LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Úr! Egy új vízgazdálkodási koncepció mindig felveti a korábban elvetett vagy forráshiány miatt meg nem valósított tervek megvalósíthatóságát. Ilyen nagy ívű koncepció volt az öntözési, talajvízpótlási és szállítási feladatot együttesen ellátó Duna-Tisza-csatorna terve, amelyik a Duna-Majna-Rajna-csatorna révén a Tiszát is bekapcsolhatná az európai vízi szállítás vérkeringésébe. Egy másik koncepció szerint öntözőcsatornákat kellene a Tiszából a Kiskunság irányába vezetni. Az Alföld kutatási program keretében végzett kutatások szerint a Duna-Tisza közi homokhátság talajvízszint-csökkenése egyszerű vízvisszatartó beruházások révén már nem állítható meg, azaz vízutánpótló csatornák és tározók megépítéséről kell gondoskodni.

Úgy tűnik, reális az elsivatagosodás veszélye. A Magyar Tudományos Akadémia Alföldi Regionális Kutató Intézetének igazgatója, dr. Csatári Bálint az elmúlt két évben kutatókkal és diákokkal alaposan felmérte az elnéptelenedő tanyavilágot, és felhívta a figyelmet a növekvő aszálykárok gazdasági és társadalmi következményeire, veszélyeire. Mind a Duna-Tisza-csatorna, mind a vízutánpótló csatornák céljaira meggyőződésünk szerint jelentős uniós forrásokat lehetne igénybe venni. Ezeknek a céloknak valamilyen formában kapcsolódniuk kellene a most tárgyalt törvényjavaslathoz. Ugyanis meg kellene előzni azt a veszélyt, hogy már egy véglegesnek tekintett árvízvédelmi védműelhelyezés nem lesz szinkronban ezzel a két elképzeléssel, emiatt időben tovább tolódik a megvalósíthatóságuk. S örvendetes számomra, hogy a homokhátsági célprogram beleilleszkedik a Vásárhelyi-terv elképzelésének a rendjébe.

Tisztelt Ház! Többen szóltak a földtulajdonosokat illető egyszeri kompenzációról. Fülöp képviselő úr a Magyar Demokrata Fórum álláspontját nagyon röviden már elmondta. Ebből annyit mindenképpen szeretnék megerősíteni, hogy karban kellene tartani az aranykoronánkénti egyszeri térítés mértékét, hiszen lehet, hogy négy-öt év múlva a maitól gyökeresen eltérő, különböző földárstruktúrával kell szembenéznünk. A félelmünk nem alaptalan, mivel a legtöbb Tisza menti településen tartózkodással, sőt gyanakvással fogadták az érdekükben megszületett Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése elnevezésű új árvízvédelmi stratégiát. Ezt a gyanakvást és tartózkodást próbálom most közvetíteni. Ennek a tartózkodásnak egyébként meggyőződésem szerint az a fő oka, hogy az előterjesztő nem néz szembe azzal a nyilvánvaló következménnyel, hogy a terv életbelépését követően jelentősen romlanak a mezőgazdasági termelés feltételei, és az ezzel járó elkerülhetetlen gazdálkodói veszteségeket messze nem egyenlíti ki a kormányzat által felajánlott egyszeri megváltás aranykoronánként 6 ezer forintban rögzített fix összege. Több településen - bizonyára tud erről miniszter úr -, például Tiszacsegén és Egyeken emiatt falugyűléseken utasították el a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének rájuk vonatkozó tervezett részeit. A terv megvalósulása közös érdekünk, nem lenne szabad különféle ellenérdekeltségek miatt megosztani a Tisza mentén élőket.

Szólnom kell a tervet ellenzők még egy táboráról, a környezetvédő szervezetekről. A napokban tizenkilenc zöldszervezet felhívásban fordult a miniszterelnökhöz, arra kérve, hogy a kormány 2009-ig halassza el a program elfogadását. Ha átvizsgáljuk ezt az előterjesztést, akkor nem találunk benne a környezetünkre veszélyes célkitűzéseket. Hangsúlyozom: célkitűzéseket.

(19.10)

Ha vannak ilyen veszélyek, akkor azok nem a törvényből fakadnak, ezért pusztán a törvényből esetlegesen keletkező környezeti veszély nem áll arányban azzal a hatalmas kárral, ami az új árvízvédelmi tározók létesítésének elhalasztása révén keletkezhet.

A kormány és a környezetvédő szervezetek közötti vita viszont arra figyelmeztet bennünket, hogy előzzük meg azokat a környezetünket valóban veszélyeztető vízgazdálkodói intézkedéseket, amelyeket esetleg a törvény betűje mögé bújva hoznak meg. A környezetvédők és a kormány közötti vita nem a régi és az új árvízvédelmi szemlélet összeütközéséből fakad. A víztározókkialakításának a szükségességét hangsúlyozó új koncepció mögött is két szembenálló szemlélet lehet. Az egyik szerint - és úgy tűnik, hogy ma ez a hivatalos vízgazdálkodói szemlélet - a víztározók fő feladata az árvizek fölös vizének az ideiglenes tárolása, ahonnan minél hamarabb el kell távolítani a vizet. Ez a szemlélet még abból a régi vízügyi felfogásból eredhet, hogy a vízből túl sok van az Alföldön, és a vízzel borított területek értéktelenek, sőt károsak, s ezért a mielőbbi és minél teljesebb vízlevezetésre kell törekedni, ki kell irtani a lefolyást gátló ártéri aljnövényzetet, minél több helyen meg kell bontani a folyót szegélyező, a hordalékokból természetes úton keletkező övgátakat. A már elkészült tervek egyik fejezete például a gyors vízelvezetést feltételező, ideiglenes víztározó rendszer kiépítését szorgalmazza.

A másik - és az MDF környezetvédői szerint helyesebb - álláspont szerint a tározók fő feladata nem az ideiglenes víztárolás, hanem az árvizek idején megnyert természeti kincs, a víz minél további hasznosítása és esetleg csak lassú és fokozatos elvezetése. Már a Tisza mentén a középkorban élők is az úgynevezett fokgazdálkodás lehetőségeit kihasználva tározókba engedték be a megáradt Tisza vizét, majd amikor a folyó apadni kezdett, nem gyorsították a lefolyását, hanem ellenkezőleg: a gátak közötti fokoknál eltorlaszolták a mederbe visszaülő víz útját. A megrekedő tóban maradt növendékhalak megnövekedhettek a vízi világ élővilágán, s a tó területe lényegesen több élelmet adott az itt élőknek, mintha hamar, június-júliusra levezették volna a vizet, s állatokat legeltettek volna a tó fenekén szeptemberben kinövő füvön. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató professzor több írásában, tanulmányában hívta fel erre a természeti adottságokhoz jól alkalmazkodó fokgazdálkodásra a vízügyesek figyelmét, s most ezt teszem az MDF nevében újólag. Minden jel szerint akár idegenforgalmi, akár halászati, akár természetvédelmi szempontból, akár a talajvíz utánpótlása szempontjából nekünk a tározókban felgyülemlett víz megtartására kellene törekednünk, s nem a minél hamarabbi elvezetésre.

Befejezésül hadd emlékezzek meg még egy tennivalóról, arról, hogy a nemzetközi jog erejével is óvni kellene a Tisza árterületén élők biztonságát. Elég csak a 2000. évi, Tiszát ért cianidmérgezésre utalnom. Akkor a Tisza magyar szakaszán 1240 tonna hal pusztult el a cianidszennyeződés következtében. Többször szóltunk erről itt a parlamentben, és bizony a ciánszennyeződés biológiai következményeit korábban nyomon követő Halászati és Öntözési Kutató Intézet s a vizsgálatokban szintén részt vevő Hortobágyi Nemzeti Park 2004-ben nem kapott pénzt erre, az ország érdekeit is szolgáló kutató feladatra, elemző feladatra. Hogyan gondolják azt a kormányzat részéről, hogy sikeres lehet a magyar állam 28,6 milliárd forintnyi kártérítési igénye a nagybányai Aurul cégtől, illetve annak jogutódjától, ha lehetetlenné teszik a perben felmerülő következmények hazai vizsgálatát?

(Az elnöki széket dr. Deutsch Tamás, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Sajnos, újabb veszély fenyegeti a Tiszát a Maros vízgyűjtő területéről: a verespataki, most létesülő, hatalmas nagy aranymosó bánya. Gondolják el, a kontinens legnagyobb külszíni fejtésű aranybányájában egy gramm arany kifejtéséhez ötszáz gramm cianidot fognak használni. Könnyen ki lehet számolni, 300 tonna aranyat, 1600 tonna ezüstöt várnak ott, Verespatakon. A méreganyag nagy része a jelenlegi falu helyén tervezett, a nagybányai tározónál tízszer nagyobb ülepítő tóba kerülne. 250 millió köbméteres, 180 méter hatalmas magas gátrendszert akarnak építeni. Mindenképpen meg kell tennünk mindent annak érdekében - éppen az európai uniós tagságunk ad újabb lehetőséget -, hogy ezt a veszedelmet elhárítsuk.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu