MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A magyar társadalomnak, vagy mondhatnám nagyobb szóval, a magyar nemzetnek egyik legalapvetőbb problémája, hogy nem tudott és nem hagyták szinte majdnem egy évszázadon át a múltjával szembenézni.

Gondoljuk csak meg, hogy ’45-ben nyílt egy kis lehetőség, hogy visszatekintsünk ’14-ig, de nemsokára beállott egy diktatúra, amely alól ’56 napjaiban pár hétig fölszabadultunk, de nem volt időnk arra, hogy a múltunkat rendbe hozzuk. 1989-90-ben, amikor közös akarattal kikiáltottuk a Harmadik Köztársaságot október 23-án, akkor nyílt meg az alkalom arra, hogy földolgozzuk a múltunkat; vagyis megtegyük azt, amit Európa legnagyobb nemzetei és kultúrállamai nagyon keservesen, nagyon hosszan, rettenetes belső küzdelmekkel és katarzist elérve megtettek 1945 és 1970 között. Nem volt könnyű. Nem volt könnyű sem a németeknek, sem a franciáknak, sem a hollandoknak, sem a többieknek. De megtették, túljutottak rajta, kezelték ezt az egészet, és a múltjukból tudnak már meríteni. Tudják, hogy mi az, ami rossz volt, és amit nem szabad megismételni, és tudják, hogy mi az, ami érték volt, amire építhetnek a továbblépésben. Ez nekünk nem adatott meg.

’89-90 után jutottunk oda, hogy a múltunkkal szembenézzünk. Ennek a múltnak az egyik legközelebbi, 40-50 éves szakasza éppen az, amit nem tudunk tisztességesen feldolgozni anélkül, hogy a titkosszolgálatok, a diktatúra állambiztonsági szerveinek iratait alaposan meg ne ismerjük nemcsak mi, nemcsak a történészek, nemcsak az érintettek, nemcsak a sérült emberek, hanem az egész társadalom.

Ugyanakkor 1989-90-ben jogállamot hoztunk létre, a magyar történelemnek - azt kell mondanom - a legdemokratikusabb jogállamát. Ennek a jogállamnak megvannak a szabályai, amely szabályokat együtt hoztunk meg, és amelyekhez ragaszkodunk is. Ez megnehezíti azt, hogy a múlt történéseit megismerjük. 15 éve próbáljuk rendezni ezt a kérdést, az állambiztonsági szervekkel való együttműködésnek, az ott keletkezett iratok tanulmányozásának kérdését, és beleütközünk azokba a jogállami falakba, amelyeket mi magunk emeltünk közös akarattal. Ezt az ellentmondást kell feloldanunk.

Van még egy ellentmondás, ez pedig az, hogy minden embernek antagonisztikus, ellentmondó szerepe van: egyrészt a lehető legtöbb adatot meg kívánja ismerni a közéletről, a többiekről, a többi emberről, másrészt a saját személyes adatait védeni kívánja. A diktatúrának épp az volt a jellemzője, hogy a személyes adatokat nem tisztelte, a személyes adatokkal visszaélt a diktatúra fenntartásának érdekében. Nekünk ezt az ellentmondást kell megoldanunk.

Amikor 1992-ben létrehoztuk az adatvédelmi törvényt, akkor épp a nemrég magunk mögött hagyott diktatúra hatására nagyon szigorú adatvédelmi törvényt hoztunk, amely a maradékelv alapján mindazokat a személyes adatokat, amelyekről külön törvény vagy az alkotmány nem rendelkezik, teljes mértékig az egyénnek, a személynek a rendelkezése alá bocsátottuk. Ez teljesen normális dolog, de be kell látnunk, hogy túlzó dolog.

A társadalmi együttélés abból áll, hogy óriási mennyiségű személyes adatot ismerünk meg egymásról. Nem működhetne a társadalom, ha ez nem volna lehetséges. Nyilvánvaló, hogy amikor együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt vagyunk egy városban, munkahelyen, bárhol a közéletben vagy a magánéletben, hihetetlen mértékű ismeretet szerzünk egymásról, vagyis személyi adatokat kezelünk - az adatvédelmi törvény nyelvén.

Ezzel szemben egy olyan steril álláspont, hogy semmilyem személyes adat a személy hozzájárulása nélkül nem használható föl, ez steril, abszurd, nem használható. Ez csak arra jó, hogy viták esetén egyes jogalkalmazók a saját ízlésük szerint osztályozzák az adatokat, és mondják meg azt, hogy mely adatok azok, amelyeket meg lehet ismerni, melyek azok, amelyeket nem. Nincs erre igazán törvény.

Itt ez egy általánosan rendezendő kérdés, amellyel sem a jogtudomány, sem a parlament nem tudott eddig megküzdeni. Ezen belül van egy részhalmaz, ez a részhalmaz, amivel mi most foglalkozunk, az, hogy az elmúlt rendszer állambiztonsági szervei által termelt adatokat és az ebben részt vevők, az ebben közreműködők adatait megismerhessük.

(22.10)

Az adatvédelmi törvény rendelkezik egy olyan felhatalmazó ponttal, hogy külön törvény lehetővé teheti személyes adatok megismerését vagy kezelését. De ez a törvény egy kétharmados törvény által adott felhatalmazás alapján létrehozható törvény, vagyis olyan törvény, amely igen erős kontroll alá vehető. Ugyanakkor mindnyájan érezzük azt, hogy az alkotmánynak kellene világos útmutatást adnia arra, hogy melyek azok a személyes adatok, amelyek mindenki számára vagy a személyek egy bizonyos csoportja számára megismerhetők.

Két rendelkezése van jelenleg az alkotmánynak. Az egyik, ami védi a személyes adatokat, a másik, ami biztosítja a személyeknek, hogy a közügyekben való részvétel érdekében a közérdekű adatokat megismerhessék. A kettő között nincs semmi eligazító. Ez az alkotmánymódosítás, amit képviselőtársaim beadtak, azt kívánja megcélozni, hogy ezen két szélső, ütköző, fundamentális, alkotmányos rendelkezés között egy köztes helyet foglaljon el, és ebben a köztes helyben adjon egy világos felhatalmazást, hogy az adatok bizonyos körét, méghozzá az elmúlt rendszer, az elmúlt diktatúrák titkosszolgálati, állambiztonsági szervei által általában törvénytelenül, alkotmányellenesen vagy jogállamellenesen létrehozott adatokat megismerhessük, valamint a szereplők adatait megismerhessük. Enélkül igazán nem tudjuk maradéktalanul elvégezni azt a feladatot, ami pedig most már, 15 évvel a rendszerváltás után halaszthatatlan.

Éppen ebből kiindulva, hogy bár jelen állapotában az Országgyűlés nem tudja megtenni azt, hogy egy általános alkotmányos rendelkezésben pontosítsa azt, hogy a személyes adatok mikor lehetnek közérdekűek, de ebben a részhalmazban, ebben a fontos kérdésben eligazítást nyújthat. Azt is figyelembe lehet venni, hogy bár nem kevesen azt mondják, hogy nem esztétikus az alkotmányhoz nyúlni, ezzel szemben azt tudom mondani, hogy az alkotmányon már igen sokat változtattunk, igen sokat igazítottunk, sok esetben jól és szükségesen, sok esetben azonban toldozgatás-foldozgatás a jellege ennek. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Egy mondatot, elnök úr. Előbb vagy utóbb eljön az az alkotmányos helyzet és az a kegyelmi állapot, amikor meg tudjuk majd véglegesen fogalmazni az alkotmányunkat, kvázi ehhez gyűjtjük most az anyagokat. Én ezért a Szabad Demokraták Szövetsége nevében bejelentem, hogy támogatjuk az alkotmánymódosítás elfogadását.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu