LEZSÁK SÁNDOR (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Egy olyan törvényjavaslatot vitat meg a tisztelt Ház, aminek nagyon sok érintettje kétségbe vonja az előterjesztés időszerűségét, értetlenül szemléli a törvény-előkészítő folyamat bizonytalanságait, féloldalúságát, tévútjait, eredménytelenségét, és csak találgatni meri a törvény bevezetése után várható társadalmi hatásokat. Sajnos, ebbe az indoklással együtt számított 227 oldalas előterjesztésbe nem fért bele 2-3 oldalnyi statisztika és előrejelzés, ami szemléltethette volna a felsőoktatásban dolgozók összetételét, a különböző szakokon tanulók számát, az államilag támogatott képzésben és önköltségi alapon tanulók számát a különböző felsőoktatási intézményekben, és egy rövid előrejelzést arra vonatkozóan, hogy ezekben a ma ismert számokban milyen változások várhatóak a törvény elfogadása után.

Egy ilyen nagy horderejű törvény elfogadását a várható társadalmi hatások elemzése nélkül javasolja elfogadásra a tisztelt Háznak a kormányzat. Szinte adódik a következtetés, hogy ha az előterjesztő nem hozza nyilvánosságra a várható társadalmi következményeket, akkor ennek az lehet az oka, hogy vagy nem készült ilyen elemzés, vagy tovább fokozná a bizonytalanságot, vagy pedig a kormányzaton belül az SZDSZ és MSZP-s holdudvara megint legyűrte a felsőoktatás értékeit védelmező kormánypárti képviselőket, megint győzedelmeskedett az állam megmaradt értékeit lebontó piacosító szemlélet. Ez esetben pedig egyértelmű a következtetés, hogy ennek a törvénytervezetnek a megalkotását mindössze az anyagi javakban várható következmények ösztönözhették.

Az előterjesztés két indoka, miszerint az előterjesztés az európai oktatási miniszterek bolognai nyilatkozatának szellemében született, és a kormány a felsőfokú oktatást az angolszász felsőoktatás gyakorlatának megfelelően kívánja átformálni, véleményünk szerint meglehetősen gyenge, ingatag lábakon áll. A véleményünk szerint alatt azt értem, hogy a Nemzeti Fórumnak van egy munkacsoportja tudósokból, oktatáspolitikusokból, felsőoktatási vezetőkből, egyetemistákból, főiskolásokból, és az ő véleményüket összegzem. A sokat emlegetett 1999. évi bolognai nyilatkozat az 1988. évi európai egyetemek magna chartáján alapul.

Ez a Magna Charta Universitatum azt mondja ki, idézem: “A kutatás, az oktatás, a képzés szabadsága az egyetemek életének alapelve. Az államhatalomnak és az egyetemeknek saját illetékességükön belül biztosítaniuk kell ennek az alapvető követelménynek a tiszteletben tartását. A türelmetlenséget elutasító, a párbeszédre mindig kész egyetem a tanárok és diákok együttműködésének kivételezett helye.ö Tehát az uniós országokban a professzorok, a tudósok és diákjaik az egyetemi élet főszereplői, nem pedig a nyakukba ültetett menedzserek, politikusok és egyéb tudományos fokozat nélküli, vállalkozó szellemű szerencselovagok, ahogyan ez kirajzolódik ebből az előterjesztésből.

(14.00)

Milyen fontos alapelvet lehetne még idézni a Magna Charta Universitatum című dokumentumból? Például: “A földrajzi helyzetből és a történelmi hagyományokból fakadóan a különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli, és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai és gazdasági hatalomtól függetlennek kell lennie, erkölcsi és szellemi vonatkozásban egyaránt.ö

Nos, általános vélemény szerint ez a törvénytervezet lerombolja az eddigi egyetemi autonómiát, például az egyetem irányítását olyan testületre ruházza át, amelyben egyedül csak a rektor tartozik az egyetemhez, mindenki más kívülálló. Még a gyengébb hatáskörű egyetemi szenátuson belül is inkább csak 40, mint 50 százaléknyi az egyetemi oktatók aránya, azaz innen is ki lesznek szorítva az egyetemi oktatás főszereplői. Jó lelkiismerettel nem lehet ezt az irányítási formát autonómiának címkézni, nevezni, és nem csoda, hogy sokan az autonómia, az önigazgatás kifejezés megcsúfolásának érzik az előterjesztésben indítványozott irányító testületek összetételét szabályozó javaslatokat.

Az előterjesztés szellemisége véleményünk szerint teljesen ellentétes a Magna Charta Universitatumban megjelenő három alapvető szabadsággal: a tudós kutatási, oktatási szabadságával, a tudomány szabadságával és az univerzitás autonómiájával.

Megtévesztő, tisztelt Ház, az angolszász minta követésére utaló hivatkozás. Például az egyetemi oktatás színvonalát Angliában nem a miniszter szabályozza rendeletileg, hanem akkreditációs testületek ellenőrzik. Ezzel szemben az előttünk lévő törvényjavaslat szerint a miniszter minősítené az egyetemeket, adhatna nekik kutató egyetem címet, és számos esetben felülbírálhatná az akkreditációs testület döntését. A minisztériumi befolyás növelésének az irányító testületekben semmi köze sincs az angolszász mintákhoz. Elég csak a közismert egyetemek példájára utalni, például az oxfordi egyetemnek, a Harvardnak és a Szabó Zoltán képviselő úr által is említett Yale Egyetemnek valóban van irányító testülete, de ezek mindegyikében, ismételem, mindegyikében az egyetem maga választja meg az irányító testület tagjait. Nálunk erre az eljárásra az előterjesztés szerint egyetlen egyetem sem kaphat jogosítványt, azaz hogyan is beszélhetnénk őszintén az angolszász minta követéséről, ha egyetlenegy felsőfokú oktatási intézményünk sem választhatja meg úgy az irányító testületét, ahogyan ez már az idézett angolszász egyetemeknél megtörténik.

Összefoglalva az eddig elmondottakat: a törvényjavaslat szellemisége idegen mind az 1988. évi Magna Charta Universitatum alapgondolataitól, mind az erre alapozó bolognai nyilatkozattól, mind az oly gyakran emlegetett angolszász felsőfokú oktatási modelltől. Valós tartalom nélkül üres indokok ezek, az ezekre történő hivatkozások.

Az előterjesztő a felsőfokú oktatási intézmények irányítását gyökeresen megváltoztatná. Minden intézmény élére egy irányító testületet nevezne ki, és ez a kívülről jött vezetői gárda tartaná gyámság alatt az egyetemi professzorokat. Ennek a gyámságnak az elnevezése a továbbiakban egyetemi autonómia lenne. Ezek a testületek az egyetemektől független, másodállású tagokból állnának, mégis jóval több jogot kapnának, mint a mostani egyetemi tanácsok; nem várhatnánk tőlük az intézmények érdekeinek a képviseletét, de még a halvány ismeretét sem.

A törvényjavaslat kritikusai szerint már most hallani olyan cégvezetőkről, akik megcélozták valamely egyetem irányító testületi posztját, már előre számításba veszik az állami pénzek ilyetén módon történő megszerzését, továbbá az intézmények ingatlanjainak szerintük kreatív módon történő hasznosítását. Sajnos, az előterjesztő semmit nem tesz az üzleti világ szerencselovagjainak a kivédése érdekében, nem minősíti az irányító testületi tagságot összeférhetetlennek például egy igazgatói poszttal vagy igazgatótanácsi tagsággal. Ezzel szemben jelentéktelen, bár valóban valós veszélyforrásokat nagyít fel, például összeférhetetlennek tekinti az irányító testületi tagságot egy kerületi önkormányzati képviselőséggel.

Ennek a kívülről kinevezett gárdának teljhatalma lesz a felsőoktatási intézmény felett. Tudományos fokozat megkövetelése nélkül kinevezett tagjai akadémiai tárgyú döntéseket hozhatnak, mindenféle tudományos ismeret nélkül megszabhatják egy-egy oktatási intézmény szervezeti felépítését, dönthetnek a rektor személyéről, eladhatják az intézmény vagyonát. Kinevezésükkel lényegében megszűnik az eddigi egyetemi autonómia.

Nincsenek jobb helyzetben az egyetem belső köreiből választott, szenátusba bekerülő professzorok sem. A törvény előírja, hogy mekkora arányban kell helyet biztosítani a szenátusban a diákképviselőknek, szakszervezeti vezetőknek, valamint az oktatáson kívüli területen dolgozóknak, aminek eredményeként az oktatók mintegy 40-45 százalékos képviseletre tehetnek szert a szenátusban. Az irányító testületből teljes mértékben száműzték az oktatókat, a szenátusban kisebbségi létre kárhoztatták őket, szerencsés esetben épphogy 50 százalékos képviseletre számíthatnak. Mindezek ellenére el kell hinniük, hogy ezt a kiszorított állapotot egyetemi autonómiának nevezik.

Átgondolatlan a képzés rendszere, mindenekelőtt az alapképzés, azaz a főiskolai szintű képzés általánossá tétele. Az eddigi diploma jól körülhatárolt értelmiségi feladatokra képesített, versenyképes volt az európai felsőfokú képzési rendszerrel. Ilyen nagy múltú és hagyományú rendszert alapjaiban felforgatni csak akkor lenne szabad, ha az új koncepció révén egyértelműen értéket, minőséget nyer az ország. Nos, ez kétséges. A hároméves alapképzés zsákutcája lehet a mai felsőfokú képzésnek, mert nem kínál kiutat az alapképzésből tovább nem jutó 65 százaléknyi diák számára. Mi lesz velük? Elfogadja-e végbizonyítványukat az üzleti élet vagy a közigazgatás? Egyáltalán értelmezhető-e bizonyos foglalkozások esetén az alapképzés mint végzettség? Mire alkalmas egy három évet végzett jogász vagy fizikus, vagy nyelvész? Még csak megközelítő formában sem jelentek meg arra vonatkozó számítások, hogy mely szakoknál jelenthet és mely szakok esetében távolról sem jelenthet kenyeret adó végzettséget az alapképzés. Ismét csak azzal szembesülünk, hogy a tárca nem nyújtotta be a törvényjavaslattal együtt a várható társadalmi hatások elemzését.

(A jegyzői székben Nagy Nórát Béki Gabriella

váltja fel.)

Ami a legfájóbb ebben az előterjesztésben, az az, hogy nem tudja elhelyezni az új képzési rendszerben az előterjesztő a pedagógusképzést. Leszögezi ugyan, hogy a tanári végzettséget csak mesterfokozatban lehet megszerezni - ez az előírás nyilvánvalóan a középiskolai tanárképzésre vonatkozik -, de elkerüli annak a megválaszolását, hogy mi lesz az óvodai, az általános iskola alsó tagozatos tanítói és a felső tagozatos tanári képzéssel. Nagyon nagy hiba a törvényjavaslatban a pedagógusképzés átgondolatlansága. A pedagógusképzés nem a mai piacnak szól, hanem kizárólag a jövőnek, kizárólag a még meg sem született embereknek szól, az élet olyan szakaszára irányul, amely évtizedekre meghatározza a személyiség fejlődését, és ezzel meghatározza egy nemzedék erkölcsi arculatát, készségeit, képességeit, és mindezek révén az ország jövőjét és lehetőségeit.

A jelenlegi törvénytervezet alapján nagyon valószínű, hogy az ország óvónőképző, óvóképző és tanítóképző főiskolái, amelyek hálózati és képzési rendszere még integrált formában is szakmailag egységes tudott maradni, évszázados és élő hagyományokat képes működtetni, ezek a patinás felsőfokú oktatási intézmények elveszíthetik sajátosságaikat és szakmai környezetüket.

(14.10)

Egyetértek azokkal a szakvéleményekkel, elemzésekkel, amelyek attól tartanak, hogy a speciális szakmai követelmények biztosítására a kialakuló nagy rendszerekben csökkenhet a remény, mert a számon kért gazdaságosság és piacszerzés kényszerű követelményei háttérbe szoríthatják a távlatos, nem direktben profitszerző szempontokat.

Tisztelt Ház! Nem tudom elfogadni a felsőoktatásról szóló törvénytervezetet, és igazán módosító javaslatokkal is csak a fájdalmat lehet csillapítani. Mégis kötelességemnek éreztem, hogy több mint harminc módosító indítvánnyal legalább a fájdalmakat próbáljam csökkenteni, hogyha ezt a tervezetet gyógyítani végképp nem is lehet.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és a függetlenek soraiban.)

Forrás: parlament.hu