DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Az ajánlás 368-369. pontjai az óraszámok kérdésével kapcsolatos módosítókat tartalmazzák. Természetesen ehhez kapcsolódik a 371. pont is tartalmilag. Azt gondoljuk, hogy az a jogosítvány, amit a törvénytervezet a munkáltatónak kíván adni, hogy 70 százalékkal megemelheti a tanítási időt, ez akkora mértékű emelése a lehetséges óraszámoknak, majdnem a duplájára, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a meglévő oktatói gárda egy részét csak erre hivatkozva el lehet küldeni, mert azt lehet mondani, hogy ilyen értelemben biztosítva van az oktatás. Ez komoly leépítési veszélyt jelent.

Ugyanakkor viszont ezzel kapcsolatosan van egy másik komoly kérdés. Ha ez bekövetkezik - márpedig minden további nélkül vélelmezhetjük azt akár csak a jelen helyzetből is kiindulva, hogy ilyen típusú helyzetbe belekényszerülnek intézmények -, akkor bizony másik oldalról komoly veszélybe kerül az a feladat, amit szintén a felsőoktatási intézményhez kíván rendelni a törvény, nevezetesen a kutatás feladata. Mert egész egyszerűen oly mértékben megemelkedik a szigorúan a tanításra fordítandó idő, hogy a kutatás mint olyan nem kerülhet már képbe, illetve nem is beszélve az oktatók szakmai természetű önképzéséről. Vagy pedig lesz egy másik lehetséges megoldás, ami szerintem ennél még rosszabb: az intézményeket arra fogják kényszeríteni, hogy tulajdonképpen lepapírozzanak órákat, és nem tudom, hány szakdolgozattal kapcsolatos konzultációt és nem tudom, micsodát lepapírozzanak, ami a valóságban meg egyébként nincsen.

Helyes-e az - én azt gondolom, hogy nem -, ha arra kényszeríti egy törvény az intézményeket, hogy tulajdonképpen a jogkövető magatartás helyett inkább elkezdjen ügyeskedni? Szerintem ez nem helyes, ráadásul azt gondolom, hogy ebből a szempontból a mérték is olyan mérvű, ami jogilag aggályos lehet, tehát jóval kisebb arányt javaslunk, a 25 százalék ebből a szempontból még elfogadható, mert természetszerűleg bármikor adódnak helyzetek; ahogyan az is elfogadható lenne, amennyiben lenne egy limit, hogy a csökkentés, a növelés három éven belül legfeljebb két félévre szólhat vagy valami hasonló természetű módosítások, mert így, önmagában nagyon komoly veszélyeket rejt magában.

Az ajánlás 369. pontjában van egy olyan megfogalmazás, ami megint csak komoly problémákat vet fel. Valahogy így szól: “a munkáltató rendelkezése szerint minden, ami összefügg a felsőoktatási intézmény működtetésévelö, azt a feladatot rá lehet bízni, ezzel meg lehet bízni az adott oktatót, kutatót.

A kérdés csak az, hogy mit értünk az alatt, hogy összefügg a felsőoktatási intézmény működtetésével. Ad absurdum a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán azt lehet mondani, hogy mostantól kezdve az oktatók a könyvelési feladatokat ellátják. Mert egyébként a könyvelés összefügg az intézmény napi működtetésével, elvileg ezt oktatják is - tehát akkor tanítási óra után irány az iroda, és akkor tessék könyvelni? Vagy mit kell ez alatt érteni? Mert nagyon-nagyon tág és behatárolatlan ez a megfogalmazás, és megint csak azt a lehetőséget rejti magában, hogy nagyon komoly leépítéseket lehessen végrehajtani, a másik oldalról viszont úgy, hogy nem látjuk a garanciáját annak, hogy ténylegesen pótolva lenne az a feladatkör, ami ebből a szempontból esetleg veszélybe kerül.

(22.40)

Sokkal helyesebbnek tartanánk azt a megfogalmazást, ha az szerepelne az oktatók intézményműködtetésével összefüggő feladatai között, hogy tudományszervezési feladatok, amibe beleértendő természetesen akár tudományos konferencia megszervezése ától cettig, belefér minden további nélkül az, hogy tudományos kapcsolattartások, és így tovább; de nem fér bele az a fajta tevékenység, ami egyébként az oktatási intézmény napi működtetéséhez szükséges adminisztratív teendők széles körét jelenti, akár bérszámfejtés vagy bármi, attól függ, még egyszer mondom, hogy milyen intézményről van szó.

Továbbá hasznosnak tartanánk azt - az ajánlás 381. pontjában szereplő módosító javaslat erről szól -, hogy az adjunktusi munkakör is pályázat útján legyen betölthető. Egyébként számos egyetemen ezt eddig is alkalmazták, nem látom be annak a veszélyét, hogy miért kellene ettől eltérni. Azt mindenki tudja ráadásul, hogy a pályázati feltételek kiírása szintjén is lehet egyébként mindenféle nagy trükköket csinálni, a rossz nyelvek sokszor azt is szokták mondani, hogy már csak az nincs beleírva, hogy hogyan hívják az illető pályázót. Nem azt mondom, hogy ez önmagában jó, de ha még pályázat sincsen, akkor meg még több umbulda és urambátyám-kapcsolatrendszer működhet. Szerintem a pályázat minden további nélkül felvállalható.

A habilitációt szeretnénk - ez az ajánlás 386. pontja -, ha ez előírás lenne az egyetemi tanári munkakör betöltéséhez. E tekintetben Szabó Zoltán a bizottság ülésén hasonló álláspontot képviselt, remélem, hogy e téren lesz egyfajta egyetértés közöttünk, pontosan azért, hogy a színvonalnak, a szakmai színvonalnak valamiféle garanciális elemét a törvényben mégiscsak lássuk visszaköszönni. És önmagában a habilitációnak a nemléte nem lesz sajnos garancia a jelen helyzetben, főleg akkor nem, amikor a másik oldalról pedig éppen az államtitkár úr is mondta, hogy azért kell az egyharmad, mert akkor számos főiskola nem tudna egyetemmé válni, és így tovább. De erre nem az a megoldás, hogy levisszük generálisan a színvonalat, hanem pontosan az lenne inkább a megoldás, hogy igyekezzünk mindent felhúzni. És jelenleg van egy ilyen típusú szűrő, jól, rosszul, de mégiscsak működik, ha kiiktatjuk, akkor még ez sem lesz. Szerintem ezt érdemes lenne megtartani, és érdemes lenne a törvénybe belefoglalni.

Az ajánlás 388. pontja az életkorra vonatkozik, ezt kormánypárti képviselők terjesztették be; maximálisan egyet tudok vele érteni, hogy 70 éves korig foglalkoztatható legyen az egyetemi tanár, főiskolai tanár. Egyetlenegy kérdés van, amit egyébként orvosolni kellene, hogy a költségvetési törvény sajnos nem ezt tartalmazza, és itt bizony mégiscsak vannak komoly jogi természetű problémák. Akkor vagy a költségvetési törvény idevonatkozó passzusait is módosítani kellene a felsőoktatási törvény majdani elfogadásával összefüggésben, vagy pedig valamiféle összhangot meg kellene itt teremteni.

Az ajánlás 403. pontja arról szól, hogy a dékáni pályázatokról ne a szenátus döntsön olyan értelemben, hogy rangsoroljon és utána a rektor nevezze ki, hanem azt mondjuk, hogy a kari tanács legyen ebben illetékes. Tudniillik onnantól kezdve, ha magasabb vezetői beosztásoknál a dékán nevesítve van, a dékán pedig egy kar vezetője, akkor innentől kezdve azt feltételezzük, hogy van kar, a kar pedig, még egyszer mondom, egy adott nagyobb tudományterület szakmai, oktatási és kutatási feladatainak az összehangolására, koordinálására meglevő szervezeti egység, ennek az ügye pedig egyértelműen ezen szakmai, oktatási és tudományos autonómia keretébe tartozik (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), tehát indokolt, hogy a dékánt ne felülről nevezzék ki, hanem megválasszák.

Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu