HARRACH PÉTER, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Asszony! Tisztelt Ház! Egy bemelegítő kérdést engedjenek meg: miért állította vissza a Gyurcsány-kormány a szociális és családügyi minisztériumot? A kérdés nem biztos, hogy költői csupán; lehet, hogy érzékelték azt, hogy az egészségügy problémája súlyosan elnyomja a szociális ágazatot, de talán van ennek kommunikációs célja is. Tudjuk azt, hogy a Gyurcsány-kormány az igazságosság szlogenjét tette kommunikációs terve középpontjába, talán Clintonra és Tony Blairre gondolva, akik ezzel a szlogennel nyerték meg a választást. Persze az ő szájukból hitelesen hangzott, hiszen az egyik egy vidéki ügyvéd volt, a másik egy szakszervezeti vonalról jött ember. Tehát kommunikációs terv: igazságosság - nyilván ennek egy pillére kell legyen a szociális minisztérium is. Persze egy romos épület fölé nem biztos, hogy tartósan lehet szavakból légvárat építeni, de ez a kísérlet megtörtént. Kétségtelen, hogy a törvénymódosításnak van kommunikációs célja is. Ez az első megjegyzésem ehhez a módosításhoz.

A második az, hogy szét kell választanunk a szakmai elemeket és a politikai elemet egy ilyen módosításnál. A szakmai elemek mindig a szakma részéről érkező jelzésekre épülnek, és az apparátus önti formába. Ez így történt a polgári kormány idején is, hiszen egyszer a szociális törvény alapellátásokat érintő részét, másodszor pedig a szakellátást érintő részét, a gyermekvédelmi törvényt is módosítottuk. Ezekben is nagyon sok szakmai elem volt, ami a rendszer csiszolását szolgálja, és ami önmagában egy politikailag nehezen értelmezhető, minden kormány számára fontos feladat. De vannak politikai szempontok is, amelyek egy-egy kormánynak a szociálpolitikai, családpolitikai törekvéseit érzékeltetik. Egy pillanatra visszautalnék a polgári kormány idején tett ilyenfajta szakmapolitikai elképzelésekre, például a családpolitikai támogatási rendszer visszaállítására. Ez egy olyan intézkedéssorozat volt, ami a családok fontosságának tudatából fakadt, a társadalomban betöltött szerepéből. Megint számháború nélkül szeretném megemlíteni, mivel sok támadás éri ezt, hogy sikerült a duplájára, 100 milliárdos nagyságrenddel megnövelni a családoknak nyújtott támogatást.

Vagy beszéljünk az adósságkezelésről! Annak idején 30 ezer embert tudtunk kisegíteni az adósságcsapdából, hiszen 14 milliárd forintot fordítottunk erre az OTP-vel kötött szerződés keretében, és ez hosszú távra megoldást jelentett. Nyilván a probléma újratermelődött, de mégiscsak egy réteg sajátos problémáinak kezelésére szolgált. Vagy a közmunkaprogramokra, esetleg a roma ösztöndíjprogramra is utalhatnék, ami megint csak egy szociális szemléletet tükrözött. De ma én mindenképpen a jelenlegi módosítás politikai törekvéseiről szeretnék szólni. Előtte két általános megjegyzés: nem lehet észrevenni az összefüggést az új szociális törvény koncepciója, illetve a jelenlegi módosítás között, másrészt viszont az is tény, hogy a módosítást nem lehet a költségvetési törvénytől függetlenül kezelni, a kettőt együtt kell néznünk.

Nézzük azokat a politikai törekvéseket, amelyek megbújnak a törvénytervezet mögött! Az említett koncepció egyik fontos és általunk is támogatott gondolata volt, hogy a szociális problémák kezelésének leghatékonyabb eszköze a munka, illetve a munkahely-teremtés. Úgy gondolom, ebben mindenki egyetért, de sajnos a törvénymódosításban nem jelenik meg olyan erővel ez a gondolat, mint ahogy reméltük abban a Szolid-projektben, ami komoly ráfordítással készült, ha jól tudom, 80 millió forint körül volt az a költség, amit a tanulmányokra szántak, önálló titkárság is dolgozott ezen. Tehát az előkészület nagy volt, de megakadt. Ebben a koncepcióban is megjelent a munka szerepe a szociális problémák megoldásában, valóban a leghatékonyabb eszköz ez. Ha a szerződéskötés intézményének bevezetését ennek tekintjük, valamelyest ez ide tartozik, de nagyon halvány megjelenése ennek az elképzelésnek. Ha a védett munkahelyek támogatásának csökkentésére gondolok, amely kormányzati szándék, akkor viszont azt kell látnom, hogy ellentétes törekvések működnek az említett koncepcióval szemben. Vagy említsük meg például a közmunka normatívájának inflációt sem követő emelését, 3700 forint/fő/nap, ez tehát reálértékében csökken - a munka megjelenítését a szociális problémák kezelésében nem látjuk.

Egy másik komoly probléma, amit említettem is, hogy a költségvetési törvénnyel nem megtámogatott ez a módosítás. A szociális ellátásokra fordított összeg, különösen a normatívák esetében gyakran még az inflációt sem követő emelésben részesül, tehát mondhatjuk, hogy reálértékben csökken, nem beszélve arról, hogy bizony az önkormányzatokra is újabb terhet hárít. Hadd említsek egy kirívó esetet, a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok támogatását. Nem én mondom, hanem a kormányhoz közel álló szakmai szervezet anyagában jelenik meg ez az összeg, hogy a 460+520, együttesen 980 forintos támogatás helyett 500-ra csökken ez, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag felére a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok, intézményesen működő szolgálatok támogatása. Ez azt jelenti, hogy ezek ellehetetlenülnek, gyakorlatilag meg is szűnhetnek. Ehhez kapcsolódik az a megjegyzés, hogy jogi és finanszírozási szempontból ezek a változások követhetetlenek, áttekinthetetlenek.

(11.10)

Megint nem az én megjegyzésem ez, hanem a szakma kifogása, hiszen összehasonlító adatok híján nem lehet tudni, hogy egyes intézménytípusok milyen támogatásban fognak részesülni. Ilyen értelemben - talán súlyos a kifejezés, de - dilettáns törvénymódosításnak kell nevezni az előttünk fekvőt. Nem hiszem, hogy a szociális apparátus hibája ez. Én, ha felelőst kellene keresnem, inkább a Pénzügyminisztérium környékén néznék körül; arról nem is beszélve, hogy a változtatások egy része nem került átvezetésre a többi törvénybe, hiszen látjuk, hogy itt is több törvény módosításáról van szó.

Engedjék meg, hogy az időm közepe táján egy kis történettel oldjam fel ezt a sok, száraznak tűnő gondolatot, és ez a képviselő-testületektől a jegyzőhöz telepített jogokkal kapcsolatos.

Egy konkrét és megtörtént eset: egy kis faluba - ahol van lehetőségem ismerni a körülményeket - beköltözött egy család, városból jöttek, és egy gyenge kis épületben első dolguk persze az volt, hogy a műholdas tévéantennát felszerelték, a második az, hogy két kétliteres műanyag kólásüveggel meglátogatták a helyi kocsmát, és ott megvették a napi adagot, a harmadik útjuk pedig az önkormányzathoz vezetett, segélyt kértek. Fiatal emberekről lévén szó, megkérdezte a polgármester, hogy megfelelne-e közmunkaprogram, szívesen látja őket. Megsértődtek ettől a gondolattól. Végül is nem kaptak segélyt. Hogy miért nem, az talán a faluban hosszú ideje élő emberek életét tekintve érhetővé válik számunkra. Vannak ott is emberek, akik nem szeretnek dolgozni, de ezek beleilleszkedve a közösségbe, esetleg, ha az idősebb szüleiknél élnek, akkor a helyi házimunkában részt véve, állatok körül, a kertben dolgozva, alkalmi munkából valamelyest igyekeznek magukat fenntartani, és azt az időt, amit az említett intézményben könyökölve eltöltenek, mégiscsak saját jövedelmükből, munkából szerzett jövedelmükből fedezik.

Én azt kérdezném meg: ha a jegyzőkhöz telepítjük azokat a jogosítványokat, amik eddig a képviselő-testületet illették, akkor a helyi viszonyok ismeretének, a helyi polgárok ismeretének szempontja hogyan jelenik meg? Nem az lesz-e következménye, hogy majd ezek az emberek, akik eddig tartózkodtak attól, hogy segélyből fedezzék az életük szükségleteit, ugyanúgy meg fognak jelenni az önkormányzatnál a segélyért? Nem fogjuk-e növelni annak a rétegnek a számát, akik nem munkából, hanem üres segélyezésből kívánják az életüket élni? Tehát a szubszidiaritás elve, az önkormányzatiság elve sérül azzal, hogy centralizáljuk, és a helyi önkormányzatokat kihagyva próbáljuk ezeket a jogosítványokat érvényesíteni.

Ez egy kis töprengés volt csupán, egy konkrét esetből adódó elmélkedés. A kérdést teszem fel: vajon helyes lesz-e ez az intézkedés? Nem vigasz számomra az sem, amit az önkormányzati bizottság képviselője mondott, hogy az önkormányzatoknak meglesz a joguk, hogy ezt a támogatást megfejeljék, és saját költségeiből még hozzátegyenek.

Végül engedjék meg, hogy a gyermekvédelmi törvény módosításával kapcsolatban a gyermekbántalmazásról szóljak néhány szót. Igaz, hogy nem értek egyet képviselőtársammal, aki így fogalmazott, hogy a mai magyar társadalom üti-veri a gyermekeit, nem értek egyet azokkal a média-előkészítést szolgáló reklámokkal sem, amelyek a családot úgy mutatják be, hogy az a hely, ahol megerőszakolják és megverik az embereket, de én is azt vallom, hogy a gyermekbántalmazást vissza kell szorítani, a brutalitást meg kell szüntetni, amennyire lehet. De hozzáteszem azt is, hogy két eszközt hiányolok a törvénymódosításból: az egyik a család megerősítése - hiszen nem a családtagot kell szembeállítani a másik családtaggal, hanem a családot mint közösséget kell megerősíteni -, a másik szempont pedig az, hogy nem különbözteti meg a brutalitást a szülői taslitól.

Ismét hangsúlyozom: nem vagyok híve szülőként sem a gyermek verésének, pofozásának sem, de azért a kettő között mégis óriási különbség van. Egy szeretetben nevelt gyerek, ha egy rossz szülői pedagógiai eszköz folytán kap egyet a fenekére, vagy netán egy pofont kap, attól ő még szeretetben nevelt gyerek maradt, és attól még a család fenntartandó és megerősítendő. Én nagyon sok olyan megnyilvánulással találkoztam, amely hajlamos arra, hogy a gyermeket szembefordítsa a szüleivel, és rendőrt hívjon akkor is, ha ez indokolatlan.

Én elvárnám egy ilyen törvénymódosítástól, hogy a gyermeket súlyosan bántalmazó, brutális szülőt vagy bárkit megkülönböztesse a gyermekét szerető, de időnként rossz eszközzel nevelő szülőtől. Látom most is néhány képviselőtársamon, hogy megbotránkozik ezen. Ne ezen botránkozzanak meg, hanem azon, hogy torz családképet vetítenek a társadalom elé, azon, hogy a társadalomképben is komoly hiányosságok vannak. Csak abban tudok reménykedni, hogy ezeket a hiányosságokat a módosítók elfogadásával valamelyest korrigálni lehet.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu