DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az egyén jóléte relatív dolog, egy érzés, mely sok mindentől függ. Manapság jóformán mindenki az anyagi javakra gondol, ha a jólét mint fogalom kerül szóba, pedig az a közeg, amelyben élünk, legalább olyan fontos életérzésünk minőségének alakulásában. Mit érnek az anyagi javak, ha a minket körülvevő világ lassan teljesen kifordul magából? Milyen a család, a kisebb-nagyobb közösség, amelyben élünk? Számíthatunk-e rá a bajban? De ugyanez a kérdés felvethető a hatalommal szemben is: megbízhatunk-e benne, vállalt feladatát megfelelően végzi-e? Súlyosabban vetődik fel a kérdés, ha kiszolgáltatott emberekről, a betegekről van szó. Szükség esetén kaphat-e segítséget? Kap-e még egy esélyt, ha nem is a nagy jólétre, hanem egyáltalán az életre?

Hetek-hónapok óta csordogálnak a hírek, hogy az úgynevezett egyedi méltányosság alapján finanszírozható gyógyszerek társadalombiztosítási támogatása érdekében az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatójához benyújtott kérelmek elbírálásában zavarok mutatkoznak. A múlt héten egy azonnali kérdésben már utaltam a problémára. A miniszter úr, bár elismerte a gondokat, csak kisebb zavar érzetét keltette válaszában. A hírek szerint azonban mára már tűrhetetlen helyzet alakult ki. Az ügyek elintézése több hónapos késedelmet szenved. Gyakran eltűnnek a kérelmek, nincs nyomuk az iktatókönyvekben, elvesznek az elbíráláshoz szükséges, a kérelemhez eredetileg becsatolt dokumentumok. Kétségbeesett betegek és hozzátartozók ostromolják a hivatalt, keresnek közbenjárót, szószólót.

Mindez érthető, hisz az igénylők jelentős része súlyos beteg, akiknek a gyógyulása, életminősége, nem ritkán életének meghosszabbodása múlik azon, hogy megkapja-e és időben kapja-e meg a nagyon költséges, döntő többségük számára másképp el sem érhető gyógyszert. Nekik a hivatal érthetetlen, átláthatatlan működése önmagában is indokolhatatlan szorongás, szenvedés forrása, akkor is, ha időben kapnak választ. Helyzetük azonban elviselhetetlenné válik akkor, amikor több hét után kiderül, hiába várnak, mert az anyaguk elveszett, életbevágó ügyüket senki sem intézi, kérelmük el sem jutott az illetékes ügyintézőkhöz, ott arról nem is tudnak. A helyzet nem új keletű, hiszen már hónapokkal korábban is megjelentek erről híradások. Azóta azonban nemhogy nem sikerült felszámolni a lemaradást, hanem a hírek szerint a késedelem és a zűrzavar állandósul.

Tisztelt Ház! Mindig indokolt az országgyűlési képviselő fellépése, amikor egy fontos feladatot ellátó közintézmény működésében tartós zavar mutatkozik. A zavar orvoslása mindenekelőtt az intézménynek, azaz az OEP felső vezetésének lenne a feladata. A jelenlegi, sok hónapja tartó áldatlan helyzetben azonban fel kell vetni a felügyelő egészségügyi tárca felelősségét is. Miképpen lehetséges az, hogy nem ismerte fel a felügyelete alatt álló, működő intézmény súlyosan visszás gyakorlatát, és nem intézkedett?

Több hónap után azonban még tovább kell menjünk, és fel kell vetnünk más közintézmények felelősségét is. Miért nem lépett fel az erre hivatott Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány, amelynek jogszabályban és a nyilvánosság számára kiadott tájékoztatóiban foglaltak szerint is alapvető feladata lett volna felszólalni az érintettek érdekében? Ha megtette, miért nem tud róla a nyilvánosság? És ha fellépett, de csak a tapasztalható hatásfokkal volt rá képes, akkor miért viselkedik sóhivatal módjára, azaz jó kezekben van-e?

Fel kell vetni a médiumok felelősségét is. Hány embernek kell a végsőkig elkeserednie, hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy egy ilyen súlyos visszásság felkeltse az újságírók figyelmét? Mi az oka annak, hogy ennek az embercsoportnak senki nem hallja meg a hangját, miközben támogatásra egyáltalán nem érdemes érdekcsoportok bármikor teret kapnak a közszolgálati és a piaci tömegtájékoztatásban egyaránt?

A súlyos, fatális ügytömeg kapcsán - akár tízezres nagyságrendűre is rúghat az elmaradás - a politikai felelősséget is meg kell fogalmazni, és elengedhetetlenül tisztázni kell, mi vezetett idáig. Nyilvánvalóan nem egy ember mulasztása, de elkerülhetetlenül fel kell tárni, kit milyen személyi felelősség terhel ezért. A korábban sem kifogástalanul, de legalább a betegek szempontjából többé-kevésbé elfogadhatóan működő egyedi méltányossági ügyintézés teljes és tartós lezüllésének mi az oka? Milyen körülményekre vezethető vissza? Mennyiben felelős érte a főigazgató, aki kezdetben teljes egészében a saját hatáskörébe vonta a döntéseket, ami önmagában is súlyos időveszteséget jelent? Mennyiben vezethető vissza arra a más hivataloknál is megszokott gyakorlatra, hogy amikor szűkösek a források, az ügyintézés lassításával érnek el megtakarításokat? Jelen esetben ki a felelős azért, hogy ezt be lehetett vezetni? Mit rontott a helyzeten az, hogy valójában minisztériumi mulasztások miatt eltávolítva az OEP gyógyszerügyi főosztályának jelentős részét, a történtek alapján megkockáztatható, hogy szakmailag és erkölcsileg súlyosan megkérdőjelezhető vezetőt állítottak a terület élére? Mit rontottak a helyzeten a sorozatosan elhibázott szervezeti és munkaszervezési intézkedések, a vezetői döntések elmaradása, a jogos telefonok, megkeresések előli elzárkózások?

Tisztelt Képviselőtársaim! A politika sem kerülheti el a tetemre hívást, hiszen a méltányossági kérelmek elbírálása területén bekövetkező minden zavar súlyosan sérti a társadalmi és egyéni igazságosságot és az emberi méltóságot, ami nagyon gyakran súlyos, jóvátehetetlen következményekkel, szenvedéssel, egészségkárosodással, halállal jár. Itt minden időveszteségnek és forrásszűkének konkrét emberveszteség és a közjó szolgálatára rendelt intézményrendszer iránti bizalom megfogyatkozása feleltethető meg. Amikor egy-egy döntés megszületik, konkrét emberek kapnak még egy esélyt, amit ugyanakkor másoktól valami miatt megtagadnak. Ez nem történhet esetlegesen, kézi vezérelten vagy zavaros módon. Ilyen tevékenység csak egyértelműen tisztázott, nyilvános és világos elvek szerint, jól szervezett, átlátható és elszámoltatható rendszerben lenne elfogadható. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) A politika, a jogalkotás és a végrehajtás egyaránt régóta adós ezzel, mert nincs elegendő bátorsága hozzá, inkább hátat fordít.

Sajnos az elmúlt évek megmutatták, választóink nem bízhatnak maradéktalanul abban, hogy a közhatalmi intézmények…

Forrás: parlament.hu