GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Tizenöt év elvileg nem hosszú egy nemzet életében, az elmúlt tizenöt év mégis jelentősen átalakította Magyarországot; átalakította, legalábbis, ha a politikai almanachokban, a történelemkönyvek lapjain nézzük. Ami egy ország számára fontos, ami egy országról messziről látható, az sokat változott. Változott politikai intézményrendszere, változott alkotmánya, sokat változott gazdasága, változtak szövetségesi kapcsolatai, megváltozott a helye a világban.

Akár elégedettek is lehetnénk, de van valami, ami nem változott vagy nem eleget, sokak számára pedig éppen hogy úgy változott, hogy nem a megelégedettséget növelte, hanem a csalódást, a kiábrándulást. Nem változott eléggé az emberek hétköznapja. Nem változott a nyugalmat, a biztonságot adó hétköznapi világ, sőt mintha egyre több kockázattal, egyre több kihívással találná magát szembe az ember. Így aztán, ha az ember politikussá vagy közszereplővé válik, akkor egyik oldalról büszke mindarra, amit elért az ország, másik oldalról pedig szembesül azzal a kérdéssel: na jó, és a hétköznapokkal mi van?

(13.20)

Ad-e nekünk okot elégedettségre az, ahogyan élnek ma milliók Magyarországon? Ad-e okot elégedettségre, ahogyan és amilyen módon alakulnak a hétköznapjai gyermekeinknek, korosztályi társaink jelentős részének, szüleinknek, nagyszüleinknek?

Azt hallom Magyarországon, hogy sokan azt mondják, hogy nem, hogy nem elégedettek azzal, ahogyan mennek a dolgok, hogy a rendszerváltás sok tekintetben, a hétköznapok tekintetében nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, hogy nem nőtt a hétköznapok magasztossága, hogy nem nőtt a hétköznapok nyugalma és biztonsága, hogy nem lehet könnyű szívvel a holnapra és a holnaputánra gondolni. Nagyon sokfajta terápiát próbáltak itt ki az elmúlt időszakban az egymást váltó politikusok és az egymást váltó kormányok. Volt ilyen is és volt olyan is.

Az elmúlt tíz évben, ’95 után Magyarország folyamatosan növekvő gazdasági pályán van: 3-4,5 százalékkal növekszik közös jövedelmünk. Ez akár elegendő is lehetne arra, hogy úgy érezze az ország, hogy rendben mennek a dolgok, kinyílott a világ Magyarország előtt, hogy egyre többen és többen kapcsolódnak be abba a világba, amely fölfelé vezet egy nyugodtabb élet útján, egy biztonságosabb élet útján, nem pedig a hétköznapi kuporgatás, a hétköznapi kockázatok, a hétköznapi konfliktusok útján.

Ha mégsem így van, akkor nyilván nagyon sok mindent nem jól csinálunk. (Moraj az ellenzék és a függetlenek soraiban.) Ha mégsem így van, akkor azt gondolom, hogy végig kell gondolni, mit lehet másként tenni, hogyan lehet az országban nemcsak kevesek, hanem sokak számára biztonságot, nyugalmat, emelkedő életet és lehetőséget teremteni.

2000-2001 környékén elindítottunk egy, a korábbiaktól eltérő gazdaság- és társadalompolitikát. Vitatkoztunk ezen annak idején is sokat, de nyugodtan bevallhatom önöknek, hogy a lényeget tekintve 2002-ben folytattuk. Folytattuk a tekintetben, hogy azt gondoltuk, hogy az emberek hétköznapjainak nyugodtabbá, gazdagabbá tételében adjuk oda a főszerepet a kormánynak, bővítsük a kormány jóléti és fejlesztési kiadásait, tegyünk hozzá változatlan struktúrában, változatlan intézményi keretek között, adókból finanszírozva, a kormányon keresztül ezekhez a hétköznapokhoz. Hozott ez eredményt? Átmenetileg mindenképpen.

Valóban, az ország úgy érezte, hogy elindult fölfelé, elindult fölfelé, és érezte addig, ameddig, hát, mások adójából finanszírozott módon az állam ezt a szerepet el tudta látni.

Ha visszaemlékszem a 2002-es eredeti költségvetésre, ami akkor a kétéves költségvetés része volt, és megnézem, hogy az azóta eltelt időben mennyit költöttünk, mennyivel költöttünk többet, hát elképesztő számot látok: 8600 milliárd forinttal költöttünk az elmúlt három évben többet, mint amit 2002-ben elkölteni terveztünk, illetve ha azt hárommal megszorozzuk a következő évekre.

8600 milliárd forint a képviselők fejében pontosan összeáll, hogy mennyi, de hát a bennünket nézők, a bennünket hallgatók nem biztos, hogy tudják. 8600 milliárd forint az annyi, mint amennyit négy évben beszedünk általános forgalmi adóban; az annyi, amennyit négy év alatt kifizetünk nyugdíjban; az annyi, hogy az összes magyar önkormányzat költségvetési támogatását hét évre előre odaadhatnánk, Budapest, amelynek legnagyobb a költségvetési támogatása, több mint húsz évig megélne ebből a pénzből, és folytathatnám a sort; az összes családtámogatásra elég lenne húsz éven keresztül, az ma 400 milliárd forint körül van. Irdatlan nagy pénz ez!

És tegyük hozzá, mert időnként keresik ellenzéki barátaink is meg talán mások is, hogy hát hol vannak azok a pénzek, amelyek az elmúlt időszakban gyarapították közös államadósságunkat, hát a fele, mintegy 4000 milliárd forint ebből a 8600 milliárdból éppen itt van, ebben a programban, a másik felét pedig adókban és járulékokban szedtük be, az emberek fizették ezt be. És tegyük fel a kérdést, hogy ezáltal gazdagabb lett-e Magyarország, boldogabbak lettek-e az emberek, úgy érzik-e, hogy rendben mennek a dolgaik, miközben 2001 és 2003-2004 között egy rendkívüli bővülő állami szerepvállalás próbálta megoldani a gondjainkat és a bajainkat.

Voltak mindeközben nagyon fontos sikerek, mert bár vitatkozunk jövedelmeken és béreken, összehasonlítgatjuk a tavalyit a tavalyelőttivel, de azért azt mégiscsak látjuk, hogy az elmúlt kettő évben az, amennyit meg tudunk vásárolni - átlagosan persze - a jövedelmeinkből, amit meg tudunk vásárolni átlagosan a nyugdíjainkból, az több mint 20 százalékkal több, mint három évvel ezelőtt. Hogyha megnézzük, hogy mennyi lett a családtámogatás része, azt mondhatjuk, hogy sokkal több lett.

De hát unos-untalan elmondtuk ezeket a számokat, semmiképpen nem folytatnám azt a gyakorlatot, amelyet magam is nagyon sokszor kritizáltam, nem kívánnék nagyon egyszerűen és földszintes módon a kormány előző években megtett intézkedéseinek sikerpropagátorává válni. Egyik oldalon nagyon sok intézkedés az emberek pénzéből, nagyon sok jótétemény, amelynek lehet érzékelni a hatását; a másik oldalról nagyon sok kielégítetlen szükség, nagyon sok bánatos tekintet, nagyon sok csalódás, nagyon sok kielégítetlen igény itt van egymás mellett. Mit kell tenni ezzel?

Számot vetve ezzel a helyzettel, azt gondolom - folytatva a február 14-én elmondott országértékelő beszédet, amikor azt mondtam, hogy új politikára van szükség, és próbáltam arra ösztökélni önmagunkat is, hogy vessünk számot az elmúlt tizenöt évvel és az elmúlt évekkel is, hogy merre tovább -, azt mondom, hogy tegyük azt, amiben, ahogy hallom ellenzéki és kormánypárti képviselőknek a szavait, talán még egyet is értünk. Mert hát egyetértünk abban, hogy egy országban emelkedést, egy országban a hétköznapi élet nyugalmát, büszkeségét, méltóságát nem tudja más megteremteni, mint a tisztességgel végzett és tisztességgel megfizetett munka. Önök úgy hívják az ellenzék padsoraiban talán, hogy a munka gazdaságát kell megteremteni - egyetértünk ebben.

Teremtsünk egy olyan világot, ahol lehet és megéri dolgozni, sőt lehet és megéri fehéren, mindenkinek elmondva és nem rejtőzködően dolgozni, amelyben megéri befizetni a munkához társuló közterheket. De ezt nem lehet csak a munka világában megtenni, egy ilyen világ az nem egyszerűen foglalkoztatás- és munkaerő-piaci politikával áll elő, akkor azt kell mondanunk, hogy erre kell felfűznünk teljes politikánkat, erre kell felfűzni természetesen oktatáspolitikánkat, erre kell felfűzni az állam egész szerepvállalását, erre kell felfűzni és ezt kell támogatni az egészségügyi rendszerünknek, ezt kell támogatni a társadalombiztosításnak, szélesebb értelemben benne a nyugdíjbiztosításnak, erről kell szólni a szociálpolitikánknak, ehhez kell hozzátenni és hozzájárulni a fejlesztéspolitikának és - ne felejtsük el - az adó- és járulékpolitikának is, hogy lehessen és érdemes legyen munkát végezni.

Ma nagyon sok akadály áll ezzel szemben. Amikor azt mondtam, hogy nincsen egyetlenegy nagy titka az országnak, nincsen egyetlenegy kulcs, ami nyitja a sikerhez vezető utat, nincsen egyetlenegy reform, ami hiányzik, hanem sok-sok lépés van, tucatnyi, tucatnyi és tucatnyi, biztos, hogy több mint száz, jelképesen mondjuk azt, hogy száz. Sok lépés van előttünk, amelyben lehet teremteni egy olyan világot, amely nem féligazságokra, hazugságokra, titkolt, sőt elrejtett munkára épül, amely nem a trükkös Magyarországra épül.

Azt gondolom, hogy meg lehet ezt tenni, mert látjuk, hogy önmagában az állami szerepvállalás bővítése az rövid ideig megold, az rövid ideig old nyavalyákat, de végső soron nem alakítja át az országot, nem teszi tízmillió ember számára élhetővé.

(13.30)

A kétmilliós sikeres ország helyett a 10-15 millió sikeres magyar ember országát kell megteremteni. Olyan országot, amelyben mindnyájunk számára a munka teremti meg az élet lehetőségét, és a munkából fizetett adók és járulékok, a vállalkozások által megtermelt többletjövedelemhez tartozó közterhek befizetéséből vagyunk képesek finanszírozni és segíteni azokat, akik már nem tudnak dolgozni, nem képesek dolgozni, vagy ebben a világban lemaradnak. Mert munka, verseny és szolidaritás együtt van. Erős és tisztességes versenyre épülő gazdaság képes finanszírozni egy igazságos társadalompolitikát.

Az elkövetkezendő hetekben a köztársaság kormánya egymás után fog javaslatokat hol az Országgyűlés elé terjeszteni, hol saját jogalkotási felhatalmazásával jogszabályokat hozni annak érdekében, hogy egy ilyen világ felé mozduljunk el. Ezek a javaslatok érinteni fogják a foglalkoztatáspolitikát, érinteni fogják az egészségügyi rendszert, érinteni fogják a nyugdíjrendszert, érinteni fogják az oktatást, a szakképzés részét, érinteni fogják az adó- és járulékpolitikát, érinteni fogják az önkormányzatok világát, az állami, önkormányzati és civil együttműködés területét, érinteni fogják lényegében majd’ minden fontos elemét a kormányzásnak és az állam működésének.

Aminek először neki kell állni, mi más lehetne ezek után nyilván, mint a foglalkoztatáspolitika és a munkaügy. Intézkedések sokasága van, amelyeket meg kell hozni a következő időszakban, hogy megérje dolgozni, és lehessen dolgozni. Elsőként például azt javaslom, hogy bontsuk le azokat az akadályokat, amelyeket maga az állam teremtett, azokat az akadályokat, amelyek ma akadályozzák a munkavégzést éppen azokon a területeken, ahol az állam maga is ott van szociális szerepvállalásával, a munkanélküli-ellátásban, a család és a gyermek támogatásában. Ma általában, ha ezen támogatások mellett valaki elkezd dolgozni, akkor tilalomfákba ütközik. Azt mondja neki az állam, hogy nem szabad - mert ilyen világot építettünk az elmúlt 15 évben! Rosszul tesszük! Mondjuk azt, hogy a munka világa és a szociális ellátás közötti, ma nagyon kemény falat bontsuk le, tegyük sokkal rugalmasabbá és átjárhatóvá. És legyenek fokozatosak az átmenetek. És ne kelljen azzal szembesülni, hogy ha véletlenül dolgozni szeretnék, azt vagy el kell titkoljam - ma ez így van például a szociális ellátásban -, vagy azt kell mondjam, hogy mégsem dolgozom, vagy feketén dolgozom, vagy le kell mondanom a szociális ellátásról.

Másodsorban azt javasolnám, hogy a munkanélküli-ellátást, ahol regisztrálunk és fizetünk, alakítsuk át álláskeresési támogatássá. Aki elveszíti a munkáját, annak nem egyszerűen támogatás kell, annak aktív segítség, különösen az első három hónapban, hogy mielőbb vissza tudjon menni dolgozni, új munkahelyet találjon. Ez azt jelenti, hogy az első három hónapban, amikor még a legtöbb lehetőség van erre, adjunk sokkal több szolgáltatást, mint eddig. A foglalkoztatási szolgálat és a munkát kereső üljön le, beszéljék meg, mit kell tenni ezen a héten, a jövő héten; mit tesz a szolgálat, mit tesz az állást kereső; hova pályázik, hogyan kell pályázni, kit kell felhívnia telefonon, hova menjen el állásinterjúra, hogy be tudjon jutni az első városba. Sőt, adjunk több pénzt ehhez. Az első három hónapban adjunk több pénzt ehhez, mert nem tudom, hogy tudják-e a képviselőtársak, alig több mint 40 ezer forint ma ez a támogatás. Sokkal inkább legyen összefüggés a korábbi kereset és az első három hónap juttatásai között, mint ahogyan ma van. És ha sikerül az első három hónapban újra munkát találni, akkor talán ki lehet majd kerülni abból a csapdából, amely azokat fenyegeti, akik már 3-6-9 hónapja nem találnak munkát.

Harmadrészt. Van nagyon sok olyan háztartás körüli munka, amely tradicionálisan a feketemunka világába tartozik: apró javítások, a tüzelő behordása, a fák megmetszése, a kert felásása, gyermekre vigyázni, korrepetálni, segíteni a takarításban. Ezeket a munkákat ma - mindenki tudja - feketén végzik. Nem fizet járulékot és nem szerez semmilyenfajta jogot az ezt végző. Ezrek és tízezrek vannak ebben az országban. A közérdekű és közterhet viselő munkát - hívjuk kék munkának mostantól - tegyük egyszerűvé és átláthatóvá. Sőt ösztönözzük a munkavállalót és a munkaadót is, hogy fehérítse ezt ki. Tízezrek méltósága fog ezzel újra helyreállni, mert nem feketén dolgoznak, hasznos munkát végeznek végre, és amikor hazamennek, és azt mondják otthon, hogy munkában voltam, az nem azt jelenti, hogy elrejtett, elcsalt munkában voltam, hanem olyan munkában, ami után majd jár biztosítás, és ami után jár egészségügyi és nyugdíjszolgáltatás. (Közbeszólások.) Érdemes ezeket megtenni. Érdemes ráadásul az ilyen módon vállalt közterhet adóban nagyrészt visszaadni, hogy a munkáltató, aki munkát ad, az is érdekelt legyen ebben, és töltse el büszkeséggel, hogy munkát adtam egy embernek, segítettem valakinek, hogy úgy éljen, ahogy mindig is élni szeretne.

De azt mondom, hogy menjünk még tovább. Pontosan látjuk, hogy vannak még olyan területei az életünknek - ilyen a mezőgazdaság -, ahol az alkalmi munkavégzés oktalanul túlszabályozott, oktalanul korlátozott, miközben, különösen az idényjellegű munkák körében, borzasztóan nagy igény van arra, hogy könnyen, kis adminisztrációval, kevés teherrel és törvényesen lehessen foglalkoztatni. Miért korlátozzuk ezt a lehetőséget? Nem beszélnünk kell erről - igazuk van -, meg kell változtatni a szabályokat. És inkább ma, mint jövőre. Ne várjunk vele még egy évig, ne várjunk kettőig, ne cipeljük magunkkal az elmúlt 15 év itteni hordalékát!

Nagyon-nagyon sok olyan munkahely van, ahol a teljesítménybérezésnél alkalmazott norma semmi másra nem alkalmas, mint hogy a minimálbérnél kevesebbet lehessen törvényesen fizetni. Ez nincs rendben, ez kiszolgáltatottá teszi a munkavállalót. Azt kell mondani, hogy védjük a munkavállalóknak ezt a jogát (Az elnök csenget.), azt kell mondani, hogy nem lehet úgy normát beállítani, hogy egy átlagosan képzett, a munkaműveleteket átlagosan elsajátított munkás ezt ne legyen képes teljesíteni. Ha így van, ott csalárdsággal állunk szemben, és a munkaügyi ellenőrzés egész rendszerének átalakításával azt kell elérni, hogy ne a papírokat vizsgálja a munkaügyi ellenőrzés, hanem a papírok mögött lévő valóságos folyamatot. És ha valaki ennek ellenére mégis azt mondja, hogy ő szürkén és feketén foglalkoztat, akkor azt kell mondani, hogy nagyobb, erősebb, egyértelműbb szankciókkal kell fellépni. Sőt nem kell visszariadni a büntetőjogi fenyegetettségtől sem. Hiszen az, aki elveszi a biztosítás lehetőségét, a jogszerzés lehetőségét az alkalmazottjától, aki közös költségvetésünkhöz, kasszánkhoz nem járul hozzá, mások versenypozícióját is rombolja, és rombolja Magyarország egészének hitelét, becsületét, tisztességét, és visszaél túlhatalmával. Ezért több felelőssége kell legyen az alkalmazónak és a vállalkozónak.

Mehetünk ennél még tovább (Közbeszólás a Fidesz soraiból.), a közmunka, közcélú munka, közhasznú munka szabályainak átalakításával - erre több mint 30 milliárdot költünk - nagyobb érdeket teremthetünk abban, hogy a munkavégzés párosuljon ezekkel, és mehetünk még abba az irányba, hogy a szakképzés, a képzés-oktatás sokkal inkább a munkaerőpiac, ne pedig az oktatási piac oldaláról legyen vezényelve.

Induljunk neki, csináljunk nagy dolgokat, egy sikeres országért, egy büszke Magyarországért! Álljunk neki! Most ezen a héten elmondjuk, végigcsináljuk ezt, s megyünk tovább, rendületlenül.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu