DR. KELEMEN ANDRÁS (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Szívesen részt vettem volna és vennék ebben a mai vitában, már csak azért is, mert az Antall-kormány egyik egészségügyi vezetője voltam, de a függetleneknek biztosított töredékpercek legfeljebb egy rövid reflexióra adnak lehetőséget számomra.

Kezdeném azzal, hogy a kettős népszavazás kormánykampánya, ahogy ma is látjuk, kibővült azzal az érveléssel, hogy ha igennel szavazunk az egészségügyi közszolgáltató intézmények további magánosításának leállításával kapcsolatosan, akkor jön a háziorvosok, a magánpatikák, műveseállomások, egyházaknak visszaadott, egyházi tulajdonban működő intézmények visszaállamosítása.

Ezt hallva ellenállhatatlanul ugrott be agyamba Orwell 1984 című regényének az a része, ahol kifejti, hogy az ilyen okoskodásnak - azzal a bizonyos kifacsart műszóval duplagondolnak nevezi, mármint a fordító is így fordította - a lényege az: “A párt alapvető tevékenykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el.ö Ezt ajánlom Rácz miniszter úr figyelmébe. Hiszen azzal fenyegetni a választókat, hogy meghozott intézkedéseket visszavonnak, kialakított ellátási formákat lebontanak, mint amilyen a nem is tulajdoni, hanem a praxisprivatizáció például, ez üres, de nagyon vészesen hangzó fenyegetés. A népszavazásra feltett kérdésben ugyanis az állítmány úgy szól, mint ahogy azt már Salamon képviselőtársam mondta is, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak - ismétlem: maradjanak - köztulajdonban, és nem úgy, hogy visszaállamosításra kerüljenek. Továbbá a kormánypárti érvelés, ahogy ma is hallottuk, összekeveri a magánszemélyre épülő működtetést a tulajdoni magánosítással, a nem haszonelvű és szakmai működtetést az intézményi befektető profitszerző igyekezetével.

A Medgyessy-kormány indulásakor a miniszterelnök azt jelentette ki, hogy a következő tíz évben 1500 milliárd forintnyi bevételre van szükség az egészségügyben. Ezt magánvállalkozásoktól remélte. Az azonban természetes, hogy a vállalkozó az ingatlant és az ellátás hasznot hajtó részét szívesen megvásárolja, a gazdaságtalanokat pedig biztosan nem. Márpedig a drága és gazdaságtalan ellátásokra is szüksége lehet sok-sok betegnek.

Az egészségügy állami irányítása és egyes területeinek köztulajdonban maradása már csak ezért is szükséges, hiszen közpénzekből kell kiegészíteni működését. A társadalombiztosítás mint szó is azt jelzi, hogy a magyar társadalom tagjai arányosan hozzájárulnak a közös költséghez, melyekből a szolidaritás elve alapján, rászorultságuk szerint kapják az ellátást. Ezért aztán az Európai Unióban is kisebb számban fordulnak elő haszonelven működő kórházak. Persze, tőkebevonásra szükség van, és ezt nem kellene összemosni a privatizációval, képviselőtársaim. Ilyen kérdés például a kórházakról leválasztott szerviztársaság kérdése, hogy csak egy példát hozzak. Ebben az esetben a betegellátás maga nem kerül magánkezekbe.

Szükségesnek látom az üzemkész rendszerek behozatalát, hogy pótoljuk műszaki lemaradásunkat, mely a rendszerváltozás környékén csak három-négy éves volt, és azóta csak növekedett. Láttuk, hogy a magyar vezető orvosi, professzori kar a szocializmus mostoha körülményei között is sok területen meg tudta teremteni a magyar egészségügy kiemelkedő teljesítményeit. Csak utalok a tbc-gondozás, az endoszkópos rendszer kiépítése, a szervátültetés, a cukorbeteg-ellátás és nem utolsósorban saját szakmám, a lelkibeteg-gondozás területére. Manapság azonban az ellátás egésze, azt hiszem, ebben egyetérthetünk, elérkezett a teljesítőképessége határára.

Az alapelv mégis csak az maradhat, hogy az állampolgár azért fizeti be jövedelme egy részét - és igen nagy részét adók, járulékok, illetmények s a többi formájában -, hogy cserében az állam biztosítsa neki a közellátást az oktatástól a közlekedésen át az egészségügyig, hogy csak néhány példát hozzak. Ha ezt nem vállalja az állam, ha minden közszolgálatból ki akar vonulni, akkor milyen alapon számít adóinkra?

A népszavazásra feltett kérdés megfogalmazása kétségtelenül bonyolult, meg lehetett volna szerencsésebben is fogalmazni. De a helyzet, azt hiszem, mégis egyszerű, és azt tapasztalom, hogy az emberek értik a lényeget. És nem csak a Nemzeti Fórum, amelynek nevében beszélek, hanem az MDF-nél is például az egészségpolitikai tanács - az MDF egyik legrégibb szakmai szervezete - egyértelműen támogatja ebben a kérdésben az igennel való szavazást.

Azt hiszem éppen ezért, hogy a negyvenéves atomizálódás után, amely a társadalmunkban végbement, rájönnek az emberek arra, hogy érdekük a közösség vállalása embertársaikkal, mert ha véletlenszerűnek tűnik is, hogy a két kérdés egymás mellé sorolódott a népszavazásban, azért a mélyén valami hasonló gondolat húzódik meg, az, hogy akarunk-e felelősséget vállalni saját országunk rászorulóiért és a határainkon kívül rekedt, hátrányos helyzetbe került, hozzánk tartozó embertársainkért.

Ami az egyes tárcáktól megjelent költségszámításokat illeti, nos, látjuk, hogy azok milyen egyoldalúak.

Ha azt hallom, hogy a határon túli magyart féltik az elvándorlástól - akár az ottani szervezetek akaratával ellentétben és kinyilvánított véleményével szemben -, a magyarországi betegeket pedig a szegényes egészségügyi ellátásunktól, akkor csak annyit tudok mondani: lehet, hogy az ilyeneket állítók jóindulatúak, a javunkat akarják - de remélem, hogy mi nem adjuk.

Köszönöm figyelmüket. (Dr. Szabó Zoltán: Ej, ej, ej! - Taps az ellenzék soraiból.)

Forrás: parlament.hu