HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd bocsássam előre, hogy én nem értek egyet ezzel a címmel, amit a Fidesz adott a mai vitanapnak, és az MDF nem elégtelent ad a kormánynak, hanem minimum kettest, mégpedig azért, mert az elégtelent ismétlés követi (Derültség. - Közbeszólás a kormánypárti padsorokból: Ügyes!), és mi nem nagyon rajonganánk azért, hogy ennek a kormánynak ismételnie kelljen ilyen teljesítmény után. Nem a kormány munkáját akarom ezzel lebecsülni, csak abban bízom és abban reménykedem, hogy a következő kormány jobb lesz, jobb teljesítményekre lesz képes, mint amilyen a mostani volt.

Ezt azzal is alá tudom támasztani, hogy a vitanap kezdetén, amikor a kormányhozzászólókat hallgattuk, a kormánytagok hozzászólásait, akkor egyetlenegy államtitkár vagy miniszter száját sem hagyta el egy olyan szó vagy mondat, ami azt mondta volna, vagy azt üzente volna, hogy azért mégsem fenékig tejfel itt minden. Mégsem mennek olyan jól a dolgok, ahogy mehetnének, és bizony itt meg itt, meg ott, meg amott változtatni kéne, és ehhez politikai összefogás, politikai akarat, elszántság és bátorság kell. És kérhették volna az Országgyűlés minden pártját, kérhették volna a jobb- és a baloldalt, ellenzéket, kormányoldalt, hogy fogjunk össze, és közösen próbáljunk meg segíteni azon, amin segíteni kell. Nem; maradtunk a régi kerékvágásban, visszamutogattunk, elmondtuk, hogy az előző milyen rossz volt, megvádoltuk az előző kormányt, és megpróbáltuk bebizonyítani, hogy ami az elmúlt esztendőben történt, sőt ami 2002 óta történt, az szinte hibátlan és kifogástalan, ami hiba van, annak a gyökerei mind az előző kormány munkájára vezethetők vissza.

Ha ezen nem tudunk túllépni, akkor kevés az esélyünk az Európai Unióban a sikerre, mert számos materiális típusú nehézség mellett talán még számottevőbb az a lelki teher, ami a mi politikai elitünket terheli és nyomja.

(10.50)

Úgy viselkedünk itt a parlamentben, mintha egy sportarénában lennénk, és a két csapatnak a drukkerei foglalnának helyet a lelátókon, és a drukkerek úgy is viselkednek, ez egy kölcsönös folyamat, oda-vissza játszódik. A drukkert az állampolgártól azt különbözteti meg, hogy egy önérzetes állampolgár tudja, hogy az ő érdekei mit kívánnak, és képes azt érvényesíteni; a drukker csak odáig jut el, hogy boldog, ha az ő csapata győz, az, hogy vele mi lesz, azzal nem nagyon törődik. És mi ezt a rossz attitűdöt az itteni politikai stílussal bizony erősítjük.

Ha visszatekintünk az elmúlt tizenöt esztendőre, 1990-ben, a rendszerváltást követően a Varsói Szerződés felbomlásával, aminek a magyar kormány volt a kezdeményezője, indult el az a folyamat, amelynek 2004. május 1-jén értünk egy nagyon fontos szakaszához, ez volt az európai uniós csatlakozás. Mi is történt ebben az elmúlt tizenöt esztendőben?

Azt megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltás hajnalán, 1990-ben a rendszerváltó országok között Magyarország kiemelkedő helyet és pozíciót foglalt el. A legreményteljesebben, a legjobb eséllyel vágtunk neki a rendszerváltásnak, ennek külső és belső feltételei adottak voltak. Az első Országgyűlés - és én az Országgyűlés mind a hat pártját értem ez alatt - egészen kitűnően teljesítette a feladatát: több mint háromszáz törvényt fogadtak el, a többpárti parlamenti demokrácia intézményrendszerét a kormány kiépítette, a parlament pedig a működéshez szükséges törvényi hátteret teremtette meg ezzel a háromszáz törvénnyel, módosítással és új törvények megalkotásával és elfogadásával.

És aztán itt mintha elakadtunk volna, hiszen utána következett tíz esztendő, és a rendszerváltó országok, amelyekkel együtt tettük meg ezt a nagy lépést, kezdtek elhúzni mellettünk, és 2004. május 1-jére, a belépés időpontjára a tíz csatlakozó ország sereghajtói között találtuk magunkat. Majdnem minden mutatót illetően ilyen rossz volt a helyzetünk, talán a korrupció az egyedüli, ami kétes eredményt szolgáltatott a mi számunkra.

Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt tizenöt esztendőt ilyen rosszul használtuk ki? Hiszen ez a fajta gondolkodás, ami a tizenöt esztendő politikai gondolkodását jellemezte, ez jellemezte az elmúlt esztendő politikai gondolkodását is, és egy jottányit sem javult a helyzetünk.

Azt mondta az államtitkár úr, a pénzügyi államtitkár úr a hozzászólásában, hogy 2004. május 1-jén egy nagy szövetség tagjai lettünk. Az igaz, de ez a nagy szövetség, ez a nagy egyesület tulajdonképpen versengő szervezetek egyesülete, huszonöt versengő ország egyesülete, nemsokára huszonhét lesz. A kérdés az, hogy ebben a huszonöt országot kitevő versenyben Magyarország milyen esélyekkel indul, és az esélyeket, a lehetőségeket hogy tudja kihasználni. És bizony, én azt gondolom, hogy az Európai Unió jelen pillanatban nem áruk, nem szolgáltatások és egyebek versenyéről, hanem kormányok versenyéről szól, a kormányok támogatáspolitikájának a versenyéről és elvonási rendszereinek a versenyéről, az adópolitikák versenyéről szól. És ha az elmúlt egy esztendőt megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a tíz csatlakozó ország e téren jelentősen elhúzott mellettünk, a mi adórendszerünk talán a legdurvább, a legkeményebb az európai uniós tagországok közül, legalábbis ami a gazdaság helyzetét figyelembe véve megállapítható.

Tehát az elmúlt egy esztendő arról szólt, hogy a mi kormányunk nem tudott úgy teljesíteni ebben a versenyben, ahogy a többi ország kormánya tudott. Ennek vannak olyan okai, amelyek az elmúlt egy esztendőre vezethetők vissza, és nem tagadhatjuk, hogy vannak olyan okai, amelyek az elmúlt tizenöt esztendőt terhelik. 1990-ben már tudtuk, hogy a magyar állam, a magyar államháztartás reformra szorul, és az összes eddigi kormány, amely létezett és működött, elmulasztotta, hogy ezt a reformot legalább megkezdje, nem volt elég bátorsága, nem volt elég politikai akarata, hogy olyan kemény és nehéz lépéseket megtegyen, amelyeknek az eredménye lehet, hogy nem holnap és nem holnapután mérhető, hanem talán egy esztendő, három esztendő, öt esztendő, de a nemzet és az ország jövője szempontjából megkerülhetetlen.

És bizony ezen lépések elmaradása a mi versenyképességünket erőteljesen csökkenti. Elég csak a tegnapi jelentésre hivatkozni, ami az államháztartás helyzetét - pénzügyminisztériumi jelentés - mutatta meg, és elkeserítő, annak ellenére, hogy a gazdaság valóban növekszik. Azt, hogy kétszerese az európai uniós átlagnak, azt én elfogadom, de ha az ember nulláról vagy egyről indul, akkor onnan az első szakaszban nagyon gyorsan lehet felfelé száguldani. Node a növekedés ellenére a hiány sokkal nagyobb mértékben nő. Ez azt jelenti, hogy a növekedés költségei meghaladják magát a növekedést, tehát a veszteségeink egyre nagyobbak. Engedjék meg, hogy ezt két számmal illusztráljam: 2002-ben a központi költségvetés adóssága 8280 milliárd forint volt, ez volt a kormányváltás éve, és az elmúlt két esztendőben, a tavalyi évben ez majdnem 50 százalékkal emelkedett: 11 541 milliárd forintot tett ki. Tehát a pénzügyi pozícióink rendkívül rosszak.

Amikor az elmúlt hónapokban a kormányoldal adóreformról beszélt, akkor elfelejtette hozzátenni, hogy ma nincs olyan helyzetben a költségvetés, és nincs olyan helyzetben az államháztartás, hogy bármiféle bevételről ebben a struktúrában le tudjon mondani. Tehát két-három hónapig beszélgettünk olyasmiről, aminek egyébként az alapja nem létezik, amit nem lehet megcsinálni, és nem olyan dolgokról beszélgettünk, amelyek egyébként lényegesek és fontosak.

Nem beszéltünk arról, hogy lehet, hogy - ahogy Kocsi László képviselő úr elmondta - nagyon jól szerepeltünk a pályázatok elérése és lehívása vonatkozásában, de ez valahogy nem jelenik meg a magyar gazdaságban, nem érzik jobban magukat a szereplők, nem érzik jobban magukat az állampolgárok. Mintha egy feneketlen zsákba öntenénk ezt a rengeteg pénzt, és folyna el, folyna el, folyna el, és a színvonal, az életszínvonal, a technológiai színvonal, a technológiai kultúra színvonala nem emelkedik olyan mértékben és olyan módon, ahogy elvárható lenne és ahogy szükséges lenne.

Ennek az az oka, hogy egy rossz, tizenöt esztendeje reformra szoruló rendszerbe pumpáljuk a pénzt, amit az Európai Unió előbb vagy utóbb meg fog unni, és meg fogja nézni, hogy mi az óriási deficit oka. És igaz, hogy még nem tartozunk az eurózónához, és az is igaz, hogy minket még nem lehet büntetni azért, mert a megengedettnél jóval nagyobb a deficitünk, de azért az Európai Unió gyakorlatában volt már arra példa, például Portugália esetében, amikor bizonyos forrásokat elzártak, és nem jutottak hozzá a portugál pályázók. Ez könnyen előfordulhat velünk is. Ez a kormánynak súlyos mulasztása, ezen feltétlenül változtatni kell.

Pénzügyminiszter-váltásra került sor hétfőn - ha a tegnapi államháztartási jelentést megnézzük, akkor indokolt és érthető, hogy ennek miért kellett megtörténnie. A kérdés az, hogy mi fog változni. Ha a száz lépés politikáját, a száz kicsiny lépés politikáját fogja követni a kormány, akkor nagyon kicsi az esély arra, hogy ebből a csődből valahogy kilábaljunk. Határozott és bátor, kemény és merész lépésekre van szükség, és ehhez feltétlen parlamenti egyetértés szükséges.

Tehát ne támadja az ellenzék csak azért a kormányoldalt, mert választásra készülünk, és a kampánynak rendelünk alá mindent, viszont a kormánynak meg legyen bátorsága ezeket a lépéseket megtenni. Egy normális országban ez úgy működik, hogy az ilyen döntéseket politikai egyeztetések előzik meg. Azoknak a sikeres országoknak, az Európai Unió sikeres országainak a titka - mint Írország például - nem más, mint hogy a politika szereplői meg tudtak állapodni olyan ciklusokon átívelő programok támogatásában, amelyek mellett kitartottak, és nem volt érdekes, hogy ki kerül kormányra, tiszteletben tartották azt a politikai megállapodást, amely nyolc-tíz-tizenkét évre megszabta annak az országnak a fejlődési útját és a fejlődési menetét.

(11.00)

A mi kormányunknak is el kell készíteni a nemzeti fejlesztési tervet, és készül a második nemzeti fejlesztési terv, de már a készítés pillanatában látszik, hogy nem a siker forgatókönyve az ország számára; ez az általánosságokat tartalmazó nemzeti fejlesztési terv nem fogja meghozni a várt reményeket.

Nem tudjuk meg ebből a nemzeti fejlesztési tervből, hogy milyen Magyarországot akarunk mi tíz esztendő múlva. Nem tudjuk meg, hogy mire és hogyan akarjuk összpontosítani a fejlesztési pénzeket. Nem tudjuk, mert nem tűztük ki célul, hogy melyik lesz az a terület, ahol reményeink szerint tíz esztendő múlva Magyarország az élen fog járni az Európai Unió 25 tagországa közül. Úgy tűnik, hogy sokat markolunk, de nagyon keveset fogunk ezzel a fejlesztési tervvel, mert általánosságokat tartalmaz, olyan általánosságokat, amik mögé vagy mellé minden odarendelhető. Ezt sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni.

Ahhoz, hogy a nemzeti fejlesztési terv sikeres legyen, néhány feltételnek teljesülnie kéne. Az első, amiről már beszéltem, az elosztórendszerek, az államháztartás reformja. Bátor lépésekre van szükség, hiszen túl drágán és rendkívül rossz hatékonysággal működik ez az apparátus. A költségvetés hiányát csökkenteni kell, de a kettő összefügg, mert az egyik a másik nélkül nem fog működni. Csak így fogjuk tudni visszaszerezni a gazdaság szereplőinek bizalmát, amit sajnos elvesztettünk.

A régiók kialakításával adósak vagyunk, hiszen az Európai Unió gondolkodásában jelentős helyet foglalnak el a régiók. Az EU-támogatások nem ágazati, hanem regionális bontásban készülnek, és mi nem vagyunk erre felkészülve. A fogadóképesség növelése a harmadik ilyen szempont, mert a fejlesztési források lehívásához szükséges társfinanszírozást, a vállalkozói önrészt egyelőre a Magyar Demokrata Fórum nem látja biztosítva.

Volt egy gazdatüntetés néhány hónappal ezelőtt. A gazdatüntetésnek vége lett, a gazdák megkapták a pénzüket, és sokan azt gondolják és úgy hiszik, hogy ezzel minden probléma megoldódott. Semmi nem oldódott meg: a lázas beteg kapott egy lázcsillapítót, de hogy valójában mi okozta a lázát, azt nem vizsgáltuk meg.

Az elosztórendszer, a torz intézményrendszer, amely alkalmatlan arra, hogy az európai uniós források pénzeit eljuttassa a felhasználókhoz, érintetlen maradt. Nincs bátorság, nincs politikai akarat, hogy ezeket a lépéseket megtegyük. Ráadásul az Európai Unió is - hiszen miniszter úr bevezető beszédében említést tett arról, hogy az Unió maga is zavarokkal küszködik - változtatni akar eddigi gyakorlatán; ennek számos oka van: szűkülnek a források, egyre több tag van, és egyre nehezebb az elosztás.

A mezőgazdasági támogatások rendszere is nyilvánvalóan változni fog. Ha a magyar kormány, a magyar képviselők, a magyar európai parlamenti képviselők - akik egyébként kitűnően végzik a munkájukat - kellő intenzitással és kellő időben avatkoznak be ebbe a folyamatba, az átalakulás folyamatába, akkor jó esélyünk van arra, hogy azt a hátrányt, amit a késői csatlakozás idézett elő számunkra, most leküzdjük. Most készül a 2007-2015 közötti költségvetési tervezet (Közbeszólásra:) - 2013, bocsánat.

Azt is tudjuk, hogy a befizető országok, a hat befizető ország erőteljes aktivitást fejt ki annak érdekében, hogy kevesebbet fizessen be, az 1,14 százalékot nemhogy emelni, hanem csökkenteni akarják. Tizenkilenc olyan tagországa van az Uniónak, aki nem fizet be, hanem csak a javakból részesül. Ha a magyar politika egyetértésre jutna abban, hogy mit képviseljünk majd a konkrét viták során, ha elfogadjuk, hogy a források nem nőnek, mert erre nincs lehetőség, de a források elosztását a tíz újonnan belépő ország javára igyekszünk bővíteni, akkor a pozícióink még javulhatnak is, hiszen ha a forrásátcsoportosítást követően a felzárkóztatás lehetőségei nőnek, akkor úgy jutunk pénzhez, hogy a befizetéseinknek nem kell növekedni.

De mindennek a sikeréhez politikai egyetértés, politikai akarat és politikai szándék kell. A mai vitanap - legalábbis az eddigi részében, az eddig elhangzottakban - nem kelt reményeket bennem, a Magyar Demokrata Fórumban. Úgy látom, hogy a gondolkodás ugyanaz, ami volt. Úgy látom, hogy még mindig hiányzik az a bölcsesség, és hiányzik a vállalt feladat iránti kötelező alázat és tisztelet, ami minden képviselőt, minden kormánytagot és mindenkit, aki ennek az országnak az irányításában részt vesz, kell hogy vezéreljen, mert a sikernek ez az alapfeltétele és ez a záloga.

Azt kívánom, hogy ez a vitanap a végén más mérleggel záruljon. Azt kívánom, hogy jussunk egyetértésre néhány olyan dologban a kritikán kívül és a kritikán túl - mert kritizálni önmagában lehet, de sehova nem vezető dolog -, aminek a nyoma lehet egy olyan négypárti egyeztetés megindulása, lehet egy olyan hangnemváltás, ami itt a parlamentben a drukkerszemléletet nem tovább erősítve valóban a nemzet érdekeit próbálja összefogva megvalósítani és összefogva az eredményeket elérni, mert másképp nincs esélyünk.

Még egyszer mondom: sikeres európai uniós tagországok sikerének a titka az összefogásban, a politikai oldalak, a különböző politikai oldalak és politikai pártok összefogásában rejlett. Abban, hogy meg tudtak egyezni abban a nemzeti minimumprogramban, amelynek elemeit a pártpolitikai csatározásokból kiemelték, föléhelyezték, és mindnyájan tisztelték és becsülték.

Kívánom, hogy ez a mai vitanap adjon nekünk erőt, adjon bölcsességet ahhoz, hogy vállalt feladatunkat a legeredményesebben a magyar nemzet szolgálata érdekében teljesíteni tudjuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu