SZALAY GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Jól felépített beszédet hallhattunk itt az előbbiekben, aminek számos gondolatát meg kell fontolni, és aminek számos gondolatával egyet lehet érteni. Ugyanakkor az egész fölépítése, mégis úgy gondolom, alapvetően téves volt, hibás volt abból a szempontból, hogy azt hallhattuk, hogy tulajdonképpen itt maga a törvény, maga a törvényhozás tehetetlen, nem lényegi kérdéssel foglalkozik, tehát mindaz a törvény, amit most meghozni készülünk, fölösleges.

(10.40)

Nem gondolom, hogy így kellene relativizálni egy törvény jelentőségét, nagyon is nem így gondolom. Az ár persze abszolút lényeges, és ebben egyetértek, hogy az embereket legelsősorban és legjobban foglalkoztató kérdés a távhővel kapcsolatban, hogy miért ilyen drága. Mint közismert, a villanyfűtést, ami pár helyen alkalmazott az országban, tehát ezt a sporadikus megjelenésű villanyfűtést leszámítva, a távfűtés messze a legdrágább fűtési mód. Ez sajnálatos, és ezen nincs is köztünk vita.

Nincs köztünk vita most sem, és a múltban sem volt, merthogy ez a jelenség nem új dolog. Ez így volt öt évvel ezelőtt is, és ez így volt tíz évvel ezelőtt is, talán 15-20 évvel ezelőtt nem így volt. Legalábbis az érzés nem olyan volt akkortájt, hogy a távfűtés ilyen katasztrofálisan nehezedne az emberek, a fogyasztók, a lakótelepi távfűtött lakásban élők vállára.

Tulajdonképpen mindannyian tudjuk, hogy a 60-70-es évek igénytelen építési, technikai színvonalán létrehozott távfűtő rendszerek nagy csapdahelyzetet állítottak elő az országban. A lehető legtakarékosabb, legolcsóbb, legigénytelenebb beruházást hajtották végre, azaz a tőkeköltsége alacsony volt ennek a beruházásnak, azonban a működtetése ennek a primitív, egycsöves rendszernek az első pillanattól kezdve rendkívül drága volt. Rendkívül drága volt az első pillanattól kezdve, csak mi, fogyasztók ezt nem érzékeltük először, a 60-70-80-as évek elején. Azért nem érzékeltük, mert akkor még volt egy baráti nagyhatalom, ami baráti áron szállította az energiát, és volt egy olyan költségvetés, amelyik pedig masszív támogatással segítette még ebben a helyzetben is a távfűtött lakásban élőket.

Nos, ez a helyzet alapvetően megfordult. Tudjuk jól, hogy a világpiacon kell beszerezni minden energiaforrásunkat, és tudjuk azt is, hogy egyszerűen megváltozott a költségvetés koncepciója az elmúlt 15 évben. Nevezetesen amióta Magyarország piacgazdaság lett, azóta jól tudjuk, hogy mindennek ára van, és az árat leginkább azoknak kell megfizetni, akik az adott áru fogyasztói és felhasználói, és nem az összes adófizetőnek, nem az adófizetők halmaza, hanem a fogyasztók halmaza az, aki elsősorban helyt kell hogy álljon bizonyos adott termék, szolgáltatás, ebben az esetben a távfűtés költségeiért.

Ez tehát egy jelentős változás, ezért mondom azt, hogy miközben az alacsony költségszinten létrehozott primitív távfűtési rendszerek beruházási költsége nagyon olcsó volt, addig ennek az üzemeltetési költsége az első pillanattól nagyon drága volt, csak az elején mi ezt - az elmondott dolgok okán - nem érzékeltük. Az elmúlt 15 évben viszont annál inkább a nyakunkba szakadt ez a nagyon súlyos kérdés, és ez így volt ezelőtt pár évvel, és sajnos így van most is. A tipikusan „
olcsó húsnak híg a leveö szindrómával találkozunk tehát a távfűtés kérdésében.

Ez azonban régóta ismert helyzet. Ezt a régóta ismert helyzetet az utóbbi időszakban azonban újabb problémák súlyosbították, és ezek talán nem annyira ismertek. Hiszen súlyosbította a távfűtés helyzetét, mondjuk, az ár helyzetét az, hogy a távfűtésen belül, a távfűtési rendszeren, a felhasználók struktúráján belül jelentősen csökkent az ipari fogyasztók száma. Az ipari fogyasztók aránya nemrég még 50 százalék volt, most már csak 37 százalék, és ez azt jelenti, hogy rosszabb a rendszer kihasználtsága, mint azelőtt volt, sokkal inkább idény jellegű a fogyasztás. S az idény jellegű fogyasztás tulajdonképpen még drágábbá teszi a rendszeren belül lévők, belül maradtak fogyasztását, hiszen a hőtermelési kapacitást és a hálózatokat fenn kell tartani akkor is, amikor a rendszer éppen nem csúcsra van járatva, nem az idény időszakában van, hanem mondjuk, nyár van, és nincs csúcsfogyasztás.

Azután további probléma az is, hogy a távhőrendszerek, a távhővezetékek, hőközpontok, az épületek műszaki állapota, hőszigetelők, nyílászárók állapota az idő előrehaladtával egyre inkább a műszaki avultság jeleit kezdik mutatni, hogy finoman fogalmazzunk, és igaz, hogy sajnos kevés történik ezek reparálására; kevés történik most is, és kevés történt ezelőtt pár évvel is.

Azután a lakók tulajdonába kerültek a lakások jellemzően, az épületen belüli vagy a lakásokon belüli szekunder rendszerek felújítása, karbantartása is elmaradt. Tehát a távfűtési rendszernek mind a primer, mind a szekunder oldala bizony egyre inkább elavultnak tűnik, egyre nagyobb pénz kellene a felújításokra, és ez az idő előrehaladtával csak romlik, és tudjuk, hogy igazán nincs jele annak, hogy akár a szolgáltató, akár maguk a díjfizetők - hogy az új kategóriával éljünk - ebbe különösebben beruházni, áldozni kívánnának vagy tudnának. Azután elszámolási viták állandósultak a szolgáltatói hőközpontokban mért, tehát a hitelesen mért értékek és az egyes lakásokban mért hőmennyiség-különbözőségek miatt. Ez is összefüggésben van az előző kérdéssel, mert a veszteségek nőnek. A rendszer vesztesége nő, és a hőközpontban mért érték jellemző módon egyre inkább többet mutat annál, mint amit az egyedi fogyasztók, egyedi díjfizetők egyedi fogyasztásának összegéből kapunk, mert a leromló rendszereken belül a veszteség növekszik, és ezt a veszteséget szintén meg kell fizetnie valakinek.

Még igazán jellemző nagy problémát nem jelent, de mindannyian tudjuk, hogy megjelent és a rendszerben bent lévők helyzetét rontja, hogy egyes kisközösségek kiválása, különösen a nem túl régi Ab-határozat óta lehetővé vált. A kiváló közösségek a bennmaradók helyzetét nehezítik, és a bennmaradókra jutó díjfizetési kötelezettséget azáltal növelik - ez az elméleti összefüggés, de a gyakorlatban a legtöbb helyen ez is megjelenik -, hogy nyilván a meglévő állandó költségek kevesebb helyre oszthatók szét.

Van még egy szempont, ami a távfűtést nehezíti, ez pedig az, hogy a nagy erőművek, az egyébként nagyon is hasznos és preferált kapcsolt energiatermelés esetén a villamos energia versenyképesebbé tétele érdekében gyakorta a hőenergiára terhelik a költségek bizonyos részét.

(10.50)

Tehát a versenyképesebbé tett villamos energia eredménye, hogy a hőenergia hátrányára történik mindez.

Mindezt összefoglalva az a helyzet, hogy valóban előállítottunk valamikor egy csapdahelyzetet, és ez a helyzet az elmúlt 10-15 évben csak nehezebbé vált. Ezért én azzal egyetértek, hogy a távfűtött lakások lakói számára a leglényegesebb és messze elsődleges kérdés a távfűtés ára, azzal azonban nagyon nem tudok egyetérteni, ha mindezt olyan prezentációban mutatjuk be, mintha ez ennek a jelenlegi kormánynak, az elmúlt két-három évnek a bűne lenne, amin ráadásul megrögzött gonoszságánál fogva segíteni sem akar semmit. Ez totálisan félrevezető, és nem igazán hiszem, hogy az egyébként helyesen megfogalmazott és konstatált diagnózist vagy bajt tudná csökkenteni. Nem. Azon kell gondolkoznunk, hogy miként tudnánk fokozatosan legalábbis valami terhet levenni a távfűtött lakások lakóinak válláról. Ebben a tekintetben bizony van jelentősége a távhőtörvénynek - mint ahogy van jelentősége általában az élet minden kérdésében a szabályozók meghozatalának, tehát a törvényhozási munkának -, és azt gondolom, ez az előttünk lévő törvényjavaslat bizonyos lépéseket megtesz abba az irányba, hogy legalább a keretek valamelyest javuljanak.

Nyilván időkorlátok miatt nem tudok itt mindarról beszélni, amiről szeretnék, de például egyet mindenesetre kiragadok. Az egyik legnagyobb probléma a mérés, elszámolás és a díjfizetés kérdése. Röviden már érintettük többen is, hogy nagy baj az, hogy csak a hőközpontokban van hiteles mérőeszköz, amit ott konstatál a szolgáltató, az a hiteles mérés, és a felhasználónál, tehát a lakóházak szintjén vagy esetleg egyes lakások szintjén beépített hőmennyiségmérők csak a költségmegosztás célját szolgálhatják, magyarul azt mutathatják ki, hogy a rendszeren belül előállt veszteségeket milyen arányban osztjuk rá az egyes fogyasztókra, díjfizetőkre, és azok ezt milyen arányban kell hogy megfizessék.

Kétségtelen, hogy ez a helyzet ezzel a törvénnyel, az előttünk lévő törvényjavaslattal sem módosul, nem változik alapvetően, ez kétségtelenül igaz. Azonban mégiscsak van egy előrelépés ugyanezen a téren, ugyanis ez a törvényjavaslat előírja - és erről is szó volt már -, hogy megszűnik az egyetemleges felelősség. Tehát ha egyszer már fölosztottuk a költségeket a lakók között - és ezt megteszi a tulajdonos, a lakóközösség vagy a közgyűlés -, akkor annak kifizetése már mindenkinek egyéni kötelezettsége, megszűnik az egyetemleges díjfizetési kötelezettség, az, hogy a második emelet 3. számú ajtó rendesen fizető lakója esetleg - mint ez eddig volt - kénytelen legyen fizetni a nem fizető szomszéd költségeit. Ez megszűnik, és ez egy nagy előrelépés. Úgyhogy azt gondolom, azért el kell ismerni az előre megtett lépéseket is.

Persze, hallottuk itt Balla képviselő úrtól, hogy nem jogszabályozásra, hanem hőszabályozásra van szükség. Hát, ez nagyon jól hangzó szlogen, belebújik az emberek fülébe és megmarad; tényleg, mennyire igaz, nem itt kellene az időt tölteni a pepecseléssel, hogy jogszabályt hozzunk, hanem a hőszabályozást kell megoldani, és akkor minden rendben van. Igen ám, de hát azt is tudjuk, hiszen el is hangzott, hogy a hőszabályozás bizony nagyon jó dolog, csak nagyon sokba kerül. Valakinek be kéne ruházni. Hát ki lehet az, aki mondjuk, az adott lakás szintjén a hőmennyiségmérőt meg a hőszabályozó berendezéseket beruházza? Maga a díjfizető, vagyis a lakástulajdonos vagy -bérlő, szóval aki felhasználja a hőmennyiséget, vagy az önkormányzat, vagy a költségvetés.

Tudjuk jól, elég kézenfekvőnek látszik, hogy bizony a fogyasztónak vagy a díjfizetőnek, a lakás tulajdonosának kellene beruházni ezt a jelentős költséget, és ez bizony a legtöbb esetben nem áll rendelkezésére a lakás tulajdonosának, a lakónak. Hát ha nem ő, akkor ki állna helyt azért, hogy az ő energiaszámlája alacsonyabb legyen, hogy az ő érdeke bizonyos energiaköltségek megtakarításával érvényesüljön? Az önkormányzat? A költségvetés? Akkor nincs másról szó, mint hogy az adott lakás fogyasztója helyett az összes többi magyar adófizető halmazára testáljuk ezt a költséget - és akkor megint előáll egy vitatható, igazságtalannak tekinthető helyzet, s akkor itt leragadtunk. Ez az a fő probléma, amivel egyébként nemcsak a távfűtésnél, hanem az élet számos más területén - például autópálya-használati díj, meg sok minden egyéb - is találkozunk, hogy ki fizessen: a használók vagy az adózók halmaza. Mindegyik érvelhető, meg mindegyik ellenérvelhető is.

Ebben az esetben tehát, hogy ezt a hőszabályozást biztosítani tudjuk, ami valóban nagyon szükséges és jó lenne, a legkézenfekvőbbnek mégis az tűnik, hogy az ruházzon ebbe be, az fizesse meg, aki majd a hasznát fogja élvezni a csökkent energiaszámlának. Csak annak a szegénynek meg nincs elég pénze arra, hogy ezt a beruházást megcsinálja. Hát akkor itt a patthelyzet, leragadtunk, és tudjuk jól, hogy ez ugyanígy volt a múlt évben is, négy évvel ezelőtt is, meg tizenöt évvel ezelőtt is, mert akkor is tudtuk, hogy bizony a hőszabályozás lenne a lényeges, akkor is tudtuk, hogy arra meg nincs pénze annak, akinek ezt meg kellene csinálni, és sajnos e körül a kérdés körül dagonyázunk most is.

A másik lényeges kérdés - erre talán még jut idő -, hogy miként lehet kilépni a távfűtőrendszerből. Egyrészt van az igazság, hogy minden lakónak, minden kis lakóközösségnek joga van a számára legolcsóbb fűtési rendszert, fűtési megoldást keresni, és ez a legtöbb esetben nem a távfűtés, másrészt meg nyilvánvaló, hogy a távfűtési rendszerben hátramaradó fogyasztóknak pedig elemi érdeke, hogy az így előállt helyzetnek, hogy egyesek kilépnek a rendszerből, a hátránya ne az ő nyakukra telepedjen.

Ezen a téren is történt egy előrelépés: ez a törvény egyértelműen megfogalmazza, hogy mi a kilépés feltétele akkor, ha egy felhasználó, mondjuk, egy teljes ház lép ki a rendszerből, vagy ha csak egy épületrész lép ki. Ez eddig nem volt. Most látjuk tisztán: ha egy teljes ház, azaz felhasználó lép ki a rendszerből, akkor annak az a feltétele, hogy a lakók négyötöde ehhez hozzájáruljon - és persze van más feltétele is, hogy a költségeket viseljék -, ha egy épületrész lép ki, akkor viszont az összes lakó hozzájárulása szükséges. Ez is egy előrelépés az előző törvényhez képest. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Ezért azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy persze az ár a legfontosabb kérdés, de nagyon sok más szabályozásra váró kérdés is van, amit…

Forrás: parlament.hu