DR. MAGYAR BÁLINT oktatási miniszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Szóvivő vagyok - egy olyan törvénytervezet szóvivője, amely nem pusztán az oktatási tárca és a kormányzat alkotása, hanem a szakma legjelentősebb szervezeteivel való hosszas együttgondolkodás, együttműködés közös eredménye.

Az önök előtt fekvő és vitára bocsátott törvénytervezet a Magyar Rektori Konferencia, a Főiskolai Főigazgatók Konferenciája, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a DOSZ, a HÖOK és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete támogatását bírja. Sőt mi több, ezek a szervezetek közös levélben, nyilatkozatban kérték fel a miniszterelnök urat arra, hogy tegyen meg mindent annak érdekében - természetesen amit a kormánypárti frakciókon belül meg tud tenni -, hogy a parlament mielőbb elfogadja ezt a törvénytervezetet.

Komoly, sajátos nemzeti konzultáció folyt ezen a téren, hiszen tényleg egy szféra döntéssel bíró szereplőit vontuk be annak megtárgyalásába is, hogy milyen is legyen a magyar felsőoktatás az elkövetkező évtizedekben; mit tud a nemzet ügyeihez, a nemzetgazdaság fejlődéséhez hozzáadni ez a szektor; milyen kihívásokkal kell szembenéznie.

(11.50)

A kihívások márpedig jelentősek. Magyarország szellemi kincsekben gazdag. Ez közhely, de sajnos történelmünkben az is egy közhely, hogy ezeket a szellemi kincseket sokszor meglehetősen alacsony hatásfokkal hasznosítjuk, ezeknek a kiaknázása nem megfelelő, bizonyos értelemben ezt a leginkább, legnagyobb bőséggel rendelkezésre álló kincset elpazaroljuk, elpocsékoljuk. Gyerekkoromban az iskolában, amikor a gőzmozdonyról tanultunk, máig emlékszem arra a meglepetésre, amikor megtanultuk azt, hogy a hőenergiát, amely a kazánban keletkezik, milyen alacsony hatásfokkal alakítja át mozgási energiává, mindössze 8 százalék az, ami a hőenergiából mozgási energiává válik. Majd aztán később tanultuk, hogy a dízelmozdonyok esetében ez akár a 33 százalékot, ha jól emlékszem, már annyit is elér.

A kérdés számunkra nem az, hogy vannak-e szellemi tartalékaink, vannak-e szellemi kincseink, kiaknázni való szellemi kincseink, hanem az, hogy mi a felelősségünk abban, hogy ez megfelelően hasznosuljon. A magyar univerzitásprogram valójában ezt szolgálja: minőség, teljesítmény, versenyképesség egy olyan korban, amikor Magyarország versenyképessége nagyon nagy mértékben a tudás hasznosításától, a tudás átadásától és a tudás és az ismeretek termelésétől függ. Egy kreatív társadalomban élünk, amelynek a legfontosabb gazdasági húzóereje és nem pusztán kiegészítője maga az a tudásipar és tudásszektor, amelyeknek a meghatározó intézményei a magyar egyetemek és főiskolák.

Ha ennek a szektornak a működését javítani tudjuk, ha ennek a feltételeit biztosítani tudjuk, akkor nagyon nagyot lépünk előre, hiszen ma már az új termékek előállításában, új termékek értékében a meghatározó komponens nem más, mint a legkülönfélébb tudáselemek komponense. Ebben vagyunk gazdagok. A magyar univerzitásprogram megteremti a jogi, a működési és infrastrukturális feltételeit ennek a radikális váltásnak, változásnak és fejlődésnek, amellyel a felsőoktatás szembenéz. Ennek egyik legfontosabb része maga az a törvényjavaslat, amelyet a parlament jelenleg tárgyal. Jó néhány igénynek és kihívásnak kell megfelelni egy új világban.

1999-ben - és kezdem az első fő komponenssel - az előző kormány Bolognában csatlakozott az úgynevezett bolognai nyilatkozathoz, amelynek célja az volt, hogy az európai felsőoktatási rendszerek átjárhatóak legyenek, összemérhetőek legyenek, és képesek legyenek a tömegképzés és az elitképzés szempontjait egyszerre érvényesíteni. Ezért úgy gondolták az aláíró országok, tartozzanak az angolszász vagy éppen a kontinentális képzési rendszer követői közé, hogy az angolszász képzési rendszer lesz az, amelyet követni fognak, ez teremti meg erre a lehetőséget, hiszen a világ 200 legjelesebb egyeteméből 163 az angolszász képzési modell szerint dolgozik, a legjelentősebb külföldi diákokat fogadó országok egyre nagyobb hányada működik e szerint a rendszer szerint.

Ráadásul a bolognai folyamatra történő áttérés és átállás nem egy lassú folyamat, még ha nekünk egy kicsit gyorsnak is tűnik. Európa legkülönbözőbb országai gyorsítják a tempót. ’99-ben aláírtuk a nyilatkozatot, 2001-ben már megróttak bennünket, hogy nem tettünk eleget a folyamat elindításáért, 2003-ban Berlinben az oktatási miniszterek már arról döntöttek, hogy nem 2010-ben, hanem 2005-ben vezetik be ezt a rendszert, és így mondhatnám akár azt is, hogy egyéves késéssel, de mi 2006-ra érünk el oda, hogy egy felmenő rendszerben elinduljon kötelezően ennek a rendszernek a bevezetése. Ez teszi lehetővé azt, hogy a diákok egy átjárható, európai léptékű oktatási rendszer polgárai, részesei legyenek. Ez teszi lehetővé azt, hogy az általuk elnyert diplomák tartalma világos legyen más egyetemek, főiskolák számára is hazánkon kívül, illetve hogy a munkaerőpiacon számukra világos legyen az, hogy mit is ér valójában a diplomájuk, ne kelljen ezt különböző zsilipek rendszerén átcsorgatva egyenértékűsíteni. Harmadrészt pedig talán a legfontosabb az, hogy a tömegképzés korában, miközben Magyarországon is egy viharos tempóban másfél évtized alatt három-, négyszeresére nőtt a felsőoktatásban tanulók száma, eközben lehetőség legyen a felsőoktatás rendszeréből történő kilépésre három, három és fél év után, és a diákok körülbelül egyharmadának, 40 százalékának folytatni a tanulmányait a felsőfokú mesterképzésben, egy kisebb hányadának pedig a doktori képzésben.

A tömegképzés, az elitképzés szempontjait, a minőség érvényesítését, a versenyt, a differenciálódást és a specializációt a legkülönbözőbb felsőoktatási intézmények között a bolognai folyamatra történő átállás nélkül nehéz lenne biztosítani. A törvénynek ez az egyik legfontosabb része, ezen feltételek biztosítása, illetve ez a munka elindult, hiszen egy kormányrendelet formájában megszülettek már azok a lehetőségek, amelyek révén ezt a folyamatot elkezdhetjük. Már 2004-ben jó néhány helyen, egyetemen, főiskolán elindult kísérleti képzés a bolognai rendszer keretében, 2005-ben ez tömegesebbé válik, 2006-ban pedig átállunk erre a rendszerre.

Felmerült sokszor az igény arra, hogy az úgynevezett nemzeti sajátosságainkat próbáljuk minél inkább a bolognai rendszerbe beiktatni. Ha az európai miniszterek, a bolognai folyamathoz csatlakozó 33 ország miniszterei találkoznak, akkor rendszerint kölcsönösen fölhívják erre a veszélyre a figyelmet, nevezetesen arra, hogy meg lehet fúrni a bolognai folyamatot oly módon is, hogy szavakban elismerjük ennek a folytonosságát, majd 33 kis nemzeti bolognai rendszert vezetünk be, amely nevében illeszkedik a bolognai folyamathoz, tartalmában viszont elég erősen eltér attól.

A második nagy területe, pillére a felsőoktatási reformnak és így a törvénytervezetnek is, az irányítási rendszer átalakítása az egyetemeken belül, nevezetesen, a menedzseri képességek, készségek intézményesített beemelése a felsőoktatási intézmények vezetésébe. Nem arról van szó, hogy a magyar felsőoktatás ne termelt volna ki nagyon sok olyan vezetőt, sőt többségük olyan, akinek erős menedzseri készségei, képességi vannak. A kérdés az, hogy ki tudja-e ezeket bontakoztatni, van-e olyan intézményrendszer, amely ezt szolgálja. Miért van erre szükség? Azért, mert megváltozik nagyon erősen az a környezet, amelyben a felsőoktatási intézmények tevékenykednek, és megváltozik az államhoz való viszonyuk is.

A felsőoktatási intézmények a tudásgazdaság részét fogják képezni, sok-sok milliárdos éves költségvetéssel rendelkező és gazdálkodó hatalmas egységek, amelyeknek a vezetését nem lehet abban a hagyományos költségvetési szemléletben elgondolni, amelyben korábban ez létezett és megmutatkozott. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy 2004 szeptemberében az általános iskolák első osztályába körülbelül 105 ezer kisdiák iratkozott be, és ugyanennyien kezdték meg a tanulmányaikat abban az évben a felsőoktatás valamelyik területén, akkor látjuk azt, hogy a következő 10-12 évben milyen demográfiai apállyal kell számolnunk. Erre a felsőoktatási intézményeknek fel kell készülniük.

A kérdés az, hogy az óhatatlanul előálló demográfiai katasztrófára - mert nevezhetjük ezt akár annak is, még ha az adott korosztály 50 százaléka felsőoktatási intézményben kezd tanulni, akkor is ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jelenlegi létszám a felére csökken - hogyan reagál az intézmény: kapacitásszűkítéssel vagy azzal, hogy a tudáságazat, a tudásgazdaság lehetőségeit megragadva ezt a kapacitását másra használja, ehhez viszont menedzseri készségekkel rendelkező és megfelelő jogosítványokkal rendelkező vezetés kell.

(12.00)

Milyen bevételi forrásai, új piaci lehetőségei vannak a magyar felsőoktatásnak? Egyrészt a legfontosabb továbbra is természetesen az államilag finanszírozott hallgatói létszám marad, de az állam megrendelőként lép ebbe a szerepbe a jelenlegi szerepből, amely gyakorlatilag úgy gondolkodott eddig, másfél évtizeden át, hogy meghatározom az államilag finanszírozott hallgatói létszámot, de a költségvetés évenkénti lehetőségeinek a fényében változtatom állandóan a szabályokat.

Szeretnénk - és ez a törvény megteremti ennek lehetőségét - korrekt viszonyt kialakítani az állam és a felsőoktatási intézmények között; amit az állam megrendel, azt fizesse is ki. Ezt teszi lehetővé az, hogy finanszírozási garanciákat építettünk a rendszerbe - erről majd később szólok.

A másik nagy terület, ahol hallgatókhoz juthat, a hazai tandíjas hallgatók köre. De sem az egyik, az államilag finanszírozott hallgatók köre, sem a másik létszámában radikálisan nem növelhető, sőt ez a létszám feltehetően csökkenni fog.

További lehetőség az, hogy külföldi diákok jönnek Magyarországra. Én ezt rendkívüli mértékben pártolom. Megalakult a Campus Hungary Egyesület, amelynek a célja az, hogy mobilizálja, katalizálja az ilyen irányú folyamatokat. A világon ma körülbelül másfél millió külföldi diák tanul, azaz olyan diák, aki másutt tanul, mint amilyen országnak az állampolgára. 2015-2020-ra a számuk körülbelül 8 millióra fog növekedni.

Magyarországon 3000 fizetős külföldi diák van. Finnországban több fizetős külföldi diák tanul, mint ahány finn diák tanul külföldön, holott a lehetőségeik, az adottságaik eléggé hasonlóak - a finn nyelvet sem beszélik többen, mint a magyart, és a két ország mérete is nagyságrendileg összemérhető -, ezzel együtt Magyarországon ettől még nagyon távol vagyunk. A mi lehetőségünk az, hogy ebbe a nemzetközi piacba bekapcsolódjunk. Ahogy Hollandia több tulipánhagymát termel, mint amennyit saját maga eldugványoz, és a világ tulipánhagyma-szállítója, miért ne lehetne Magyarország kiemelt regionális szerepkörben, miért ne vívhatná ki magának azt a szerepet, hogy az egyik legfontosabb húzóágazatává a tudás termelését és átadását választja, és ebből bevételt szerezzen a felsőoktatás? Ezt mindenképpen meg kell teremteni.

A negyedik nagy bevételi forrás a felnőttképzés területe, hiszen Magyarországon a felnőtt lakosságnak mindössze 2-3 százaléka vesz részt valamilyen képzésben. A nyugat-európai átlag 12 százalék, az élen járó országokban 20 százalék. A felsőoktatás egyelőre meglehetősen el van zárva ettől a piactól, részben jogszabályi korlátokkal, részben pedig a tehetetlenségénél fogva. Ezen is változtat ez az új törvényi lehetőség.

Egy további bevételi forrás, amely a kutatás-fejlesztési források és ezen keresztül a magántőke megjelenését a kutatás-fejlesztési forrásokban jelentősen megkönnyíti és lehetővé teszi, az új Innovációs Alap, amelyet létrehoztunk az elmúlt évben. Az Innovációs Alapból kiírt pályázatok és ezek kapcsolata a magántőkével lehetővé teszi azt, hogy a korábbiakhoz képest nagyságrendileg nagyobb kutatási források álljanak a felsőoktatás rendelkezésére. Regionális tudásközpontokra tavaly 9 milliárd forint lett kiírva, az idén 6 milliárdot fognak pályáztatni, és további milliárdok konzorciális rendszerben is elérhetőek a felsőoktatási intézmények számára.

Az utolsó bevételi lehetőség mindenfajta egyéb vállalkozási tevékenység, amelyet egy felsőoktatási intézmény elvégezhet.

Ez az a széles körű piac, a tudás és az ismeretek átadásának és termelésének a piaca, amelyre a felsőoktatási intézmények ki tudnak lépni. De ahhoz, hogy ezt megtehessék, nagykorúsítani kellett őket, és létre kellett hozni egy olyan vezetési struktúrát, amely hasonlít ahhoz a struktúrához, amely a nyugat-európai országokban vagy éppen a nyugati világban, az angolszász világban is található. Az irányító testületek ezt a lehetőséget gondozzák, ugyanakkor az irányító testületek létrehozása, egy board jellegű testület létrehozása ezeknél az intézményeknél nem az autonómia szűkítését, hanem kifejezetten a bővítését szolgálja. Az irányító testület tagjainak többségét a szenátus nevezi ki, és csak egy kisebbségét a kormányzati oldal, s eközben kormányzati, miniszteri, minisztériumi jogosítványok tömege kerül ehhez a testülethez, kerül az intézményhez.

Gazdasági, gazdálkodási szempontból is nagykorúsítjuk a felsőoktatási intézményeket. 2004 elejéig, amikor néhány ponton már változtattunk, a magyar felsőoktatási intézmények gazdálkodási autonómia tekintetében kevesebb szabadsággal rendelkeztek, mint a '68-as reform után egy szocialista vállalat. Abszurd volt a helyzet, hogy klasszikus költségvetési intézményként annyi mozgásterük legyen, mondjuk, 10-20-30-40 milliárd forintos éves forgalommal rendelkező intézményeknek, mint például egy kisiskolának. Abszurd az a helyzet, hogy egy ilyen forgalommal rendelkező intézmény, ha egy néhány millió forintos vállalkozást akar alapítani, akkor el kell jönnie a minisztériumba - idézőjelben mondom -, és engedélyt kell kérnie erre. Abszurd az a helyzet, hogy a magyar fiatalok képzésének letéteményesei gyermekként vannak kezelve egy hagyományos költségvetési szabályozás keretében.

Amit ez a törvény megtesz, az nem más, mint a nagykorúsítása ezeknek az intézményeknek, mondhatnám azt, hogy az autonómiájuk kiterjesztése a gazdálkodási területekre is. Megteremtjük ezt azzal, hogy nem írjuk elő, hogy az előirányzatai között nem szabad átcsoportosítani, csak engedéllyel. Nem tesszük lehetővé azt, hogy a központi költségvetés a maradványaikat elvonja. Nem tesszük lehetővé azt, hogy a költségvetés a saját bevételeik után járulékot, járadékot szedjen ezektől az intézményektől. Ugyanakkor lehetővé tesszük azt, hogy mondjuk, a diákmunka esetén meghatározott mértékig adómentesek legyenek, lehetővé tesszük azt, hogy vállalkozásokba foghassanak megfelelő kockázatvállalási határig. S lehetővé tesszük azt, hogy saját vagyonuk és elkülönített számláik legyenek. Lehetővé tesszük számukra azt, hogy miközben biztosítjuk a törvényben, hogy az államtól szerzett vagyon a költségtérítéses képzésben történő állami befizetések forrásait ne kockáztathassák, eközben igenis vállalkozóként be tudjanak szállni abba a piacba, amit kutatásnak hívnak meg bizonyos értelemben oktatásnak, és más területekre is. Lehetővé tesszük, hogy felnőtt módon a saját vagyonukkal rendelkezni tudjanak, és a vagyon egy részét elkülönítetten tudják kezelni.

A kérdés az volt, hogy az állam el tudja-e képzelni, hogy felnőttként, önálló alanyként tudnak ezek az intézmények gazdálkodni, vagy úgy gondolja, hogy a minisztérium az, amelynek a járszalagján kell tartani ezeket az intézményeket, és a legutolsó kis részletig szabályozni a működésüket, illetve valamilyen módon kordában tartani őket. Én úgy gondolom, hogy ahogy az állami tulajdon egyébként az egyik legrosszabb, a legkevésbé hatékony tulajdonforma az irányítási rendszerek közül, az a bürokratikus gondoskodás, amellyel néha úgy gondolják kormányzati szervek, hogy bábáskodniuk kell más intézmények fölött; az sem sokkal hatékonyabb, tehát annak a mértékét mindig a minimálisra kell szorítani, és fel kell szabadítani az ilyen kötöttség alól az intézményeket.

Ugyanakkor fontos volt az intézmények számára, hogy finanszírozási garanciákhoz is jussanak, hogy kikerüljünk abból a verkliből, amely bizonytalanságban tartotta őket, és éveken át egy költségvetési alku tárgyai voltak, amelyben persze normatív finanszírozás létezett papíron, de a normativitás valójában mást nem jelentett, mint egy költségvetési főösszeg álcázott normatív leosztását az intézmények számára. Ha az állam megrendelő, akkor amit megrendel, azt fizesse ki. Ezt szolgálja az, hogy a képzési normatíva alapegységei meg vannak határozva a mindenkori nemzetgazdasági átlagkereset egy meghatározott többszörösében, és ez a rendszer, ennek a belső arányai stabilak, és jelenti azt, hogy ha az állam úgy gondolja, hogy iksz számú diák képzését megrendeli egy intézménytől, akkor ennek megfelelően fogja ezt a képzést kifizetni. Az állam szabadságát, a kormányzat szabadságát az biztosítja, hogy az államilag finanszírozott helyek számát és azoknak a megoszlását szabályozhatja, oszthatja el, illetve azokat rendezheti.

Ehhez a változáshoz, ehhez a fajta finanszírozási garanciához kötjük egyébként a hallgatói juttatások körét is, hiszen a hallgatói juttatások, illetve a kollégiumi juttatások és a lakhatási támogatások nem pusztán növekednek ebben a kormányzati ciklusban jelentősen az előző időszakhoz képest, hanem egy olyan automatizmus épül be a rendszerbe, ami a nemzetgazdasági átlagkeresetek növekedésével folyamatosan növeli ezt a támogatást is.

(12.10)

Nem véletlen, hogy a HÖOK egyébként nagy többséggel akár a közgyűlésén, akár a vezetésében támogatta a törvényjavaslatot, hiszen ezen túl még rengeteg, a diákságot érintő jogkiterjesztés és lehetőségbővülés jelenik meg ebben a törvényben.

A gazdálkodási szabadsághoz tartozik az is, hogy a felsőoktatási intézmények tudjanak kötelezettségeket vállalni akár hosszú távon is egy meghatározott mértékig. A magántőke bevonásával megvalósuló infrastruktúra-fejlesztési programmal egyfelől jogi oldalról lehetővé tesszük, hogy ilyenek egyáltalán elindulhassanak. Az operatív lízing konstrukciójával viszont megtörténik az, hogy az a szükséges beruházástömeg, amely a hallgatói létszám bővülése után, illetve a formai integráció után megteremti a tartalmi integráció infrastrukturális kereteit is... - és hosszú évek elmaradásai után, miközben az új létesítmények létrehozása nem tudott lépést tartani az igényekkel, egy nagyot ugrunk, és behozunk egy nagy lemaradást. Hiszen tudjuk azt, hogy a felsőoktatásban 160-170 milliárd forint beruházására nem minden öt évben van szükség, hanem körülbelül húsz év alatt egyszer ekkora beruházásra, amely lehetővé teszi azt, hogy az európai versenyben egy megújult, fizikai infrastruktúrájában is megújult, korszerű, az oktatás és a diákok életkörülményeit egyaránt erőteljesen feljavító infrastruktúra álljon rendelkezésre.

Ezek a PPP-programok a kormányzat részéről lehetőséget jelentenek, azt a lehetőséget, hogy a kormányzat ezeknek az árát húsz éven keresztül 50 százalékban fizeti. A másik oldala, a lehetőség, hogy ezzel élnek-e, ez az egyetemekre és a főiskolákra van bízva, amelyek nem átláthatatlan viszonyok között, hanem az egyetemi tanácsok döntései alapján közbeszerzési pályázatokat írnak ki, és ezeken a közbeszerzési pályázatokon döntenek minden egyes beruházásról. A közbeszerzési pályázatoknak az anyagai pedig hozzáférhetőek, nem pusztán természetesen az egyetemi vezetés számára, hanem az egyetemi tanácsokban helyet foglaló diákok és hallgatói önkormányzatok számára is. Ennél átláthatóbb beruházási lehetőség nem nagyon volt korábban, én azt hiszem, hogy ez kielégíti ezeket az igényeket.

Végezetül egy percben szeretnék szólni arról, hogy a munkaerőpiac igényeihez való alkalmazkodásnak is megteremtettük ebben a törvényben a feltételeit. Huszonöt perc nagyon kevés ahhoz, hogy ennek a törvénynek a teljes köréről és minden kérdéséről beszéljünk, de ez mégis fontos.

Egyrészt a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsban megerősítettük a munkaadói oldal, a gazdasági kamarák részvételét, amelyek megjelenítik külön is azt az igényt, amelyben megfogalmazzák az államilag finanszírozott helyek elosztásában, hogy a munkaerőpiac szerintük milyen típusú képzést és milyen arányban igényel. Másrészt bevezettünk egy pályakövetési rendszert, és a pályakövetési rendszer eredményeinek megfelelően differenciáljuk azt a költségvetési támogatást, képzési támogatást, amit a felsőoktatási intézményeknek nyújtunk.

Harmadrészt az irányító testületekbe mind a szenátus által delegált, mind a kormányzat által delegált tagoknál az egyetemek, főiskolák képzési irányából származó gazdasági szakemberek hangsúlyosan megjelennek ebben a rendszerben. Tehát ezek a legfontosabb elemek a munkaerőpiac és annak az igényeinek a követésében a felsőoktatási rendszerben (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), de van jó néhány más elem is.

Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Köszönöm a figyelmet. Kérem, hogy támogassák a szakma által keményen kiizzadott, kialkudott konszenzust. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu