nem hiszem, hogy ez a fajta magatartás minden esetben követendő. Nem ajánlanék hasonlót a Magyar Köztársaságnak, de Franciaország speciel nem a legjobb példa arra, hogyan igyekszik valaki a katonai erejét a szövetségi hűség oltárán feláldozni és azt lecsökkenteni, egy már önállóan szinte semmire nem alkalmas mértékre.

Ahogyan korábban jeleztem, azért kértem még egyszer szót, mert úgy gondolom, az a kérdés és az a dilemma, ami miatt itt sok minden másról is beszélve, de alapvetően arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy ez a fajta elképzelés általunk nem vállalható és nem támogatható. Ennek az egyik legfontosabb oka az, amelyre érdekes módon éppen kormánypárti képviselőtársam, Göndör István hívta fel a figyelmet. Persze, ő egy érdekes igeidőt használt. Tehát ő úgy beszélt erről, mintha ez már megtörtént volna - itt jelzem, nem történt meg -, nevezetesen az, hogy valamiféle egyetértés alakult volna ki, mondjuk, a parlamenti pártok között, hogy milyen hadsereget akarunk, mi az a bizonyos új helyzet, amelyre fel kell készülnünk, és úgy általában melyek azok a kondíciók, amelyek alapján szükséges és indokolt egy új, hosszú távú fejlesztési terv.

Nem emlékszem arra, hogy közöttünk ebben egyetértés alakult volna ki, sőt jellemző példája ennek éppen a nemzetőrség pillanatnyilag igen halmozottan hátrányos helyzete, hogy még azokban a kérdésekben sem jutottunk előbbre, amiben a kezdet kezdetén úgy tűnt, nem is állunk olyan távol egymástól. Én azért még egyszer - mert ismétlés a tudás anyja - elmondanám azt, hogy a nemzetőrség ügyében és sajnos sok más egyéb ügyben meglehetősen szokatlan, az úri viselkedés alapjait is kikezdő taktikát alkalmaztak a tisztelt kormánypártiak, és itt elsősorban a honvédelmi miniszter úrra és környezetére gondolok.

Mi történt a nemzetőrséggel? Először az volt, hogy nem egészen jó így, ahogyan van, de azért ezt mi tovább visszük, hiszen országgyűlési határozat van róla. Ezzel indult a dolog 2002 tavaszán vagy nyarán. Azután eltelt néhány hónap, akkor már arról volt szó, hogy ezt csak másként lehet megcsinálni, így nem, azután majd eljött az a bizonyos időpont, amikor kiderült, hogy sehogy se akarják. Most meg már annyira sehogy sem akarnak semmi hasonlót, hogy a koncepcióban még az utalás szintjén, az önkéntes tartalékos rendszer megemlítését is hiányolva ez a fogalom teljesen kikerült ebből a koncepcióból. Márpedig azt hiszem, itt messze nem az a fontos, hogy ezt minek nevezzük el. Többször elmondtam, nekem teljesen mindegy, minek nevezik. Egy kérésem van: ne munkásőrség legyen a neve, mert utólagosan nem fest valami jól ez a definíció, de bármi másnak el lehet nevezni. (Zaj az MSZP padsoraiban.) Ha a nemzetőrség önöknek annyira fáj - nekem fáj az, hogy önöknek annyira fáj -, keressünk egy kölcsönösen elfogadható elnevezést.

Uraim! Nézzenek körül a világban, legalább Európában, messzebb ne menjünk! Nézzék meg, hány olyan ország van, azzal szemben hány olyan másmilyen ország van, ahol nincsen valamiféle, a nemzetőrséghez, a nemzeti gárdához hasonló szervezet, vagy eleve a honvédség úgy van felépítve, hogy már az magában foglalja a tartalékos rendszert, mint például a svájci hadsereg.

(12.40)

De azért sok egyéb példát is felhozhatnánk, ahol meg van az szervezve - és itt ez a kulcskérdés -, hogy bizonyos vész esetén hogyan lehet a hadköteles korú és a megfelelően kiképzett, mondjuk úgy, katonaviselt embereket a lehető leggyorsabban beállítani egy olyan feladatra, ami az ország védelmét szolgálja. S ebbe belefér a katonai támadás éppen úgy, mint a katasztrófa és a többi.

A polgári védelem teljesen másról szól; azt is tudjuk, hogy nem is a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozik, hanem a Belügyminisztérium alárendeltségében van, és egészen másról szól ott a történet, mint amiről itt mi beszélünk. Egyébként nekünk ez nem is a feladatunk. A polgári védelmet semmiképpen nem lehet itt katonai értelemben venni. A másik az, hogy bár a polgárőrségről is elhangzott néhány méltató szó, de azért a polgárőrség sem erről szól - ez megint egy újabb, a mostani témától idegen fogalom.

Tehát ezeket nem kellene összemosni. Itt egyszerűen arról van szó, hogy minden országban, ahol van honvédség - márpedig azt hiszem, talán egy ország van a világon, amelyiknek nincsen önálló hadereje -, mindenütt, ahol önálló haderő van, annak van egyfajta ilyen rendszere, amit különbözőképpen neveznek el, különbözőképpen szervezik meg, de mind ugyanazt a célt szolgálja. Én hallottam már bizonyos elképzeléseket, hogy idővel majd valamilyen formában - most nem mennék ebbe bele - ki fog ez, kvázi spontán alakulni, már ilyet is mondtak magukat szakértőnek nevező emberek, de én azt gondolom, ez azért nem tíz évnél rövidebb idő, hogy erről gondoskodni kelljen. Tehát nem lehet azt mondani, hogy most csak a következő tíz évről gondolkozunk, és utána majd újra elkezdünk gondolkozni, mert ha ez a kérdés végleg lekerül napirendről, annak azért számos következménye van. Ezt regenerálni vagy netán újraéleszteni sokkal-sokkal többe kerül - és itt végső soron térjünk vissza arra is, hogy mire is megy el az a 350 milliárd -, ez tehát akkor még többe kerülne.

És ha most azt mondjuk, hogy ennek a dolognak nincs is abban a formában realitása, vagy nincs abban a formában szükség rá, ahogyan ezt önök állítják, akkor se gondolom, hogy helyes ezt a témát teljesen levenni a napirendről. Feltétlenül szükség volna arra, hogy ezzel - komolyan és hosszú távon elemezve a lehetőségeket, a kockázatokat és a szükséges feltételeket - legalább a Honvédelmi Minisztériumban vagy a vezérkar bizonyos szintjén foglalkozzanak, alakuljon ki egy olyan törzs, amelyik ezzel foglalkozik. Ha jól emlékszem, ez is volt az elképzelésünk annak idején, és ezt önök sem vitatták különösebben.

S hogy mire megy az a pénz, amit az elkövetkezendőkben a honvédségre fogunk költeni, már ha az fog bekövetkezni, amit önök szeretnének - és efelől sajnos kevés kétségem van a számarányok miatt; önök át fogják verni a mostani elképzelésüket tűzzel-vassal, én ezt pontosan tudom -, én azt gondolom, hogy ezen túl arra megy el az ország pénze, a honvédelemre fordított összes erőforrás, az anyagi, technikai és személyi erőforrások mind, kivétel nélkül, hogy valamiféle körül nem határolt, precízen igazából nem is definiált feladatot finanszírozzanak: szövetségi hűség, egyéb feladatok, egyéb kihívások - a definícióknak valami egészen gyönyörű tárháza van, a rokon értelmű kifejezések hol így, hol úgy, hol amúgy köszönnek vissza a szövegezésben. A vége a dolognak az, hogy a Magyar Honvédség egy jól kamatoztatható erőforrása az országnak, amit az adott kormány, ez esetben az önöké, mind a saját elismertetésére, mind egyéb, ismeretlen feltételek ellentételezéseként fel tud ajánlani, és ez aztán végképp elfogadhatatlan a számunkra. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu