DR. TOLLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Nem sokan voltunk a Házban, amikor a kistérségekről folyt a törvényjavaslat vitája. Azért néhány vélemény akkor is egybecsengett, és voltak markáns véleménykülönbségek. A vélemények abban csengtek össze, és ezt a hét önkormányzati szövetség több ülésén együttesen is megállapította, hogy a magyar önkormányzati rendszer kilencvenes törvényalkotása után ennek újabb szabályozásába bele sem kezdtek a kormányzatok, minthogy nem voltak igazán érdekeltek abban, hogy drasztikus változás legyen az önkormányzatiságban, meg sem kísérelték azt, hogy valami eltérőt az induláshoz képest létrehozzunk.

Mi lehetett a valami eltérő? Azt mindenki belátta, hogy az ilyen településmélységi szabályozás, ahol az autonóm és atomizált települések próbálnak valamiféle teljes igazgatást, teljes önkormányzatiságot megvalósítani, nem igazán járható út, sok szempontból pazarló, sok szempontból nem jól lehet ezek között a települések között elosztani a feladatokat. Azt hiszem, néhány képviselőtársam ellenzéki oldalon ebben egyetértett.

Abban is egyetértés volt, hogy a területfejlesztési szabályok korábban bizony-bizony a nagyvárosokat és a kistelepüléseket a szabályozás szintjén is elválasztották egymástól. Ebből a legklasszikusabb példa az volt, amikor a tervezési-statisztikai régión belül a kistérségekből a nagyvárosok kimaradtak, holott szerves kapcsolatban voltak valamennyi településsel a környékükön, tetten érhető volt az együttes munkaszervezés és közfeladat-ellátás igénye.

A harmadik ilyen egyetértés talán az volt közöttünk, hogy forrást lehet megtakarítani egyik oldalról, amely forrást érdemes visszafordítani az önkormányzatiságra, illetve az önkormányzatok feladatellátására. Ez az integráció végül is akármilyen laza, kényszertársulás vagy teljesen önkéntes társulás, erre módot és lehetőséget adott.

Innen fölfelé volt a vita közöttünk, hogy ezek milyen megoldások lehetnek. Markáns véleménykülönbség egyébként a kistérség létrejötte és a nagyvárosok kistérségi szerepvállalása tekintetében nem volt. Abban volt, hogy ez az együttműködés törvényi alapját tekintve - mondja az ellenzéki képviselőtársaink többsége - kényszertársulás legyen vagy pedig teljesen önkéntes társulás. A mi véleményünk az volt, hogy ha teljesen önkéntes és eshetőleges ez a társulás, amikor települések kimaradhatnak egy szerves egységből, amit azért a magyar közigazgatási történelem és történet lerajzolt, és ha kimaradnak egyes települések ebből a szerveződésből, akkor hogyan finanszírozzuk őket. Mi lehet egy olyan finanszírozási rendszer, ami tudja követni a mindenféle méhkasszerű kaptárosodását a településeknek? Erre nem tudott senki választ adni, és ezért mondtuk mi azt, olyan rendszert kell létrehozni, amely az együttműködés területét jól lehatárolja, hogy olyan együttműködést kell létrehozni, amelyben a résztvevők finanszírozását egy valamiféle igazságosság jegyében lehet megoldani. Erről szólt ez a törvényjavaslat, amit a kormány akkor beterjesztett, és valójában tartalmában magam is úgy ítélem, hogy sikeres törekvés volt.

Hát miért nem sikeres az a törekvés, ahol egy nem létező törvényt úgy hajtanak végre a települések, hogy önként és dalolva társulnak, annak reményében, hogy a közös feladatok ellátásához forrást kapnak? Miért nem sikeres az a szerveződés és törvény, amely törvény hatálybalépése nélkül mindössze 22 kistérség gondolja úgy - mert megfordíthatom Farkas képviselőtársamnak, barátomnak a véleményét, mindösszesen 22 kistérség gondolja úgy, és ebben néhány olyan település, a többség azért társult volna ott is -, hogy nem teszi teljessé ezt a társulást? Nálunk is voltak olyan kísérletek, úgy gondolta egy kistelepülés, hogy a többieket egy kicsit meghúzza, hogy több forrást kapjon a közösből, és az utolsó pillanatig ellenállt. De ezt tudjuk, mikor a kisajátítások kezdődnek egy városban, hogy az utolsó ház jár mindig a legjobban, akinek a tulajdonosa eladja az ingatlant.

(21.30)

Tehát én azt hiszem, hogy ha csak ezt a két faktort nézem, már sikeres volt ennek a törvényjavaslatnak a kísérlete. Ha azt tekintem, hogy végre elindul egy olyan integráció Magyarországon, ahol legalább az alapszintű feladatellátásban valamiféle racionális gondolkodás elkezdődhet, csak a szennyvízelhelyezést, a települések közötti utak együttes javításának megoldását célozzák, az már sikeres. Persze ehhez kell egy-két költségvetési forrás is, amelynek a nagyságrendjéről majd ezután fogunk vitatkozni, kedves Gémesi képviselőtársam. Tehát a folytatás az, hogy ha egy ilyen szabályozás megindulhat, akkor végre valami alulról elkezdődhet építkezni.

Nem idegen a körzetesítés gondolata a közigazgatástól '90 óta. A körjegyzőségek például milyen elvi alapon jöttek létre? Az igazgatást úgy lehet hatékonyan szervezni, hogy nem minden település tart építési ügyintézőt, nem mindenki tart gyámügyintézőt vagy szocpolost, hiszen az évi nyolc-tíz esetre egy aprófalvas településszerkezetben nem valószínű, hogy hatékonyan lehet működtetni ügyintézőket. Azt kérem, hogy egy ilyen integrációt próbáljunk meg együtt támogatni. Ebből lehet egy következő variáció, ami egy kicsit segíti a regionalitást az önkéntesség elvének a szem előtt tartásával.

Próbáljanak meg a megyék is konszenzusra jutni abban, hogy hátha legalább a mezoszintű ellátások területén bizony-bizony jó megoldásokat lehet a magyar közigazgatás egére rajzolni és vázolni. Ehhez kívánok sok sikert. S azért ne felejtsék el azt a véleményüket sem, amely egyetértést mutatott az alapkérdések tekintetében.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu