DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nem tudom, hogy az állampolgárok, akik figyelemmel kísérik a jelenlegi vitát, érzékelik-e azokat a nagyon finom megfogalmazásokat, amelyek itt elhangzanak. Az előttem szóló is egy plakát címét vetette fel, hogy “Az egészség nem üzletö, és ő ezt csalfaságnak tartja így felvetni. Szerintem az egészség nem üzlet, az egészség egy állapot, és nem véletlen, hogy az szerepel, hogy egészség, és nem az, hogy egészségügy.

(11.40)

De ha Gógl miniszter úr beszédét figyelmesen hallgattuk, akkor ő is nagyon finoman különbséget tett a szolgálat és a szolgáltatás között, és ez kapcsolódik miniszterelnök úr bevezetője első mondatához, hogy az egészségügy beteg. Valóban beteg a magyar egészségügy, és ezt azzal vélte alátámasztani, hogy ennek az a jele, hogy az állampolgárok elégedetlenek.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az állampolgárok még mindig nem elégedetlenek, az állampolgárok nagyon türelmesek, mert érzékelik azt, hogy az állam mostoha tevékenysége az egészségüggyel kapcsolatban az, hogy évről évre - ahogy erről ma már itt beszéltek - egyre kevesebbet fordít az egészségügyi szolgáltatásokra, mindezek ellenére viszonylag magas színvonalon nyújtja a szolgáltatásait, és értékeli ezt az erőfeszítést, amit az egészségügyben dolgozók évről évre sokkal nehezebb körülmények között kénytelenek tenni.

A mai nap vitája a cím alapján “Az egészség nem üzletö, egy mérhetetlenül szerencsétlenül feltett népszavazási kérdés kapcsán vitatkozunk, és tulajdonképpen nem a lényegről beszélünk. Egyszer valaki azt mondta, hogy maga a népszavazás és a feltett kérdésre adandó válasz lényegében arról szól, hogy valaki az értékválasztás oldaláról vagy pedig az érdekválasztás oldaláról közelíti meg az egész kérdést. A Magyar Demokrata Fórum az értékválasztás megközelítési eszközét választja, és a vitanap kapcsán inkább arról kellene beszélni - és erre teszünk kísérletet -, amivel mind a két oldal egyetért, hogy a magántőkének igenis van szerepe és helye a magyar egészségügyben, hogy ez milyen szerepet töltsön be.

A rendszerváltoztatás óta folyamatosan politikai és szakmai vita tárgya a piaci verseny és a magántulajdon helye, szerepe az egészségügyben, az egészségügyi ellátás biztosításában. A hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján állítható, hogy mind a piaci versenynek, mind a magántulajdonnak lehet és kell szerepet biztosítani az ellátásban, azonban történelmi hiba lenne az egészségügyi javak és szolgáltatások birtoklásában és elosztásában meghatározó szerephez juttatni, elsősorban a társadalmi igazságosságot és a népegészségügyi helyzetet érintő következmények miatt.

Ma még a nemzetpolitika felelőssége - a nemzetközi és az európai tendenciákat is figyelembe véve - annak meghatározása, hogy az egészségügyi ellátás mely területein, milyen mértékben, milyen feltételekkel, mely érdekcsoportokat előnyben részesítve enged teret a piaci szereplők megjelenésének és tulajdonszerzésének. Hazánkban is meg-megújuló erővel jelentkezik egy sokarcú és erőteljes irányzat, amelynek célja a piaci viszonyok kiterjesztése az egészségügyi ellátás minél szélesebb területeire. Ennek az irányzatnak természetes szövetségeseként jelentkezik az irányított egészségügyi ellátás elterjesztését szorgalmazók mozgalma. A gyökerek egy helyről táplálkoznak, emlékszünk.

A két, a jelenlegi kormányzat által is prioritásként kezelt törekvés együttesen, akár az eredeti politikai szándéktól függetlenül is rövid úton átveheti a kezdeményezést a közhatalom, állam, önkormányzat intézményeitől az egészségügyi ellátás szervezésében, sőt a finanszírozásban is. Ez sajátos helyzethez vezethet, különösen, miután még nem alakult ki az egészségügyi piac fogyasztói érdekvédelmi rendszere, s a megrendített társadalmi és egzisztenciális helyzetű orvosi testület sem képes megfelelő hatékonysággal fellépni a betegek érdekében. Pedig a külföldi és különösen az egyesült államokbeli tapasztalatok arra figyelmeztetnek, hogy az irányított egészségügyi ellátás szabályozatlan és ellenőrizetlen terjedése és összefonódása a befektetői tulajdonnal nagyon kedvezőtlen következményekkel jár mind az elsődleges egyéni felelősségre és biztosításra alapozott egészségügyi ellátási rendszerben, mind a szolidaritáselvű nemzeti kockázatközösséggel működő rendszerekben.

Az egészségügyi ellátási költségek elmúlt évtizedekben jellemző ugrásszerű növekedésével - más közszolgáltatásokhoz hasonlóan - világszerte bekövetkezett az egészségügyi közkiadások visszafogása és a közfeladatok ellátásának magánkézbe adása. Ez a legfejlettebb országokban is komoly ellenérzéseket kelt, azonban a fejletlenebb országokban kifejezetten káros hatású. A legnagyobb veszély, hogy megfelelő ellenőrzés és korlátozás hiányában fokozza az egészségi állapotból is fakadó társadalmi egyenlőtlenségeket, gyengíti a nemzeti és társadalmi szolidaritást és kohéziót, stabilizálja az indokolatlan egyenlőtlenségeket, fokozatosan gettósodáshoz, állandósuló szociális feszültségekhez, konfliktusokhoz vezet. Hazánkban ez a megindult polgárosodási folyamat kiteljesedését, a középrétegekhez való felzárkózás esélyét veszélyezteti a szerényebb anyagi és rosszabb egészségügyi feltételek között élők esetében.

A felelős nemzeti egészségpolitika feladata elősegíteni a lakosság magas színvonalú, korszerű és etikus ellátását, az orvosok és az egészségügyi dolgozók méltóbb erkölcsi és anyagi megbecsülését, az egészségügyi ellátórendszer fejlesztését és az ezekre fordított közforrások átlátható és hatékony felhasználását. A piaci verseny és a magántulajdon szerephez jutása annak függvénye kell legyen, hogy az e feladatok ellátását elősegíti vagy hátráltatja.

A piaci szereplők és a befektetők természetes törekvése, hogy a társadalom és a gazdaság minden területén elérjék a piackonform átalakítást. Számukra minden ezt segítő lépés célként szerepel. A felelős nemzeti egészségpolitika számára azonban a piac és a magántulajdon nem cél, hanem feladata teljesítésének egyik lehetséges eszköze.

A magyar egészségügyi ellátórendszer fenntartásáért, működtetéséért és fejlesztéséért felelős tényezőket sok évtizedes mulasztás terheli. Ennek következményei közismertek. Súlyos tévedés volna azt hinni, hogy ezek pótlása, jóvátétele a privatizáció útján történő tőkebevonás útján volna lehetséges. A kormánypolitikusok egy része azonban a felelősség áthárításának vagy legalábbis megosztásának lehetőségét látja a magánosításban, illetve az úgynevezett Public Private Partnership formációkban.

Az egészségügyi intézmények döntéshozói igyekeznek alkalmazkodni az állandóan változó egészségpolitikai irányzatokhoz, és intézeteiket próbálják olyan pozícióba hozni, hogy azok az új viszonyok között is tovább tudjanak működni. Világos politikai szándék, szakmailag értelmezhető program híján esetleges, sem a korábbi, sem a meghirdetett keretek között megfelelően működni nem képes próbálkozások egész sora jött létre vagy van kialakulóban. A kiszámíthatatlan helyzet olyan piaci szereplőkre gyakorol vonzást, akiknek a távolmaradása volna kívánatos, és sok értékes, potenciális partnert elriaszt.

A magyar egészségügyi ellátórendszer alapvető problémáiból fakadóan az alábbi kérdéseket kell megválaszolni: a struktúra racionalizálása, a konszolidáció és a fenntartható finanszírozhatóság. A három elem, bár egymással szorosan összefügg és nem kezelhető egymástól függetlenül, egymással nem összemosható.

Kiutat is csak akkor találhatunk a jelenlegi helyzetből, ha egymással összhangban kezelve, a nemzeti program keretében megoldjuk őket. A privatizációt úgy, azaz ott és olyan mértékig kell megvalósítani, hogy az se strukturális, se funkcionális torzulásokat ne eredményezzen a magyar egészségügyben. A nemzeti egészségpolitikának azonban számos olyan feladata van, például a nemzeti prioritások meghatározása, az igazságosság és a transzparencia biztosítása, a térségi egyenlőtlenségek feloldása, a hátrányos helyzetű csoportok támogatása, a népegészségügyi problémák megoldása, ami nem adható át piaci szereplőknek.

A befektetői és vállalkozási formák ugyanakkor elfogadhatók mindenütt, ahol feloldható a konfliktus a szakmailag indokolt ellátáshoz fűződő beteg- és orvosérdek és a megtérüléshez és haszonszerzéshez fűződő vállalkozói érdek között, továbbá a közösségi és népegészségügyi célok és magánérdek között. A konfliktusok feloldása nem deklaráció kérdése, azt minden komolyabb változtatás kapcsán a bevezetés előtt meg kell tenni. Mindenekelőtt megfelelő, tartós jogszabályok szükségesek, azután elégséges, stabil és kiszámítható finanszírozás, a finanszírozó és ellátó intézmények megfelelő szakmai szabályozottsága, a hatékonyság és az eredményesség monitorizálásának eszközrendszere és a transzparens működés feltételei.

(11.50)

Szükségesek a független felügyelet és ellenőrzés szervei, továbbá a valamennyi érintett fél számára szükséges és őt megillető tájékoztatás folyamatos biztosítása, végül a szükségszerűen jelentkező érdekkonfliktusok kezelésére szolgáló intézmények megalkotása.

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a forráshiányos egészségügyi ellátást jellemző konfliktusok veszélyt jelentenek az ellátás szakmai minőségére. Ezt súlyosbíthatja a piaci verseny további erősítése, amint azt a biztató példák ellenére máris több helyen láttuk. Az orvosoktól egyrészt azt várják, hogy a szolgáltatások széles körét legyenek képesek nyújtani, az adott esetben legjobb kezelést ajánlják, és tevékenységükkel javítsák a betegeik életminőségét. Másrészt ugyanezeknek az orvosoknak a költségek alacsony szinten tartása érdekében korlátozniuk kell a költséges szolgáltatások igénybevételét, növelniük kell az ellátás hatékonyságát, csökkenteniük kell az egyes betegekkel eltöltött időt, és takarékoskodniuk kell a szakorvosok igénybevételével.

Bár sokan úgy látják, hogy ez egy elvont dilemma, pedig éppen a piaci elemek és az irányított betegellátás elterjedésével, megfelelő védelmi mechanizmusok híján fognak az orvosok arra kényszerülni, hogy mind gyakrabban válasszanak a betegeik érdekei és saját egzisztenciális túlélésükhöz fűződő érdekeik között.

Megfelelő minőségbiztosítás híján már ma is alapvetően a költség és nem az ellátás minőségi kényszere határozza meg elsősorban az egészségügyi ellátás szereplőinek viselkedését. Bár a piac hívei azt állítják, hogy a verseny az ellátás minőségét fogja a központba helyezni, még meglehetősen kezdetlegesek a minőség mérésére rendelkezésre álló módszerek.

Különösen nehéz a komplex és individualizált szolgáltatások minőségének összehasonlító értékelése. Az ellátás minőségének jelzésére és biztosítására szolgáló szabványok kifejlesztése nem bízható a szolgáltatókra. A jelenlegi helyzetben sem az állam, sem a fogyasztó nincs felkészülve az ellátás minőségének kontrolljára, a profitmaximalizáló törekvések minőséget veszélyeztető tendenciáinak kivédésére. A jelenleg használatban lévő minőségügyi rendszerek csupán a formai követelmények teljesítésére alkalmasak, alapvetően a szolgáltatói igényekhez, nem pedig az igénybe vevő páciens és az ellátást nyújtó szakemberek szükségleteihez igazodnak.

Sem az egészségügy problémáinak megoldása, sem a piaci szereplők méltányolható érdekeinek védelme nem oldható meg erős, kiszámítható és hiteles állami szerepvállalás, stabil, átláthatóan és számonkérhetően működő állami intézmények nélkül. Ez magában foglalja a kormányszervek, az egészségügyi hatóságok és nem utolsósorban a közfinanszírozó szerepének, feladatainak, jogosítványainak, egymás közötti munkamegosztásának az újragondolását. Az önkényeskedő, a szerződéseit egyoldalúan kezelő hatóság ugyanolyan elítélendő és diszfunkcionális, mint a vállalt kötelezettségeit nem teljesítő szolgáltató.

Az előbbiekben összefoglaltak megoldása nélkül nem képzelhető el sem megfelelő, közmegelégedéssel járó egészségügyi ellátás, sem azt szolgáló egészségügyi magánosítás. Első lépésként megteremtve a folyamatos dialógus fórumait, e kérdésekben hosszú távra érvényes konszenzust szükséges kialakítani az egészségügy szakmai és politikai tényezői között, majd azt el kell fogadtatni a társadalom lehető legszélesebb köreivel. Úgy gondolom, sajnálatos, hogy nem ezekről a kérdésekről vitatkozunk.

Vannak itt közöttünk olyanok, akik számára ezek a mondatok ismerősek. Ez az előterjesztés a Magyar Demokrata Fórum részéről a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal számára készült, amelynek alapján a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal szeptember 30-án elfogadta azt a határozatát, hogy igenis szerepe van a magántőkének szabályozott és ellenőrzött formában a magyar egészségügyben. De a magántőke nem fogja megváltani az ágazatot, a magántőke nem tudja helyettesíteni az állam szerepvállalását, és az a sajnálatos, hogy ez az áldatlan vita, ami hetek óta folyik, elvonja a figyelmet azokról a valós problémákról, amiről itt már szó volt, hogy évről évre és példátlan módon a rendszerváltoztató országok, illetve az OECD-országok között, csökken a közfinanszírozás, csökken a költségvetés szerepvállalása az egészségügyben, holott az OECD-országokban az elmúlt bő tíz esztendőben a saját nemzeti össztermékük növekedésénél sokkal nagyobb arányban áldoztak az egészségügyre.

Ezekről a kérdésekről kellene beszélni, és mi egy mérhetetlenül rosszul feltett népszavazási kérdésre adott válasz esetleges hatásai kapcsán a személyeskedésig menő vitákat folytatunk. Úgyhogy ne csodálkozzunk azon, ha vasárnap, amellett, hogy a választópolgárok reményeink szerint a kettős állampolgárság tekintetében az igen mellé rakják a jelölésüket, az egészségügyi privatizációval kapcsolatos kérdés esetében a négyzeteket üresen fogják hagyni.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)

Forrás: parlament.hu