DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Érdeklődők! Volt a parlamenti pártoknak egy közös országos körútja, amely azt a címet viselte: „
Unió Európával és a magyar nemzettelö. Ezen az első előadásomat azzal kezdtem, hogy a tisztelt hallgatóság számára van egy jó és egy rossz hírem: a jó az, hogy Magyarország felkészültebb a csatlakozásra, mint néhány jelenlegi tagállam volt akkor, amikor belépett; a rossz pedig az, hogy nem vagyunk eléggé felkészültek, és ez a két tény együtt értékelendő.

Az Európai Megállapodás megkötésével még az MDF vezette kormány arra az útra lépett, amely visszavezeti népünket az európai, euro-atlanti világba. De Magyarország a belső átalakulást tekintve is az élen haladt: nálunk alakult ki a térségben a leghamarabb az önkormányzatiság, valamint a korszerű területfejlesztési törvény. Európa tényleges egyesítése felé tett lépéseink a térségben, én úgy ítélem meg, húzóerőként működtek, és példaként hatottak több közeli és távoli szomszédunkra is. Van olyan NATO-állam, sőt EU-tag, amelynek a kormánya akkor még egészen más szellemben politizált. Ezek után azt várhatnánk, hogy a célegyenesben rákapcsolunk, és belépéskor a legjobb formánkat hozzuk - de nem így történt.

A 2002. évi kormányváltás átszervezései, személycseréi, az új kormány túlköltekezését követő riadt takarékoskodás nem csökkentette négy évtizedes versenyhátrányunkat, hanem növelte, nem segítette az EU-s pályázati rendszerre való felkészülésünket, hanem falugazdásztul, kistérségi menedzserestül lefékezte azt, és az új vidékpolitika, amely azt mérlegeli, hogy mely települések érdemesek a fejlesztésre, és melyek nem, amely elsorvaszthatja a kis önkormányzatokat, a kisiskolákat, a MÁV-szárnyvonalakat, amely megritkíthatja a buszjáratokat, elsorvasztja a helyi postahivatalokat, valamint a családi gazdaságokat is, nos ez a vidékpolitika nem közelít, hanem távolít minket az Európai Uniótól.

Egy olyan döntő életforma-változás, amely előtt állunk, a fejlett világhoz történő kapcsolódás alapos felkészülést követelne meg. A magyar tájékoztatással pedig sajnos nem dicsekedhetünk el. Itt volt mindjárt az EU-népszavazás kampánya. Kivételesen szerencsés helyzet a kormánynak: egyet akar a kormány, az azt támogató koalíció, és nincs igazi ellenfél, négypárti az egyetértés, és indul az óriási felhajtás. Közben, hogy azért az ellenzék annyira ne legyen biztos a dolgában, fel-felhangzik, hogy a jobboldal nem igazán kívánja az egész csatlakozást; ezért aztán óriási tömjénezés folyik, és még a jogos aggodalmakat is lesöprik tisztességtelen politikai nagyotmondással. Mert tényleg vannak kritikai hangok, nem annyira, nem főleg a csatlakozással, hanem annak a kialkudott feltételeivel szemben. De egy olyan országban, ahol a szocialista kampányfelkészítés óta tudhatjuk, hogy aki nem szocialista, az fasiszta (Dr. Avarkeszi Dezső: Jaj!), hogy a fenébe lehet elviselni azt, hogy egyetértés legyen. Akinek kételyei vannak, aki aggódik, az, világos, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Az EUKK, a propagandavezető közalapítvány pedig a kormányoldal pénznyerő, vagy ha úgy tetszik, pénznyelő automatájának bizonyult, felvilágosítás helyett elbutítás.

Mindenki emlékszik az elhíresült falragaszra, amely azt kérdezte: „
Nyithatok-e cukrászdát Bécsben?ö, pedig a kérdést a magyar akkor is inkább úgy tette volna fel, hogy lehet-e zsebszerződő úrnak szőlészete a Badacsonyban vagy tehenészete az Alföldön. A válasz egy ismerős fordulattal is megadható lett volna, mondhatta volna a kormány: „
Mi az, hogy!ö Erről is nyíltan kellett volna szólni. De az a kormány, amely ellenzékben még azért támadta a Fideszt, amiért a földkérdésben megalkudott Brüsszelben, az a politikai erő, amely internacionalizmusának álarcát eldobva 23 millió szomszéd munkavállalóval riogatott, nem tehette meg, hogy őszintén beszéljen, mert a kampányt meghazudtolták az ország helyzetét rontó intézkedések, közöttük a földtörvény-módosítás, amely hátrányba hozza a helyben lakókat, a kórházakat ostromló magánosítás, amely a betegellátás alapját, a közös kockázatvállalást rombolja, a családi gazdaságok elsorvasztása és ezzel együtt a vidéktámogatás hiánya, amely a kistelepülések lezülléséhez vezet.

Választókerületemben, amely Magyarország fejlettnek nevezett térségei közé tartozik, azt látom, hogy minél kisebb a település, annál nagyobb gondot jelent az iskola, óvoda fenntartása, a köztisztaság, a közlekedés, a közbiztonság és mindenekfelett a napi megélhetés.

A helyzetképünk az Unió oldaláról sem látszik teljesen verőfényesnek. Az Európai Bizottságnak az a többször említett monitorozó országjelentése, a pontokba szedett figyelmeztetésekkel, amelyek azonban nem egyedülállóak, hiszen egy év után az Európai Parlament is ráerősített, leadta a vészjelzést, hogy az EU-ból lehívható támogatásokkal úgy járhatunk, mint aki a kirakatüvegen át nyalja a cukrászda édességeit. Az intézmények kialakulása a kormányváltáskor összekuszálódott, és azóta is uniós bírálat tárgya.

A korrupció megfékezése helyett az üvegzsebet emlegetők nagyobb dicsőségére az azt kordában tartani igyekvők ellen indult támadás. A kormányerő támadja a bíróságot, a Rádiót, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét, a legfőbb ügyészt, a Magyar Nemzeti Bank függetlenségét, és leváltja a Központi Statisztikai Hivatal nem eléggé kezes vezetőjét. A fizetési fegyelem megszegésében sajnos a kormány jár elöl. Az ország adósságot halmoz fel unokáink terhére, anélkül, hogy az Országgyűlésnek módja volna a növekvő tehervállalást megvitatni.

A nemzeti tőkét beszippantja a magánosítás, bank nem marad kormánykézen, azt mondják ugyanis, hogy az állam rossz tulajdonos - rossz kezekben bizonyára az -, a magántulajdonos pedig jó, az biztos, hogy tudja az érdekeit tűzön-vízen át követni. De ha közszolgálatot adunk a kezébe, akkor a nyereség logikája működik, és a közlekedéstől az egészségügyig, a tankönyvkiadástól az öregek ellátásáig a pénzszerzés a fő szempont, és nem az emberség, nem a közösség szükségleteinek kielégítése, akkor a termőföld nem az élelmiszer-ellátást, hanem a spekulációt szolgálja, akkor a társadalombiztosítás felhalmozásai, az általunk összeadott forintok kimehetnek az országból, s a világtőke hazai kiszolgálói szabják nekünk a törvényeket. Ki ne tudná, hogy itt - Petőfi szavával élve - 40 évig híztak rajtunk az urak (Derültség az MSZP-s képviselők soraiban. – Podolák György közbeszól.), s ez alatt, mivel nem volt magántőke, nem volt magánfelhalmozás sem, ilyen helyzetben pedig igenis az állam maradék vagyona és a költségvetés, vagyis a mi összeadott pénzünk az, ami esélyt adhat az új helyzetnek megfelelni.

(11.00)

Nem lehet a munkanélkülinek azt mondani, azt hazudni, hogy a jövedelemegyenlőtlenségek fokozódása egy rendben lévő dolog, hiszen a piacgazdaság hozza létre. Nem, mert maga a Versenyhivatal hívja fel a figyelmünket arra, hogy torz itt a verseny a kartellek árnyékában, és még torzabb lehet EU-csatlakozásunk után, amikor a tőkeszegény magyar vállalkozók és az alig támogatott gazdák kerülnek szembe a gazdagabb országokbeli versenytársaikkal. Sajnos, egyre több szakértői jelzés szól arról, és erről már ma itt szó esett, hogy az EU-forrásokhoz való hozzájutásunk esetleg nagyon csekély lehet, akár még tényleges befizetővé is válhat országunk. Vagyis akkor akár mi támogatjuk Európa gazdag felét?

Tisztelt Ház! József Attila találóan írta, hogy fortélyos félelem igazgat, mert a félelmek megjelentek az eddigi tagállamok térfelén is, ugyanis az ő felkészültségük is legalábbis kérdéses. Mert még nagyobb baj, hogy a tíz tagállamot lelkesen vállaló EU most, a belépéskor rájött arra, hogy félteni kell tőlünk munkaerőpiacát, hogy államháztartásuk egyensúlyát felboríthatja a csatlakozók adópolitikája és az a bizonyos, az egyik magyar település nevét viselő kisbérrendszer, ezért most kapkodva igyekszik megvédeni magát attól, amiről már döntött.

Tisztelt Ház! Mi a kudarc a rendszerváltásunk eddigi történetében, különös tekintettel az európai csatlakozás fényében? Azt hiszem, az, hogy nem az a lényeg, ki irányítja az emberek és a közösség életét, és milyen a szerepe ebben az államnak vagy a nagytőkének, hanem az, hogy az emberek boldogabbak-e. A magyar nyelv ritkábban használja, sokkal ünnepibbnek érzi a boldogság szót, mint a világözön, a globalizáció nyelve. Nálunk nem mindenki happy, mégis, van egy olyan igeképzőnk, amely rávilágít a kormányzás céljára is. Ha valaki előrejut az életében, azt mondjuk, hogy boldogul. Vannak szerettei, értelmes munkája, és testileg-lelkileg alkalmas megfelelni a kihívásoknak.

Egyszer talán már ebből a szempontból is lehetne elemezni az eddigi kormányok munkáját, mert ha vannak is ebben az országban olyanok, akik nem érzik át, hogy közös a sorsunk, mivel a Kádár-rendszerbe belesimulva azt tapasztalták, hogy mindenki keresse meg magának a saját egérutat az életfenntartásra, akkor is igaz, hogy az ország, sőt a nemzet csak együtt boldogulhat, de csak akkor, ha ennek tudatában van, és ha eszerint cselekszünk is. A világpolgárságba szédült itthoniakhoz is szólt Helmut Kohl, Németország egykori kereszténydemokrata kancellárja, amikor azt mondta: a haza szeretete, a patriotizmus nem tekinthető valamiféle elkülönülési törekvésnek. A hazafiság az európai érzés egyik kifejeződése, melynek erénnyé kell válnia.

A felkészültséget tehát jövőnk szempontjából kell elsősorban megítélnünk és javítanunk rajta, és ebben a legtöbb eszköz a kormány kezében van.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)

Forrás: parlament.hu