POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Urak! Az oktatásról szeretnék beszélni, hogyan érinti a jövő évi tervezett költségvetés az oktatásunkat.

Két dologról szólnék, mivel a vita során számos részletkérdésről fogunk majd beszélni és vitatkozni, két meghatározó gondot látok, ami ha megmarad, benne marad a költségvetésben, akkor ilyen formában nemcsak az a gond, hogy számunkra nem fogadható el - látott már ilyet a világ -, hanem az a gond, hogy a magyar oktatásügy számára maradandó károkat okozhat. Az első, nevezzük így: a körzetesítés; a második: a felsőoktatási beruházások kérdése, az úgynevezett PPP-programok problémája.

Kezdjük a közoktatással! Ha a számokat nézzük a költségvetésben, akkor azt látjuk, hogy összességében az oktatásra fordítható normatív támogatások emelkedése nem éri el a tervezett inflációét, azaz reálértékben csökken, azaz kevesebbet lehet az ország egészében óvodára, iskolára, középiskolára fordítani. Ehhez már kezdünk hozzászokni, mert az idei esztendő is hasonló volt. Az azonban még nem fordult elő sem a mostani koalíció idején - de hozzáteszem, a rendszerváltozás óta nem fordult elő -, hogy a kormány büntet bizonyos gyerekeket.

Kik kerülnek büntetésbe a Gyurcsány-kormány költségvetése során? Azok a gyerekek, akik olyan településen látták meg a napvilágot, még kicsik, így érthető módon az óvodában, az iskolában is alacsony az osztálylétszám. Ezektől a gyerekektől pénzt vesz el a Gyurcsány-kormány, rajtuk kíván spórolni. Hogyan teszi ezt? Úgy, hogy az eddigi egységes alapnormatívát kettéválasztja, és a bizonyos kiegészítő normatívát csak egy bizonyos nagyság fölötti óvodának, iskolának adja oda. A kettő közötti különbség 10 százalékos. Tehát 10 százalékkal kevesebb pénzzel gazdálkodhat az az óvoda és az az iskola a jövőben, ahol az osztálylétszám a törvényben meghatározott átlag 50 százalékát nem éri el. Ez január 1-jétől lépne érvénybe.

Mi itt mély alkotmányos problémát és gondot látunk, meggyőződésünk szerint a közoktatási törvénnyel ütközik ez az eljárás, és meggyőződésünk az is, hogy az Alkotmánybíróságnak a Bokros-csomag intézkedéseit megszüntető döntése is iránymutató e tekintetben. Nem lehet ilyen módon kényszerhelyzetbe hozni egyetlenegy szülőt, egyetlenegy intézményt sem tanév közben, jogállamban az állampolgároknak mindenképpen felkészülési időt kell biztosítani, hogy az új jogszabályokhoz igazodhassanak. Ez az intézkedés 470 iskolát és 98 óvodát érint.

De a költségvetés és a Gyurcsány-kormány továbbmegy, szeptembertől még egyet teker a présen, és most már nemcsak az 50 százalékot, hanem a 70 százalékot kell elérni. Ez összességében 1708 közoktatási intézményt hoz lehetetlen helyzetbe. Ezekbe az intézményekbe, noha kicsik, de mégiscsak sok gyerek jár. Több száz gyerek életét keserítik meg; legrosszabb esetben azt az intézményt, óvodát, iskolát, ahova ők ma járnak, kell bezárni a fenntartó önkormányzatnak.

Körzetesítés, mondják sokan, és a '70-es évekre mutatnak vissza. A '70-es években úgymond a szakmai racionalitás alapján már volt egy ilyen intézkedés. A magyar közoktatás szinte a mai napig magán viseli ennek a nyilván akkor is jó szándékú, de rossz döntésnek az eredményét.

Van ennek a vitának a mélyén egy valódi dilemma. Beszéljünk erről is őszintén! A jelenlegi kormánykoalíció és sok szakértő is azt mondja, hogy a kis intézmények rosszak, a kisiskolákban nem elegendő a műszaki felszereltség, kevés a számítógép, nem mindenütt van szaktanár. Ebben sok igazság van.

Akik csak a technológiai, szakmai feltételek biztosítását tartják a legfontosabbnak egy iskola működésében a gyerek nevelése tekintetében, azoknak igaza van abban, hogy megvan az értelmes határa, hogy meddig lehet, meddig kell, meddig szabad egy kisiskolában, egy kistelepülési iskolában nevelni a gyerekeket. Mert egy idő után, és ez a határ valahol a felső tagozatnál keresendő, már komolyan visszaüt, ha nincs elegendő szaktanár, nincs nyelvtanár, nincs számítógép, nincs internetes kapcsolat. Statisztikák is mutatnak erre: azok a gyerekek, akik a felső tagozatot 50 fő alatti iskolákban végzik, szinte alig jutnak be egyetemre vagy főiskolára, statisztikailag szinte a véletlen kategóriájába tartozik.

A másik oldalon is vannak azonban megfontolandó szempontok, és ezek így hangzanak: a gyerek nevelése szempontjából nem a műszaki felszereltség a legfontosabb, illetve nem minden életkorban ez a legfontosabb, mert különösen az alsó tagozatban, 10-12 éves korig sokkal fontosabb egy elfogadó, humanisztikus, gyerekbarát környezet, a szülőhely iskolája által biztosított otthonos környezet, semmint az, hogy éppen van-e kakaóbiztos számítógép, amiről oly sokat beszéltünk ebben a Házban. Ez is egy megfontolandó szempont és megfontolandó érv.

Hozzáteszem, hogy a nyilatkozataiban, a kommunikációiban a jelenlegi oktatási miniszter is gyakran hangoztatja ezt a gyermekbarát logikát, nyilván őszinte hittel. A kérdés az, hogyan lehet megtalálni azt a keskeny ösvényt, azt a választóvonalat, ahol ez a két érték harmonizálhat. Én úgy gondolom, hogy valahol az alsó és a felső tagozat határán, a negyedik és a hatodik osztály környékén van ez a pont. Ezért a mi álláspontunk az, hogy minden pénzügyi támogatást meg kell adni, nem pénzelvonással büntetni, hanem a pozitív támogatást meg kell adni az alsó tagozat megtartására, az óvoda megtartására; és a felső tagozatnál, ahol a szaktanári ellátottság, az infrastrukturális háttér biztosítása a gyerekek jövője szempontjából valóban kulcskérdés, ott pedig a társulásokat preferálni.

(8.50)

A baj a mostani költségvetéssel az, hogy mindenkit, aki kicsi, válogatás nélkül büntet, és a másik utat, ami a felső tagozat számára vagy kiváltképpen a középiskoláknál kívánatos lenne, a társulást sem támogatja, hiszen a társulásra szánt források csökkennek a legnagyobb mértékben, durván 40 százalékkal. Nincs kiút egy iskola számára, sem az önálló lét fenntartása, sem pedig az értelmes együttműködés, a társulás. Csapdába estek. A legnagyobb kockázati csoport az oktatás tekintetében a jövő esztendőben ők, a kistelepülésen élők.

A második ilyen kockázati csoport azok a gyerekek, akiket a szüleik hitbéli meggyőződésük vagy éppen pedagógiai megfontolások miatt egyházi iskolába adtak. Hiszen a törvény érthetetlen módon idecsapja, iderendeli intézményi nagyságtól, osztálylétszámtól függetlenül az egyházi intézményeket is. Ők sem lennének jogosultak erre a bizonyos 18, illetve 19 ezer forintos kiegészítő támogatásra. Ők is durván 10 százalékkal kevesebb pénzzel gazdálkodhatnának az alapnormatívában, mint a többi intézmény.

Egy másik probléma, ami a régi, hagyományos egyházi kiegészítő támogatást jelenti, amely most már évek óta azt hivatott pótolni, amit az önkormányzatok a normatíva fölötti összegként a bekerüléshez az iskola, óvoda rendelkezésére bocsátanak. Ez jelenleg 132 383 forint. Az Oktatási Minisztérium gazdasági államtitkárának tájékoztatása áll csak rendelkezésünkre, hiszen ezt a részt kipontozva nyújtotta be a kormány, az államtitkár szerint ezt az összeget csökkenteni kívánják 100-110 ezer forintra. Ez is az, amit joggal kifogásolnak a gyerekeiket egyházi iskolába járató szülők.

Két kiegészítő támogatás van, mielőtt méltatlan vitába bonyolódnánk: egy régi, az egyház és az állam szerződése, az úgynevezett vatikáni megállapodás alapján járó, ennek csökkentése a probléma, és egy új, a Gyurcsány-kormány által januártól tervezett, kicsik és nagyok között különbséget tevő kiegészítő támogatás, amelyet szintén nem kapna meg az egyházi iskola. Önök is ingatják itt a fejüket néhányan, kormánypárti képviselők, hallottam a miniszter úr vagy a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárának álláspontját, amely szerint megkapnák ezt. Nézzük a törvényt, nyissuk ki a költségvetési törvény 30. §-át, nézzük meg az (1) bekezdés a) pontját! Felsorolja, hogy melyek azok a normatívák, amelyeket az egyházi intézmény igénybe vehet, és fölsorolja azokat is, amelyeket nem.

Bizony, kénytelen vagyok azt mondani, hogy az államtitkár úr vagy a miniszter úr nem a valóságnak megfelelően tájékoztatja a közvéleményt. Hiszen fehér papíron fekete betűkkel azt olvashatjuk, hogy nem minden támogatást vehetnek igénybe az egyházi iskolába járó gyerekek. Melyeket nem? A 3. számú mellékletben tessenek keresni: az óvodai neveléshez járó kiegészítő normatívát, 18 ezer forintot, az iskolai oktatáshoz járó kiegészítő normatívát, 18 400, illetve 19 300 forintot, a gyógypedagógiai oktatáshoz járó kiegészítő normatívát, 42 ezer forintot, illetve a nem lakóhelyükön óvodába vagy iskolába járó gyerekek úgynevezett bejáró normatíváját, 9800 forintot. Joggal mondhatják azt az egyházi vezetők, hogy az alkotmány, az 1990. évi IV. törvény szellemébe és betűjébe is ütközik ez a pénzügyi konstrukció.

A harmadik kockázati csoport - a kisiskolák, az egyházi iskolában tanulók után - a művészeti oktatásban tanuló gyerekek. Örömteli módon több tízezer olyan gyerek van, aki Magyarországon zenét, képzőművészetet, táncot akar tanulni. Ez jó dolog. Nem kell őket büntetni. Nem kell őket büntetni a normatív támogatás jelentős csökkentésével, amely már önmagában működési gondokat okoz ezeknél az intézményeknél, és nem kell őket büntetni azzal, hogy a törvény mostantól előírná, mennyi az a minimálisan kötelező pénz, amit be kell szedni a szülőktől, illetve ezt az összeget 25 százalékban szabja meg. Ez nem csökkenthető, még a tanulmányi eredmények függvényében sem.

Két gondot okoz ugyanis ez a költségvetési törvény a művészeti iskolákban: működési gondot, illetve a gyerekek szülei közül csak a módosabb, vagyonosabb középosztályba sorolható szülők engedhetik meg maguknak azt, hogy a gyerekük ezentúl zenét, művészetet, táncot tanuljon. Nem jó ez.

A negyedik kockázati csoport a kollégisták, a kollégiumba járó gyerekek, ahol jelentős támogatásokat szintén diszkriminatív módon nem vehet igénybe a kollégium. Ezt tartom ma a közoktatásban a legnagyobb bajnak. Maradandó kárt okozhat, évek alatt is nehéz lesz helyrehozni, kiigazítani az így oktalanul okozott kárt, amit ez a költségvetés jelentene, ha így marad. Fontolják ezt meg! Nem hiszem önökről, hogy ez lenne a szándékuk. Úgy gondolom, arra a dilemmára, hogy a kisiskola valóban rosszabb fölszereltségét hogyan lehet ellensúlyozni, adnak egy túlságosan elhamarkodott, túl egységes, mindent egy sróf alapján megoldani akaró választ. Márpedig a valóság egy kicsit bonyolultabb, összetettebb, és nem lehet egy mozdulattal, egyetlenegy lendülettel megoldani minden problémát. Érdemes alaposabban utánajárni. Kérem, mérlegeljék ezt, az oktatási bizottságban velünk együtt dolgozó képviselőknek külön felhívom erre a figyelmét.

A másik problémát a költségvetésben a felsőoktatás területén látom. Ugye, a felsőoktatási intézmények támogatása alig 2 százalékkal nő. Gyakorlatilag, ha az ez évben történt zárolásokat tekintem, akkor annyival nő csak, amennyi az idei zárolás volt, miközben a felsőoktatásban meghatározó feladatokat kellene végrehajtani. Külön vita egyelőre a Parlament falain kívül, szakmai keretek között zajlik az úgynevezett bolognai folyamat vitája, de forrásokat és pénzt igényel. Nyilván, alapvető módon fönn kell tartani az egyetemeket, főiskolákat, amelyek ma reálértékben 10-15 százalékkal kevesebb pénzzel gazdálkodnak, mint két évvel ezelőtt. Nem jó! Nem jó, mert miközben alapvető szakmai fejlesztéseket, szakmai erőfeszítéseket követelünk az egyetemektől, főiskoláktól, nem lehet őket filléres, napi, megalázó gondok elé állítani. A kettő egyszerre nem megy.

De az igazi gond a költségvetésben nem is ez, hanem az, hogy azt a fejlesztési folyamatot, amit a polgári kormány elkezdett, amelynek négy éve során durván 70 milliárd forint értékben tudtunk könyvtárakat, előadótermeket, hallgatói központokat, oktatási kapacitást építeni, a jelenlegi kormány nem közpénzből kívánja folytatni. Abban nincs vita közöttünk, hogy nem lehet a 10 évvel ezelőtti infrastruktúrát fönntartani, miközben tömeges igényt akarunk kielégíteni a felsőoktatás területén. Tömeges a felsőoktatás iránti igény, ma háromszor több hallgató van a magyar egyetemeken, főiskolákon, mint 10-15 évvel ezelőtt, de az infrastruktúra növekedése alig tartott ezzel lépést. Az elmúlt 4-5 esztendőben jelentős erőfeszítéseket tettünk, nem akarom azt a szót használni, hogy az ország erejét meghaladó módon, mert ez nem lenne igaz, de az ország gazdasági állapotához képest preferálta a felsőoktatási beruházásokat.

Ebben nincs vita. Abban viszont van, hogy jó-e az az út, amit a jelenlegi kormány ezen a téren akar, ez a bizonyos PPP, magánszféra, közszféra partnerség, a public private partnership, ezek a bűvszavak, amiket manapság hallunk. Oly szép! Mi is ez? Mi a gond itt? A költségvetés költségvetési forrást nem szán egyetemek és főiskolák felújítására, beruházására, bővítésére, 10 ezer kollégiumi férőhely felépítésére, csak úgynevezett magánforrás bevonásával. Miért baj ez?

Én négy gondot látok. Az egyik: nem elegáns felélni a jövőt, nem elegáns elkölteni húsz évre előre a magyar egyetemek és főiskolák fejlesztési forrásait. Vannak a teremben többen, akik talán még visszaemlékeznek arra, amikor Medgyessy Péter átvette tőlünk a kormányt, és Magyar Bálint az én utódomat, Pálinkás Józsefet rendőrségi és ügyészségi vizsgálattal fenyegette, mert Pálinkás miniszter úr a kormányváltás májusi hónapjáig elköltötte novemberig a pályázati pénzeket.

(9.00)

Ó jaj, négy hónapra előre elköltötte a pénzt! Disznóság! Ügyészség, rendőrség, a törvény sújtson le rá! Négy hónap! Most nem négy hónapról van szó: 2024-ig költenek el minden rendelkezésre álló fejlesztési forrást. De erre csak azt mondom: nem stílusos.

Az igazi baj nem ez. Az igazi baj az, hogy ez a beruházási forma drágább; drágább, mint bármi más. Sőt, azt is mondhatom: a lehető legdrágább. Ugyanis a magánbefektető nem a saját pénzét teszi be a beruházások mögé, banki pénzeket, banki forrásokat tesz oda, kereskedelmi banki forrásokat. A kereskedelmi bank durván 1,5-2 százalékkal drágábban jut forrásokhoz a nemzetközi vagy a hazai pénzpiacon, mint ahogy a költségvetés vagy az Államadósság-kezelő Központ teheti. Beékelődik ő maga is, mint úgynevezett bonyolító beruházó. Ha nem akar rajta nyerészkedni, nem akar lopni, csak üzemelteti, akkor is 0,5 százalékkal drágítja a beruházás költségeit: 2,5-3 százalék. Ez azt jelenti, hogy évente 3 ezer millió forintot, 3 milliárd forintot dobunk ki az ablakon, mert ilyen kerülő úton, és nem a költségvetésben, ellenőrzött, átlátható módon, közbeszerzéssel kívánjuk ezt végrehajtani. Ez évente ennyi. A húsz évre számolva, csak jelenértéken ez a látszat, ez a rossz útmeghatározás 60 milliárd forintos pénzkidobáshoz vezet; húsz év alatt, nem névértéken, hanem jelenértéken számolva. Nem tudok olyan okot, ami miatt 60 milliárd forintot ki lehet dobni húsz év alatt.

A harmadik probléma: ez a pénzügyi konstrukció bizonytalan, hiszen azon az alapon áll, hogy majd az egyetemek kigazdálkodják a beruházás forrásait, legalábbis felében a törlesztőrészleteket ők fogják teljesíteni. Egy-két kivételtől eltekintve - ilyenek: a zenei képzés, a Zeneakadémia, a külföldieknek folytatott orvosi képzés, a külföldieknek folytatott műszaki képzés és a külföldieknek folytatott közgazdasági képzés -, ettől a négy kivételtől eltekintve nem ismerünk Magyarországon olyan oktatási tevékenységet, mely képes lenne saját beruházási költségét kitermelni. Nincs ilyen; az oktatás ilyen szempontból, direkt módon nem rentábilis. Sokkal áttételesebb, társadalmi rentabilitása van. Azaz ezek a beruházások 2006-ban, 2007-ben bedőlnek. A ma is filléres gondokkal küszködő egyetemek, főiskolák nem tudják a törlesztőrészlet 50 százalékát kifizetni!

Mi a következménye ennek? Államadósságnak minősül minden olyan adósság, amelynek több mint 50 százalékát a kormány törleszti. Ezeknél az adósságoknál az oktatásban nem kevés pénzről: 165 milliárd forintról van szó; a börtönöknél durván - mennyi lehet, államtitkár úr? - olyan 30 milliárd forintos beruházás a három tervezett börtön; a sportminisztériumnál 52 milliárd forint, a kulturális tárcánál szintén 30-40 milliárd forint - tehát igen jelentős teherről van szó. Ezek a PPP-programok, ha ilyen lábakon állnak, két éven belül direkt módon és nyilvánvalóan az államadósságot növelő tényezőként jelennek meg. Ez az a pont, amire az Állami Számvevőszék a jelentésében nagyon világosan és nagyon határozottan fölhívja a figyelmet. Elfelejtheti Magyarország a hétköznapi Európát, elfelejtheti az euró bevezetését, és az ezzel járó egyéb gondokat elszenvedheti, ami az ország hitelképességének, gazdasági versenyképességének a radikális visszasorolásával jár.

Ezt a kockázatot nem lehet és nem szabad vállalni. Építeni kell, egyetemet, kollégiumot, könyvtárat. Közpénzből kell építeni, mert az olcsóbb, mert az átláthatóbb, mert az nem éli fel a jövőt, mert nem odázza el úgymond a hétköznapi Európa bevezetését, és nem jelent bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot a gyerekeink számára húsz év múlva. A másik nagy gondot én ebben látom a felsőoktatás területén.

Összegezve: ha ez a két kardinális pont, a közoktatásban a kisiskolák, az egyházi iskolák, a művészetet tanuló gyerekek és a kollégisták büntetése benne marad a költségvetésben, akkor nem tudjuk támogatni. Ha a felsőoktatás területén a kormány nem közpénzből kíván építkezni, hanem megkerülő módon, úgynevezett PPP-program keretében, akkor nem tudjuk támogatni.

Sok részletkérdést vitatunk, de ez a két meghatározó pont. Kérem, hogy mérlegeljék ezt. Jó munkát kívánok önöknek! (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu