DR. SZABÓ ZOLTÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Nehéz lenne túlbecsülni annak a törvényjavaslatnak a jelentőségét, amely most előttünk fekszik. A felsőoktatást jelenleg szabályozó, 1993-ban elfogadott törvény, amelyet azóta számtalanszor módosítottunk már, nos, ez a törvény elfogadásakor is elsősorban inkább azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a negyven év szocializmusától örökölt felsőoktatást próbálja beilleszteni az új polgári demokratikus társadalom keretei közé, mintsem azt, hogy a felsőoktatást a XX-XXI. század fordulójának követelményeihez tegye alkalmassá.

Egy 100 ezer hallgatóra méretezett felsőoktatást kellett jelentősen kibővíteni, korlátozott tan- és kutatási szabadságot kellett gyakorlatilag korlátlanná tenni, a szinte nyomokban sem meglévő autonómia helyett kellett autonóm egyetemeket, főiskolákat teremteni, és ha azt nem is mondhatjuk, hogy az egyetemi béreket méltányossá sikerült tenni, de legalább a szocializmustól örökölt egalitárius tendenciákból következő elképesztően nyomott felsőoktatási béreket kellett valamelyest emelni. Azt mondhatjuk, hogy az 1993-ban elfogadott törvény nem azokat a jövő évszázadokban esedékes követelményeknek megfelelő szabályokat rögzítette, amelyekre manapság már szükség volna, hanem azokat a szabályokat, amelyeket a világ szerencsésebb tájain már évszázadok óta követett a felsőoktatás. A most beterjesztett törvényjavaslat az, amelyiknek feladata megteremteni azt a felsőoktatást, pontosabban, azt a felsőoktatási környezetet és szabályrendszert, amely a XX-XXI. század fordulóján a magyarországi felsőoktatást szabályozni hivatott.

A felsőoktatási törvénynek ez a tervezete vagy ez a törvényjavaslat, ha volt valaha társadalmi vitában hozott törvény, ha volt valaha társadalmi törvényhozás, akkor azt kell hogy mondjam, ez a törvényjavaslat ilyen folyamatban született. A törvényjavaslat genezise során elég sok bírálat érte az oktatási tárcát. Meg kell mondjam, időnként magam is elkeseredetten fakadtam ki, amikor a csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez 119. változatában, illetve a felsőoktatási törvénytervezet isten tudja, hányadik verziójában nem tudtam pontosan megállapítani, hogy az éppen vitatott javaslat az előző, azóta már jobblétre szenderült indítvány, a most következő és éppen tárgyalt indítvány vagy a majdan csak a következő változatba bekerülő elképzelés lesz-e.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a javaslat végül is visszaigazolta azokat az erőfeszítéseket, és visszaigazolta azt a módszert, ahogyan bár meglehetősen kényelmetlenül, de a törvénytervezet elkészült. Visszaigazolta, hiszen a felsőoktatásban érintett valamennyi réteg, az akadémiai élet, a tudományos élet, az oktatók, a hallgatók, a doktoranduszok valamennyi reprezentatív szervezete nemcsak hogy támogatásáról biztosította ezt a törvényjavaslatot, de kifejezetten sürgette annak elfogadását a miniszterelnök úrhoz írott levelében.

Tisztelt Ház! Amikor 2000-ben az Európai Unió csúcsértekezletén Lisszabonban elhatározták az azóta csak lisszaboni folyamatnak nevezett rendszer elindítását, és kitűzték célul, hogy az Európai Unió tíz éven belül a világ legversenyképesebb térségévé váljék, akkor az ehhez vezető utat az oktatásban, a képzésben, a tovább- és átképzésben, a tudományos kutatásban és fejlesztésben, az élethosszig tartó tanulásban és az informatika térhódításában jelölték meg. Sajnos, amikor az Európai Unió ezt a döntést meghozta, elmulasztotta a hozzá szükséges eszközöket megteremteni. Az Európai Uniónak mind a mai napig nemcsak hogy nincs közös oktatáspolitikája, de az Európai Uniót létrehozó szerződés nem is teszi lehetővé közös oktatáspolitika megalkotását.

Ennek a hiánynak az érzékelése vezetett el tulajdonképpen a bolognai megállapodáshoz 1999-ben, az a felismerés, hogy az európai oktatás, az európai tudás és az európai tudás továbbadása nem lehet versenyképes akkor, ha ebben a térségben az ahány ház, annyi szokás elve alapján, a minimális rendezőelveket is nélkülözve próbáljuk ezt a tudásalapú társadalmat megteremteni. Versenyképes tudást - ismerte fel az Európai Unió - csak versenyképes felsőoktatás biztosíthat, és mint ma már többször hivatkoztunk rá, a bizottsági vélemény ismertetésekor jómagam is, a tapasztalat az, hogy a versenyképességet a kontinentális, hogy ne mondjam, porosz típusú felsőoktatáshoz képest az angolszász típusú lényegesen jobban tudja biztosítani. Ez a felismerés vezetett tehát, még egyszer mondom, Bolognához.

A bolognai folyamatban, a bolognai megállapodás teljesítésében látszólag egyetértés van a parlament pártjai között. Ez az egyetértés azonban, úgy tűnik, csak látszólagos. Azt szokták mondani, hogy az az értelmiségi, aki nem tudja sziklaszilárdan megindokolni a saját érdekében álló változtatásokat, adja vissza a diplomáját. Ennek megfelelően tehát minden olyan partikuláris érdek, amely a bolognai megállapodás hatálya alól kibúvót keres, természetesen kitűnően megindokolható. Ha azonban a végeredményt nézzük, mégiscsak az lesz a helyzet, hogy minden egyes felsőoktatási részterületen lesz indok a bolognai folyamat alól való kibújásra, és ennek megfelelően miközben mindenki egységesen a bolognai folyamatra fog hivatkozni, a bolognai megállapodás által kitűzött felsőoktatási rendszernek nyoma sem lesz Magyarországon. Ismerős ez Karinthytól, amikor mindenki Krisztust kiált, és az egész mégis úgy hangzik, hogy Barabbást.

A másik meglehetősen, tulajdonképpen talán a legnagyobb vitát kiváltott rendelkezése a törvényjavaslatnak a felsőoktatás irányításával kapcsolatos rendelkezéssor. Az irányító testület létrejöttét, az irányító testület létrehozását sokan, itt a parlamentben képviselőtársaink és a parlamenten kívül különböző érdekvédelmi, érdek-képviseleti szervezetek az egyetemi autonómia megszűnéseként értékelték. Valójában az irányító testület és a szenátus kettősségének létrehozása nem más, mint annak a jól ismert modellnek az érvényesítése, amely az üzleti és az akadémiai típusú döntéseket elválasztja egymástól.

Természetesen miniszter úrnak igaza volt, a felsőoktatási intézményeink élén számos kiváló klasszika-filológus és halbiológus bizonyította be, hogy tudománya mellett menedzseri vénával is rendelkezik, mindazonáltal nem szükségszerű, hogy egy egyébként tudományos irányításra kitűnően alkalmas, még egyszer mondom, klasszika-filológus vagy halbiológus az üzleti életben, az üzleti élet olyan arányaiban is eligazodjék, amikor egy nagy egyetem több tucat milliárdos éves költségvetéséről és annak vagyonáról kell dönteni. Ennek megfelelően választja ketté az akadémiai döntéshozatalt, a tudás termelésére, továbbadására vonatkozó döntések meghozatalát és az üzleti, vagyoni típusú döntések meghozatalát a törvényjavaslat.

(13.20)

Ami az autonómia sérülését illeti, szeretném még egyszer leszögezni: az irányító testületek a törvényjavaslatban szereplő jogosítványaik döntő részét a minisztériumtól, a kormánytól veszik át, tehát semmiképpen sem tekinthető úgy, hogy ennek a testületnek a létrejötte az egyetemi autonómiát csorbítaná. Azokban az esetekben viszont, ahol korábban az egyetemi tanács mint az egyetem választott testülete döntött, és most ez átkerül az irányító testület hatáskörébe, valóban azt a kérdést kell föltenni, hogy vajon amikor adófizetők pénzével kell gazdálkodni, akkor ennek a gazdálkodásnak csak a törvényessége érdekes-e, vagy a gazdálkodás célszerűsége is. A gazdálkodás törvényességét természetesen ma is és eddig is módjában állt ellenőrizni az Állami Számvevőszéknek vagy bármely erre hivatott testületnek. Ugyanakkor a gazdálkodás célszerűsége kizárólag az egyetemi-főiskolai tanácson múlott, és még egyszer mondom, kérdéses, hogy valóban megengedhető-e autonóm döntéshozatal olyan esetekben, amikor valaki nem a saját pénzével gazdálkodik. Az irányító testületek létrehozását ennek megfelelően a törvény nem is teszi kötelezővé a magánintézmények esetében, ott a döntést a tulajdonos is meghozhatja, hiszen a saját pénzével “játszikö; az állami felsőoktatási intézmények esetében azonban nem ez a helyzet.

Amikor az abszurditások kategóriájába megyünk el, akkor azt a kérdést is föl lehet tenni - mint annak idején Hofi Géza mondta volt a “Negyvenszáz a juhakolraö című számában, hogy tudniillik egy téeszt elkártyáztak -, megengedhető-e, hogy egy egyetemet elkártyázzanak; mert hiszen az autonómia elvileg ezt is lehetővé tenné. Úgy gondoljuk, hogy ezt nem lehet megengedni, tisztelt Ház, úgy gondoljuk, hogy van helye az egyetem, illetőleg a kormány által delegált irányító testület döntéshozatalának olyan esetekben, amikor azokról a kérdésekről van szó, hogy az adófizetők által befizetett forintokat hogyan, milyen hasznossággal, milyen célszerűséggel, milyen hatásfokkal költi el az egyetem és a főiskola a tudás termelésére és gyarapítására.

Másfelől az irányító testület létrehozása, az irányító testületek összetételének szabályozása biztosítja azt, hogy ezek a döntések mentesek lehessenek azoktól a belső érdekviszonyoktól, amelyek - valljuk be, mindannyian ismerünk ilyeneket - sok felsőoktatási intézmény ilyen döntéshozatalát eltorzították. A kéz kezet mos elve nem föltétlenül a leghatékonyabb gazdasági döntéshozatal, márpedig a korábbi döntéshozatali mechanizmusban, ha ez nem is volt törvényszerű, de legalábbis be volt kódolva.

Amikor tisztelt képviselőtársaim azt mondják, hogy itt a kormány vagy a minisztérium rá kívánja erőltetni az irányító testületeket a felsőoktatási intézményekre, akkor megint csak arra tudok hivatkozni, amit az imént már megtettem, hogy a felsőoktatásban érintett hét legfontosabb reprezentatív szervezet - a Rektorok Konferenciája, a Főigazgatók Konferenciája, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, a Doktoranduszok Országos Szövetsége és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete - támogatásáról biztosította a törvényjavaslatot a benne foglalt irányító testület szerint is.

Vagyis kérdezem én, hogy amikor az oktatási bizottságban a szakma és az Akadémia érdekében lépnek fel ellenzéki képviselőtársaim, amikor azt mondják, hogy ennek az irányító testületnek a létrehozása a szakmai döntések megcsúfolása, akkor kivel szemben védik azt a javaslatot, amelyet a szakma képviselői, a rektorok, a főigazgatók, az Akkreditációs Bizottság, az FTT elfogadott. Amikor a foglalkoztatási bizottságban az oktatók érdekeit féltik, akkor mit tesznek azzal a ténnyel, hogy a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete nemcsak hogy támogatta, de mielőbbi bevezetését sürgette ennek a javaslatnak? Amikor az ifjúsági bizottságban a hallgatókat kívánják óvni az egyetemek, főiskolák autonómiájának megszűntétől, akkor mit tesznek azzal a ténnyel, hogy a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája és a Doktoranduszok Országos Szövetsége is támogatja ezt a javaslatot? Kérdezem, hogy tisztelt ellenzéki képviselőtársaim kit képviselnek akkor, amikor az autonómiát féltik, azoknak az autonómiáját féltik, akik egyébként ennek a javaslatnak a bevezetését kifejezetten sürgetik.

Néhány szót a pénzről. A modern Montecuccoli a felsőoktatásban nyilván azt mondaná, hogy itt is csak három dologra van szükség, márpedig a pénz a legkevesebb, mint mondani szokás. Az egyik pont ezen a téren, hogy ha pénzt nem tudunk adni - minthogy a pénz a legkevesebb -, hát adjunk több szabadságot. A felsőoktatási törvényjavaslat ezt a követelményt kielégíti. Egy olyan speciális gazdálkodási státust hoz létre a felsőoktatási intézmények számára, amelyben a hallgatókat kedvezményesen lehet foglalkoztatni, amelyben más költségvetési intézményekkel szemben előirányzatokat lehet átcsoportosítani, amelyeket a pénzmaradványok elvonása nem érint, ahol vagyonnal lehet gazdálkodni, és ahol a saját tudományos eredményeik hasznából a felsőoktatási intézmények és azok létrehozói részesülhetnek.

Másfelől azok a finanszírozási garanciák, amelyek a különféle felsőoktatási költségvetési támogatásokat a Statisztikai Hivatal által mért átlagbérhez kötik, ha meg nem is valósítják - hozzáteszem: szerencsére - azt a minden szféra által álmodott ideális helyzetet, amikor a költségvetési alkuktól függetleníteni lehet az adott szféra állami támogatását - azért mondom, hogy szerencsére, mert hiszen minden szférának van ilyen igénye, és amennyiben ezt mindig kielégítenők, akkor eleve föl kéne osztani százalékokra az éves költségvetést, nem kellene mást tenni, mint minden évben beszorozni a bevételekkel ezeket a százalékokat, és akkor a költségvetés készítése felesleges is volna; azt gondolom tehát, hogy nem lehet megtakarítani a költségvetési vitát és a költségvetési alkukat, de lehet valamelyes kiszámíthatóságot és biztonságot vinni a rendszerbe -, úgy gondolom, hogy ezek a finanszírozási garanciák, már természetesen ha az Országgyűlés hagyományos, jó szokásához híven az éves költségvetési törvényben nem függeszti fel őket, akkor valamelyes kiszámíthatóságot és biztonságot jelentenek az egyetemek és a főiskolák számára.

Végezetül negyedikként itt van az elhíresült PPP, vagyis a magántőke bevonása az állami fejlesztésekbe, amitől tisztelt ellenzéki képviselőtársaim úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Nos, ez az elátkozott PPP teszi lehetővé azt, hogy a felsőoktatás európai szintű átalakításában a közeli jövőben 170 milliárd forintnyi beruházás induljon meg, és néhány éven belül fejeződjék be.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt kell mondanom, hogy ilyen mértékű fejlesztés a magyar felsőoktatásban talán még soha nem volt, mint amit ez vetít előre. Azok az érvek, amelyeket ezzel szemben felhoznak a tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, önmagukban is ellentmondásosak: egyfelől azt mondják, hogy ez összehasonlíthatatlanul drágább, másfelől pedig, hogy ezeknek az erőltetése azt tanúsítja, hogy a jövőben sem kíván a kormány pénzt költeni a felsőoktatásra.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha nem a költségvetés fogja kifizetni ezt az állítólag drágább megoldást, akkor ugyan miért baj, hogy drágább? Ha meg baj, hogy drágább, akkor világos, hogy nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásra a jövőben sem kíván több pénzt a költségvetés áldozni.

(13.30)

Tisztelt Képviselőtársaim! Én azt gondolom, hogy a - maradjunk most már ennél a betűszónál - PPP-konstrukcióban megvalósuló beruházások valóban drágábbak, mint ha egy összegben meg lehetne őket valósítani, drágábbak annál is, mint ha hitelt kellene rájuk felvenni, de még mindig sokkal olcsóbbak annál, mint ha nem építenénk semmit. Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a legdrágább.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu