JUHÁSZ GÁBOR belügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselő Úr! Engem örömmel tölt el, hogy ön aggódik a mai és a felnövekvő nemzedék magyar társadalmáért, hogy vajon egészségesek lesznek-e.

De szeretném önnek elmondani, hogy azért ízlések és pofonok rendkívüli módon különböznek. Tehát az, hogy adott esetben egy idős pedagógus hogyan vélekedik a szankcionáló vagy a nevelést elősegítő eszközökről, szerintem önmagában nem jelent semmit, hiszen ami ezelőtt ötven évvel teljesen megengedett eszköz volt - mondjuk, a nádpálca és a körmös -, nyilván ha most konkrétan önt vagy a saját gyerekét ezzel az eszközzel próbálnák nevelni, ezt nem tekinthetjük egy nagyon modern eszköznek, sőt, mi több, a magam részéről ellenzem is. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy bizony, a módszerek a pedagógiában is változnak.

A pedagógiában a módszerváltozások mindig sok vitát kavarnak, hiszen egy eddigi megszokást valami új dolog vált fel, és az újjal szemben - ezt pontosan tudjuk -, no pláne, akik évek óta egy tanmenet vagy menetrend szerint foglalkoznak a gyerekekkel, azoknak az alkalmazkodása nem mindig konfliktus nélküli. Természetesen nem gondolom azt, hogy aki önhöz elment, az vissza akarná a körmöst hozni, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy egy módszerváltozás nem jelenti azt, hogy ne lenne hatékonyabb, még akkor is, ha ezt most nem szeretjük.

Amit a kistelepülési iskolák csökkentéséről mondott: ha nem ismerném a helyzetet, tulajdonképpen egyetértenék önnel. Egy lényeges, talán a leglényegesebb dolgot nem sikerült elmondania a képviselő úrnak: ezeken a településeken, Móricgáton és Kömpöcön azért kerülnek veszélybe az óvodák, mert elfogynak belőlük a gyerekek.

(21.30)

Azt hiszem, képviselő úr, mindennap fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, mi mit tettünk annak érdekében, hogy a gyerekek száma nagyobb legyen a településen, mert aki nem tett semmit ennek érdekében, vagy aki a szomszéd faluba hordja a gyerekét, mert ott jobb az iskola vagy az óvoda, az etikátlan módon veti fel azt a kérdést, hogy a kormány majd megszünteti. Nem, kérem, a kormány nem szüntet meg semmit. A kormány egy dolgot lát, hogy fogynak a gyerekek, és a kevesebb gyereknek kevesebb óvoda és iskola kell. És meg kell érteni, hogy a közösség, az ország pénzével való gazdálkodás nem jelenti azt, hogy a közösség a legalacsonyabb hatékonyságú, a legkisebb gyerekszámmal működő intézményt is képes fenntartani. Nem képes! Nem képes, és azt kell tennie, amit az élet diktál a családban is, ha valahol szűk az erőforrás, ott be kell osztani.

Ezért megpróbálunk valamilyen szabályt alkotni arra, hogy milyen intézménynagyság mellett fordít mindnyájunk pénzéből a kormány ezeknek az intézményeknek a fenntartására. Ha ezt végiggondoljuk, akkor szerintem belátható, hogy kevesebb gyereknek kevesebb óvoda vagy iskola kell, és amennyiben lehet, azokat támogassuk a mi pénzünkből, ahol hatékonyan végezhető el ez a munka.

Ennek a másik oldalán persze vannak áldozatok is. Azt nem szeretném elvitatni, hogy egy településnek mély trauma az, ha elfogynak belőle a gyerekek. De akkor nem kell azt mondani, hogy a gonosz kormány szünteti meg az iskolát, hanem azt kell mondani, hogy elfogytak a gyerekek, és ha elfogytak, akkor iskolára sincs szükség.

A testnevelés osztályozásáról mint nem szakmabeli nem szeretnék önnel vitatkozni, de azt megjegyezném, én úgy emlékszem, hogy nincs párja annak, mint amikor az ember szabad akaratából sportol. Semmit nem utáltam jobban, mint amikor arra kényszerítettek, hogy foci helyett kézizzünk, vagy valamilyen más sportot űzzünk. Következésképpen azt tudom mondani önnek a saját tapasztalatom alapján, hogy a szabad és örömet okozó mozgásnak nincs párja. Egyáltalán nem izgulok amiatt, hogy az én fiam mozgását nem fogják leosztályozni, hanem bőven megelégszem azzal, ha a gyerek szabad akaratából egy kicsivel sportosabb életmódot űz, mint én, és valami olyat csinál, amit szeret is.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu