HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Az első kérdésem talán az, hogy vizsgáljuk meg, miért van erre a különleges adófajtára szükség. Aztán a második kérdésem az, amit önmagamnak teszek fel, és próbálok rá választ adni, hogy ha szükség van rá, akkor miért ezt a megoldást választotta a kormány. A harmadik kérdés, amit fölteszek önmagamnak, és próbálok rá választ adni, hogy vajon lenne-e más megoldás a szükség enyhítésére és arra, hogy a helyzetet, a problémát valahogy megoldjuk.

Hogy a szükség okát megvilágítsuk, vissza kell mennünk legalább két esztendőt az időben, hiszen a harmadik alkalommal tárgyaljuk a jelenlegi MSZP-SZDSZ-kormány költségvetési törvénytervezetét. A baj 2002 nyarán követtetett el, amikor a kétszer száznapos jóléti csomag foganatosítása eredményeképpen meglehetősen nehéz helyzetbe került a magyar gazdaság, és nagy válságokat él át a magyar pénzügypolitika.

Mi is történt 2002 nyarán? Elindult egy folyamat 1998 és 2002 között, az akkori polgári kormány igyekezett a forrásokat úgy átcsoportosítani, hogy készülvén a 2004. május 1-jén bekövetkezett európai uniós csatlakozásra, a gazdaság magyar szereplőit egyre jobb helyzetbe hozza. Erről szólt a Széchenyi-terv. Aztán jött 2002 nyara, a választások eredményének kihirdetését követően az új kormány először arról panaszkodott, hogy az előző kormány szinte mindent kiszedett a sifonérból, és nincs pénz. Aztán végül mégiscsak ráakadtak 320 milliárd forintra, és ezt a 320 milliárd forintot nem eredendően arra használták föl, amire a félretevő azt célozta, tehát a magyar gazdaság szereplőinek támogatására, a versenyképesség növelésére, a pozíciók javítására, hanem a választási ígéretek beváltására, jóléti intézkedésekre.

Egy pillanatig ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy vajon indokoltak voltak-e ezek a jóléti intézkedések vagy nem. Indokoltak voltak. Csak aki okosan gazdálkodik, az megnézi, hogy egy jóléti intézkedéscsomagnak a forrásai biztosítottak-e. És ha ezt megtette volna, akkor nagyon hamar kiderül, hogy bizony nem biztosítottak. És azóta egy olyan problémahalmazt görget maga előtt a kormány, amelyet nem tudott megoldani, és a jelenlegi költségvetési törvénytervezet azt mutatja, hogy most sem fogja tudni megoldani. Tehát tulajdonképpen ennek a mostani intézkedésnek, ennek a törvényjavaslatnak az oka és a lényege az, hogy a költségvetés lyukait betömködje valahogy, a hiányt, az óriási mértékű hiányt valahogy pótolja.

Pótolni a hiányt többféleképpen lehet. Lehet egy koncepció alapján, amikor azt mondom, hogy ha ezen az úton elindulok és végigmegyek, akkor nagy valószínűséggel egy nehezebb időszak után enyhül, javul a helyzet, és kiszámítható módon majd valami pozitív változás fog beállni. És lehet úgy is, hogy kapkodok ide-oda, és találok olyan megoldásokat, amelyek lehet, hogy időlegesen megoldanak egy helyzetet, de hogy hosszú távú megoldást nem adnak, az biztos. Ez derül ki abból az előterjesztésből, ami azt tartalmazza, hogy ez az intézkedés két évre szól, tehát a hatálya két esztendőre terjed ki. És mi lesz két év múlva? Honnan tudjuk a mostani költségvetési törvénytervezet ismeretében, hogy két év múlva ennek az országnak a gazdasági helyzete jobb lesz? Egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, tehát ez egy olyan megoldás, amit nem az átgondoltság jellemez, hanem a kapkodás.

Mi a másik oka annak, hogy ezt a megoldást választotta a jelenlegi kormány? Első intézkedéseinek egyike, hogy a bankokat sújtó adótörvény-javaslattal előállt. Igaz, hogy az első forma nem ez volt, és az is igaz, hogy amikor a banki szakemberekkel és bankvezetőkkel tárgyalt a miniszterelnök-jelölt, akkor tulajdonképpen a bankvezetők nem megegyeztek, hanem mást nem tudtak tenni, mint elfogadták a kormány igényét és óhaját, és alávetették magukat ezen óhajnak, és azt mondták, hogy rendben van, valahogy ezt a kétszer 30 milliárd forintot ki fogják fizetni.

De miért ilyen látványos módon igyekszik a kormány ezt az igényt kielégíteni? Azért, mert ez jól kommunikálható, ennek nagyon komoly a PR-értéke. Elkövetett az ellenzék egy komoly hibát, amikor elkezdett úgy beszélni az előző kormányról, hogy bankárkormány. Ez PR-technikai szempontból elfogadható lenne, de egy komoly politikai erő ilyet nem tesz. A bankok a szociális piacgazdaság, egy jól működő piacgazdaság pénzügyi infrastruktúrájának az alapját jelentik, a beléjük vetett bizalom vagy annak megingatása rendkívül kockázatos dolog. Ilyet felelős politikai erő nem tehet, és egy rossz kihívásra jött egy rossz válasz: akkor mi bebizonyítjuk, hogy nem bankárkormány vagyunk, és jól megbüntetjük a bankokat. Kinek használ ez? A bankoknak egyáltalán nem. A költségvetésnek átmenetileg talán használ, egyébként meg senkinek. Ez egy olyan ostoba cselekedetsor mind a két részről, amit abba kellene hagyni, és valós és reális megoldásokat kellene keresni.

Vajon van-e valós és reális megoldás? Mi az indoka a törvényjavaslatnak? A törvényjavaslat indoka az, hogy a bankok különösen nagy nyereséghez, extraprofithoz jutottak az utóbbi esztendőkben. Mi volt ezen extraprofit keletkezésének az oka? Az, hogy olyan szerződéseket voltak képesek kötni az állammal, ami számukra ezt lehetővé tette, például a lakásfinanszírozás rendszerén belül. Akkor nem kézenfekvőbb lenne az a megoldás, hogy törvénymódosító javaslat vagy törvény elfogadása helyett ezeket a szerződéseket, megállapodásokat módosítjuk? Nem egy tisztább, nem egy jobb megoldás, ha arra törekszünk, hogy ha egy rossz megoldás negatív eredményét módosítani akarjuk, akkor a szerződéseket módosítjuk? Ezt a kormány a saját hatáskörében bármikor megteheti, és nem kell a parlament elé hozni egy olyan törvényjavaslatot, amely több sebből vérzik. Nem ezt a megoldást választotta, és nyilván ennek megint olyan okai vannak, hogy kommunikációs szempontból ez sokkal jobban eladható, és az új kormánynak ez nagyon jól jön, csak ennek megint nagyon nagy lesz az ára.

Ha nem hagyjuk abba a kommunikációs vetélkedést egymással, akkor erre az ország rámehet, a magyar gazdaság rámehet. Vajon van-e olyan tartalék az új költségvetési törvényben, az intézkedésekben, amely forrásokat biztosíthatna, és amely megint magában hordoz egy olyan csapdát, aminek meglesz a negatívuma, és majd megint kereshetjük a megoldást.

(10.00)

Én idézek egyet - ez nem más, mint a tegnap elkezdett törvénycsomag, 28 törvényről tárgyaltunk tegnap. Az áfatörvény 38. §-ának az egyik nagyon fontos változása: a törvényjavaslat a gazdasági tevékenység körébe utalja a vállalkozások nem rendszeresen végzett értékpapír- és üzletrész-értékesítését. Ez azt jelenti, hogy amíg eddig egy cég normál tevékenysége után vissza tudta igényelni az áfát, addig ezután ezt a visszaigénylést az értékpapír értékesítésének arányában csökkentenie kell.

Mivel a cégek a szabad pénzeszközeiket szívesen fektetik állampapírokba és értékpapírokba, sőt ezeket az év folyamán forgatják, előfordulhat, hogy az eddig jogosan visszaigényelhető áfájuk alapja 20, de akár 40 százalékkal is csökkenni fog. Ez nagyon komoly veszteséget jelent a vállalkozóknak. Mindez a szabad pénzeszközök banki elhelyezése esetén nem áll fenn, tehát a szabad pénzeket állampapírban vagy tőzsdén forgatni ésszerű cégmenedzsment esetében nem fogják. A másik következmény, hogy ha a társaság üzletrésszel rendelkezik egy másik társaságban, akkor egy kedvező értékesítési lehetőségnél az áfán sokat veszíthet.

Ez tehát egy burkolt és kemény, új adóztatási forma. Ez az intézkedés azt mutatja, hogy vagy fogalma sincs a Pénzügyminisztériumnak az intézkedés hatásáról, vagy így kívánja a bankoktól elvont sarcot a kormány visszafizetni, hiszen ez a bankoknak nyilván jelentős nyereségnövekedést fog okozni. Tehát itt van a taposóakna előttünk, a tegnap megkezdett törvénycsomag tárgyalásánál észrevehettük, tegnap már felhívtuk erre a figyelmet. Azt gondolom, hogy átgondoltabb koncepciót tartalmazó költségvetési törvényjavaslattal kellene a kormánynak előállni, és akkor mentesülne az ilyen két évre tervezett különadók kivetésének a nehézségei alól.

Az előttem szólók már említették, sőt a legnagyobb kormánypárt képviseletében Göndör képviselő úr is, hogy ők maguk sem értenek egyet a rendelkezés azon részével, amely a takarékszövetkezeteket érinti. Volt egy olyan elképzelés az előterjesztés előkészítése során, amikor a takarékszövetkezetek kivétettek ebből a körből. Ez egy logikus lépés volt, végül mégis benne maradtak; igaz, hogy olyan feltétellel, hogy 200 millió forint saját tőkével, aztán 2007-től 250 millióval kell rendelkezniük. De mennyi olyan szövetkezet van, amelynek a működését fogja veszélybe sodorni ez a törvény, ha ezt ilyen formában elfogadjuk?

Függetlenül attól, hogy nyilván módosító javaslatok lesznek beadva, vagy bead akár a kormánypárt is a szövetkezetek érdekeinek a védelmében, ez egy olyan rossz elgondolás, egy olyan koncepciótlan, kiforratlan elgondolás, annyira nem illeszkedik a magyar adórendszerbe, annyira idegen tőle, az európai gyakorlattól is annyira idegen, hogy a Magyar Demokrata Fórum ezt a törvényt még módosításokkal sem tudja elfogadni, és tisztelettel arra kéri a kormányt, hogy ezt a törvényjavaslatot vonja vissza, és a hiányzó 60 milliárd forint két esztendő alatt történő behajtásának valami más, kulturáltabb, európai formáját találja meg.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu