DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásom szövegét kölcsönzöm Zsindelyné Tüdős Klárától, az “Isten markábanö című könyvéből. Idézek:

“Az én megtérésem története szorosan kapcsolódik a Teleki Pál halálához, s ezért nagyon nehéz nekem erről tárgyilagosan beszélni. Ha most mégis megteszem, az azért van, hogy a barátaim mint egyetlen élő tanútól, tőlem halljanak pár igaz szót arról a tragédiáról, mely az én egyéni életemnek is fordulópontja lett.

Életem folyamán kaptam én érintéseket a Szentlélektől, melyek így nyolcvan év távlatában világosan mutatják a stációkat, amelyeket végig kellett járnom ahhoz, hogy eszközzé váljak. Nagy hintába ültetett engem a Teremtő. Nagyokat repültem és nagyokat zuhantam.

A férjem Teleki Pál miniszterelnök politikai államtitkára volt, majd később kereskedelmi miniszter. Az a hét év, amit a legmagasabb politikában töltöttem, mint irigyelt nagyvilági dáma, az életem legnehezebb és legboldogtalanabb ideje volt.

(13.20)

Tanító és prédikátor őseimtől öröklött szenvedéllyel akartam nevelni, művelni és vezetni ezt az én imádott magyar népemet többre, másra, magasabb kultúrigényre. Ez volt minden próbálkozásomnak a hajtóereje. Nem tudtam én, hogy honnan kapom hozzá az energiát, mely még ma sem fogyott el egészen. Nem tudtam, kinek a keze formál, de éreztem, hogy ha egy felső erő inspirációjának engedek, akkor repül a hintám, ha ennek ellene állok, zuhanok.

Azokban a gyötrelmes időkben az én éjjeliszekrényemen szólalt meg a telefon azzal a szörnyű hírrel, hogy a miniszterelnök éjjel agyonlőtte magát és meghalt. Az öreg inasa s a személyi titkára után az uram meg én léptünk be elsőnek a hálószobájába.

Boltozatos homloka viaszsárgán világított a félhomályban. Jobb halántékán egy kis pörkölt lyuk, a bal halánték szétroncsolva, s az a remek agyvelő szétfröccsenve a falon. Kinyújtott kezében egy nagy lovassági pisztoly. Az íróasztalán csonkig égett gyertya és öt búcsúlevél. A fiának, a feleségének, a kormányzónak, a belügyminiszternek és a személyi titkárának. Meghagyta, hogy pap ne temesse, mert az nem jár az öngyilkosnak. Meggyónt, és úgy lobbantotta el az életét, mint egy áldozati gyertyát.

Egy napig néztem a szoba sarkában gubbaszkodva azt a remek koponyát azzal a lyukkal a halántékán, és szűköltem, mint a kutya a halott gazdája mellett. Rendőrök, orvosok, a család, a kormányzó, a belügyminiszter jöttek, mentek, s én rettenetes gondolatokkal viaskodtam némán abban a sarokban. Borzasztó, hogy ez a bölcs ember nem látott más kiutat abból a kelepcéből, és úgy gondoltam, akkor nincs is kiút. Akkor vége mindennek, mert Isten ellenünk van és ítélt. Azt értettem én ott meg, hogy mi a jót is rosszul csináljuk, hogy Isten nélkül döntünk, és el kell pusztulnunk. Az a magabiztos, sikeres, öntelt, merész és önfejű valaki, aki én voltam, belehalt abba a pisztolylövésbe, amely Telekit megölte. Minden nemzetnevelő álmom, ambícióm, vágyam, energiám belepusztult az ő bukásába.

Sokáig nem hallottam mást, mint ami a katafalkjánál hangzott: Absolve Domine! Absolve Domine!

Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Az Úr hosszútűrése emberi aggyal fel nem fogható. Ő nézte, nézte, ezer évig nézte, hogy vajon mi, magyarok szeretjük-e hát csakugyan annyira népünket, hogy emberi fedél s elég kenyér jusson itt mindenkinek ebben a hazában? Csak a kapunkon belül élő “jövevényeketö kellett volna emberségesen embernek tekinteni. Megvolt a recept, de ki élt vele? Ugyan ki? Egyház? Állam? Társadalom? Ugyan ki? Szép, parádés, úri Magyarország, mi tudhatjuk, mitől vagyunk rosszul! Absolve Domine! Absolve Domine!ö

Eddig Zsindelyné Tüdős Klára írásából.

Tisztelt Országgyűlés! Én pedig köszönöm a meghallgatást.

Forrás: parlament.hu