DR. PERSÁNYI MIKLÓS környezetvédelmi és vízügyi miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt évtizedekben világunk sok szempontból jobb lett, és jobb lett a környezet állapota is.

Ahogy megszűnt a klasszikus londoni szmog, újra élnek halak a Temzében, úgy Magyarországon is látunk kedvező fejleményeket, pisztrángot a Sajóban, de jelentősen visszaesett a por vagy a kén-dioxid kibocsátása. Hogy erre példát mondjak: 1990 és 2002 között a porkibocsátás 40, a kén-dioxid-kibocsátás pedig 50 százalékkal csökkent. Az utolsó öt évben 32 százalékkal csökkent a természetes vizekbe vezetett tisztítatlan szennyvíz mennyisége. 2015-re pedig minden 2000 lakosúnál nagyobb településen lesz csatorna és szennyvíztisztítás.

A hulladékok esetében már korántsem ennyire jó a helyzet, bár ezen a területen is komoly az előrelépés. Sikerült alapvetően megoldani a veszélyes hulladékok ártalmatlanítását, legalábbis azokét, amelyek a termelésben ma keletkeznek, és jelentősen csökkent egyes hulladékfajták mennyisége.

A települési szilárd hulladékot a lakások 90 százalékából szervezetten, rendezett jogi-gazdasági keretek között gyűjtik, és ha visszagondolunk azokra az állapotokra, amelyek még 20-30 esztendővel ezelőtt is Magyarországon uralkodóak voltak, látjuk, hogy azért ez nagyon komoly előrelépés. A korábbi szeméttelepeket gyors ütemben korszerű lerakók váltják fel.

Tizenkét hulladékkezelő-telep már részben épül, részben közvetlenül építés előtt áll. Ezek összesen 1262 település gondjait oldják meg, és további öt hasonló beruházás előkészítése zajlik; az előbbi az ISPA, a második pedig a kohéziós alap támogatásával. A számokat összeadva az ország területének nagyobbik feléről, mintegy 60 százalékáról beszélünk. Terjed és remélhetően a következő esztendőkben rohamosan, robbanásszerűen terjed a szelektív gyűjtés és a hulladékok hasznosítása, de korántsem a kívánt ütemben.

Tisztelt Országgyűlés! Ennél a pontnál érkeztünk a magyar környezetvédelem egyik legaktuálisabb és legsürgetőbb kérdéséhez. A települési szilárd hulladék, amit köznyelven csak szemétnek hívunk, nagyrészt ma is lerakókra kerül. 2002-ben ennek az aránya 83 százalék volt. A többi hulladék sorsát is alapvetően az úgynevezett termikus ártalmatlanítás, magyarul az égetés jelenti, és mindössze három, azaz 3 százalékát hasznosítottuk.

Pedig a hasznosítás régóta kitűzött cél, rögzíti maga a környezetvédelmi törvényünk is. A hulladékgazdálkodási törvénynek is konkrét követelményei vannak, és ugyanezt teszi számos európai uniós irányelv is. De nem jelent megoldást önmagában a hulladékhasznosítás sem. Látjuk azt, hogy a nyugat-európai országokban dinamikusan nő a hasznosítás, ezzel együtt növekszik a lerakóra jutó hulladék mennyisége is. Érthető, hogy hiába írja elő egy uniós irányelv például egyes csomagolásokra a fele részben, 50 százalékban való hasznosítást, ha a másik 50 százalék egyre nagyobb térfogatú szeméthegy képében jelenik meg. Nem véletlenül fogalmazódott meg az Unióban az a javaslat, hogy nem a hasznosítás arányát kellene előírni, hanem a lerakókra jutó hulladék mennyiségét korlátozni. Ez pedig az esetek többségében csak akkor teljesíthető, ha csökkentjük a keletkező hulladék mennyiségét, magyarán kevesebb lesz a képződő szemét.

A feladat nagyságát jól érzékelteti, hogy Magyarországon a települési szilárd hulladék térfogata az elmúlt másfél évtizedben másfélszeresére nőtt. Ezen belül pedig megháromszorozódott az italcsomagolás - különböző palackok, dobozok - térfogatban számított mennyisége.

(13.00)

Hadd mondjak egy érzékletes adatot: több mint 1200 millió műanyag palack és több mint 600 millió italosdoboz. Jól tetszettek hallani: 1200 millió italospalackról beszélünk, tehát 1 milliárd 200 millió műanyag italospalackról beszélünk.

Ennek a mennyiségét nem egyszerű emberi fejjel hirtelen elképzelni, de hadd segítsek ehhez: ha csak az évente keletkező műanyag palackokat itt Budapesten odavinnék a Hősök terére, és elkezdenék a Szépművészeti Múzeumnál lerakni őket, a palackok a Szépművészeti Múzeumtól az Ajtósi Dürer sorig tartanának, de nem boka-, nem térdmagasságban, hanem a millenniumi emlékmű oszlopon álló arkangyalának a feje tetejéig. Tehát ilyen mennyiségű PET-palackkal vagy műanyag palackkal találkozunk Magyarországon minden esztendőben.

Ez a szemétmennyiség az ember számára nagyon elgondolkodtató. Ennek a mennyiségnek kevesebb mint a negyedét gyűjtik vagy bármiféle módon hasznosítják, a többi elszállítása ötmilliárd forintnyi összegbe kerül a köztisztasági vállalatoknak és a települési lakosságnak, magyarán azoknak, akik a szemétdíjat fizetik. Minél nagyobb ez a mennyiség, annál nagyobb gond a hulladék kezelése, elhelyezése, visszagyűjtése és még az újrahasznosítása is, annál többet kell szemétdíjban fizetni a lakosságnak. A helyzet tehát nem jó, és ahogy látjuk a tendenciákat, egyre tovább romlik.

A hulladék volumene dinamikusan nő, együtt a fogyasztás növekedésével, és különösen gyorsan növekedett az elmúlt egy-két évtizedben az üdítők, ásványvizek és más hasonló italok forgalma. A keletkező csomagolási hulladék ennél is gyorsabban növekszik, hiszen visszaszorul a visszaváltható, többutas csomagolás. Ugyancsak gyors a növekedés az elektromos és az elektronikai termékek hulladékainál.

(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

A keletkező hulladék növekvő mennyiségének a korlátozására is látunk különböző próbálkozásokat európai országokban. Többféle megoldási út van. Vannak olyanok, amelyek nagyon direkt módon avatkoznak be az állam részéről a piac működésébe. Ilyen például az, amikor az egyutas palackokat magas adókkal sújtják. Finnországban, Svédországban és Belgiumban van egy ilyen rendszer. Máshol különböző díjakkal igyekeznek elősegíteni és ösztönözni azt, hogy kevésbé szennyező, kevesebb hulladékot képző termékeket gyártsanak és adjanak el. Találkozunk egyszerűen kötelező előírásokkal, amelynek jól ismert példája a németországi kötelező betétdíj, Dániában pedig a kötelező többutas italcsomagolás. Nyilván ezek az eszközök is rendelkezésére állnak a magyar jogrendnek.

Mindezeket a törekvéseket foglalja össze a hulladékpreferencia fogalma, amely az Európai Unióban is általánosan használt, aminek az elsődleges célja a hulladék keletkezésének a mérséklése, ezt követő cél a különböző módokon történő hasznosítás, a maradéknál pedig a környezet terhelését megakadályozó ártalmatlanítás. Ezt az általánosan elfogadott elvet egységesen rögzítik a hazai törvények és az uniós jogszabályok, és ennek alapján dolgoztuk ki a törvény módosítását is.

Tisztelt Ház! A termékdíjtörvény nem új, hosszabb ideje, 1996 óta szolgálja a hulladékgazdálkodási rendszerek fejlesztését. Tavaly például a hulladékká vált hűtőberendezéseket gyakorlatilag teljes mértékben sikerült visszagyűjteni, és 47,3 százalékban hasznosítani. A gumiabroncsoknál közel 60 százalékos visszagyűjtés mellett 47 százalékos volt a hasznosítási arány. Az akkumulátoroknak közel a felét visszagyűjtötték. (Pettkó András: Nem igaz!) Ha ezt nem tettük volna, akkor ez a veszélyes hulladék szintén a kommunális hulladéklerakókat terhelte volna jelentős részben.

Sajnos, kisebb arányokat tudunk említeni a csomagolásoknál, például a műanyag palackoknál a visszagyűjtési arány a 22 százalékot éri csak el, a hasznosítás pedig a 15 százalékot sem. De itt is jó ütemben halad a hulladékgazdálkodás szervezeti és technológiai rendszerének kialakítása.

Vajon miként segíti a termékdíj a szelektív gyűjtést és hasznosítást? Olyan módon, hogy megszerezhető a mentesség a termékdíj fizetése alól - tehát azok a kötelezettek, akik teljesítik a rájuk jutó feladatokat, tehát gondoskodnak arról, hogy az ő termékeik, amelyek hulladékká válnak, meghatározó százalékban visszagyűjtésre és hasznosításra kerüljenek. Választási szabadságuk van: vagy maguk végzik ezt el, vagy koordináló szervezetek útján gondoskodnak a teljesítésről. Tehát a szabályozás rábízza a piaci szereplőkre a teljesítést. E tekintetben a magyar jogi megoldás sokkal inkább piackonform, mint az Unió számos tagországában használt, előbb említett sokkal direktebb eszközök. Ez a jogi megállapodást is lehetővé teszi, egy keretet ad önkéntes megállapodásra és teljesítés eredményezésére.

A termékdíj jelent állami bevételt is, amely 2005-től kezdve nem a minisztérium kezelésében lévő célelőirányzatba (Pettkó András: Ez a baj!), hanem a költségvetésbe folyik be. A másik oldalon viszont a költségvetés ennél sokkal nagyobb mértékben fordít szennyvízkezelési, hulladékkezelési és más környezetvédelmi fejlesztésekre, hiszen az uniós jelentős programoknak a hazai önrészét mellé kell tennünk - nyilván ezeknek az összegeknek a hatása megtöbbszöröződik.

A termékdíjnál ugyanakkor nem a költségvetési bevétel növelése az igazi cél. A mostani javaslatban 20 százalékkal nő a csomagolási termékdíj mértéke, ez a hasznosításnak nagyobb arányát tudja eredményezni, mint a költségvetési bevétel növekedésének. Ugyanis azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt években számos termékdíjánál éppen hogy csökkent a bevétel a mentességek miatt, tehát a termelők, a gazdálkodók sikerrel oldották meg a hulladékok nagyobb arányú visszagyűjtését és hasznosítását. Persze, mindig lesznek olyanok, akik a kötelezettségeket nem a gyűjtéssel, a hasznosítással, hanem a termékdíj befizetésével teljesítik, ezekből a pénzekből tudja az állam finanszírozni az általuk meg nem oldott gondok megoldását.

Amilyen mértékben a kötelezettek elmaradnak az előírt arányok teljesítésétől, olyan mértékben kell az államnak gondoskodnia a gyűjtésről, hasznosításról. A benyújtott módosítás ezt úgynevezett szolgáltatásvásárlással oldja meg, amelynek a fedezetét a termékdíjbevétel adja.

Tisztelt Országgyűlés! Ezzel eljutottam az előterjesztett javaslat konkrét szabályozási kérdéseihez. Az egyik nagy változás a termékdíj kiterjesztése az elektromos és elektronikai termékekre. Ez gazdasági ösztönzést jelent a gazdálkodóknak, hogy teljesítsék az Unió által az adott termékkörre előírt visszagyűjtési, hasznosítási kötelezettséget.

Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ezeket a visszagyűjtő, hasznosító rendszereket az érintett gazdálkodók hozzák létre, tehát nem az állam. Ennek során az állam szerepe csak a szakmai ellenőrzés, más eszközökkel a piacgazdaságban nem illik beleszólni. Azért kell ezt az elemi szintű ismeretet elmondanom, mert a hét elején tapasztalhattunk egy olyan politikai támadást, amely az elektronikai és elektromos termékek termékdíja kapcsán indult, és azt kell mondanom, hogy egy egyszerű szakmai csúsztatáson alapuló csacskaságot tartalmaz. Azt tudom innen is üzenni a vállalkozóknak, akik bekapcsolódnának ilyen hulladékgazdálkodási tevékenységbe, hogy ismertek a szakmai feltételek, senkinek preferenciája itt nincs, a piac szereplői döntik el, hogy kivel oldják meg a feladatot, szabad a pálya, indulhat a piaci verseny. A hulladékhasznosító vállalkozások és hulladékhasznosító tevékenységek államosítására vonatkozó javaslat, amit egy ellenzéki képviselő úr tett, úgy gondolom, ennél több kommentárt nem kíván.

Az elmúlt időszak tapasztalata azt mutatta - és ez egy másik területe a szabályozásnak -, hogy a hígítókból és oldószerekből származó hulladékártalmatlanítást közvetlen előírások is kellő mértékben szolgálják, a termékdíj nem jelent további erős ösztönzést, ezért ebben a körben azt javasoljuk, hogy szűnjön meg a termékdíj.

Nyilván a lakossági szelektív hulladékgyűjtés fejlesztése nélkül nem teljesíthetők a hasznosítási célok, és nagyon fontos ebben a megfelelő szemlélet kialakítása.

(13.10)

De a megvalósítás kulcskérdése a finanszírozás, erre szolgál megoldással a beterjesztett javaslat: kötelezővé teszi a koordináló szervezeteknek a szelektív gyűjtésből származó hulladék teljes mennyiségének átvételét, a minimumárat a piaci viszonyok alapján együttesen alakítják az önkormányzati szövetségek és a koordináló szervezetek. Az eljárási szabályok egyszerűsítését szolgálja az a módosítás, ami összhangba hozza az APEH-nek szóló bevallás és a minisztérium részére történő beszámolásnak az adattartalmát.

Utoljára hagytam azt a módosítási javaslatot, amely az elmúlt időszakban a legnagyobb teret kapta a sajtóban is: a csomagolással kapcsolatos termékdíj-fizetési rendszer kérdését. A környezetvédelmi tárca szakemberei által kidolgozott tervezet eredetileg egy új típusú termékdíjtétel bevezetését javasolta, nevezetesen darabalapú termékdíjat az italcsomagolásoknál, azért, hogy ösztönözze a többutas visszaváltható csomagolást, a mentesség ugyanis így a többutas csomagolás, például a visszaváltható palackok megfelelő arányához köthető.

Itt érdemes kitérni a termékdíjrendszer közgazdasági oldalára. Említettem, hogy a mentesség megszerzésénél a gazdálkodók piaci alapon tevékenykednek, és érdekeltek a költséghatékonyságban. Ez biztosítja a hulladékgazdálkodási célnak, például az ország előtt álló uniós százalékos kötelezettségnek a minél kisebb költséggel való teljesülését.

A többutas visszaváltó-csomagolásoknál ennél többről van szó: azt mutatják a költségszámítások, hogy a többutas rendszerek makrogazdasági, vagyis társadalmi szinten olcsóbbak. Ez meglepőnek tűnik, és felvetődhet a kérdés, hogy akkor miért szorulnak vissza még a meglévő rendszerek is. Most itt nem szeretném ezt hosszasan fejtegetni, az okot röviden a jelenlegi érdekviszonyok kuszaságában jelölhetem meg. Az a szabályozás, amit a tárca eredendően kidolgozott, a szereplők érdekeinek összehangolását és a visszaváltórendszerek megerősítését eredményezheti.

Meg kell említenem még a gazdasági hatást is. Minden gyűjtés, hasznosítás piaci keresletet jelent, mégpedig olyat, ami az átlagosnál nagyobb munkaerő-keresletet generál. Ez a kedvező hatás a többutas visszaváltható csomagolások esetén kiegészül egy másik érdekes hatással, a hazai piac védelmével. A többutas csomagolás alkalmazása ugyanis nagy távolságok esetén már kevéssé vagy egyáltalán nem gazdaságos. A kisebb távolságban lévő hazai gyártó persze így előnyt élvez, teljesen szabályos, az EU által is elfogadott módon. Több termékkör szakmai érdekképviselete támogatta ezt a megoldást, köztük a sörgyártók, valamint a minőségibor-termelők; korrekt kompromisszumot tudtunk kötni más csomagolószektorokkal, például a rétegezett italosdobozok legnagyobb hazai gyártójával is.

Más érdekképviseletek csak a termékdíjnak a közvetlen, vállalaton belüli hatását vették figyelembe, érveik lobbierejüknek megfelelően megjelentek a sajtóban, gyakran hirdetett fizetés formájában. A visszaváltási rendszerek előnyös gazdasági hatását figyelmen kívül hagyva hatalmas gazdasági károk látványos vízióját vázolták fel, hallhattunk a termékek árának sok tíz forintos megemeléséről, az inflációs hatásról, a hazai termelés megszüntetéséről. A gyakran hallható új kifejezések, mint palackadó, szatyoradó is újabb jelentős adóemelési hatást próbáltak kelteni. Erről persze szó sincs. A szándékunk két célt szorgalmazott: keletkezzen kevesebb hulladék, és a fogyasztó választhasson az eldobó- és a többutas, többször használatos visszaváltható rendszerek között.

Az ellenérvek nyomán született egy másik megoldási javaslat, amely az italcsomagolások hulladékának mérséklését a csomagolások termékdíjának 20 százalékos emelésével oldaná meg. A kormány az egyeztetések során megfogalmazott megállapítások alapján mérlegelt, és ezt a változatot tartalmazza most a benyújtott törvényjavaslat. A szakmai vita is azt mutatja és a bizottságokban lezajlott állásfoglalás is, hogy nem ez az egyetlen lehetséges megoldás, és hadd mondjam azt, hogy a törvényjavaslat tárgyalása során a kormány érdemben megvizsgál minden ésszerű módosító indítványt.

Tisztelt Ház! A szeméthegyek nőnek, az idő sürget. Amit ma megtehetünk, tegyük is meg, ha nem akarjuk, hogy a következő nemzedékek térdig gázoljanak a szemétben, ahelyett, hogy egy valóban tisztább, szebb, élhetőbb országot kapnának örökül.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu