HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy mielőtt az előre elkészített anyagra rátérnék, azért hadd reagáljak néhány mondatban az előttem szólók által elmondottakra.

Talán az első megállapításom az, hogy Szabó Zoltán képviselő úr hét és fél percen keresztül igyekezett kikerülni azt a nagyon rövid mondatot, hogy: el kell ismernem, hogy az előző kormányzat idején ennek a törvénynek a megalkotása jogos volt, az idő kikényszerítette belőlünk ezt a törvényt; ráadásul az akkori körülményekhez és viszonyokhoz képest ez a törvény időtálló, szakmailag nem kifogásolható, korrekcióra azért szorul, mert eltelt néhány esztendő, és közben az Európai Unió tagjai lettünk - ehhez hét perc kellett, hogy ezt nagyon burkoltan, de azért valahogy elmondja.

Pető Iván képviselőtársam ezt már két percbe bele tudta szorítani. Legalább az ő álláspontja egy tiszta, liberális alapokon nyugvó, indokolható és elfogadható álláspont volt. Szabó Zoltánéról ezt nem mondhatom el, mert hogy állami tulajdonban maradjon-e ezen vagyonok összessége vagy ne, ezt sok szempont alapján el lehet dönteni. El lehet kristálytiszta logika alapján, ahogy ezt Pető Iván megtette, de el lehet úgy is, hogy az okok hátterében sokkal inkább identitászavart vél felfedezni az ember, mint gazdasági megfontolásokat.

Ezt azért bátorkodom mondani, mert Halász János képviselő úr nagyon helyesen és nagyon méltóan egy idézettel állt elő, Hamvas Bélától idézett, amely a nemzeti identitás, a szellemi kötődés tárgyakban való megtestesülését igyekezett megfogalmazni, és nagyon helyesen tette.

Én magam konzervatív emberként nem vagyok privatizációellenes, de azt gondolom, hogy konzervatív, nemzeti elkötelezettségű emberként kell a nemzeti vagyonnak egy olyan részének lenni, és ezt keményen körül kell írni, keményen szabályozni kell, amit azért nem privatizálunk, mert az nem magánkézbe való; az a mi közös vagyonunk, a mi közös örökségünk, az a mi közös kötődésünk nemzetünkhöz, nemzetünk múltjához, történelmünkhöz, ebből táplálkozik nemzeti hovatartozásunk.

Egyébként vannak más jogi technikái annak, hogyan lehet bevonni magántőkét ezen örökségek felújításába, karbantartásába, anélkül, hogy a tulajdont átruháznánk. Ugyanis a tulajdon átruházása, a magánkézbe adás egy egyszeri, általában megismételhetetlen és visszafordíthatatlan aktus. De például egy tartós bérletbe adás, egy olyan haszonbérleti szerződés, amelyik szigorú feltételek mellett köttetik meg, és amely folyamatosan ellenőrizhető és folyamatosan kontrollálható, és ha kell, megszakítható, felbontható, sok minden történhet vele, az sokkal jobb eljárás, mint ha ilyen egyszeri aktusokra szorítkozunk.

Tehát én azt gondolom, hogy az a fajta kérdő mondat, amely a konzervatívoknak a nemzeti örökség tulajdonviszonyaihoz való viszonyulását jelenti Szabó képviselő úr részéről, megfontolatlan és megalapozatlan.

Néhány szót akkor erről a törvényről, amely, mint ahogy az előbb mondtam, az időt kiállta.

(10.50)

Hála istennek, akkori ellenzéki és mostani kormánypárti képviselőtársaink is úgy látják, hogy fontos volt ez a törvény. Én azért is nagyon fontosnak tartom, mert az európai uniós csatlakozás a mi nemzetünk számára számos lehetőséget biztosít, de veszélyeket is hordoz. A veszélyeket én abban látom, hogy az Európai Uniót, az egységesülő Európát fel lehet fogni egy nagy olvasztótégelynek is, amely az identitásában gyenge nemzeteket, kultúrájukban, gyökereikben, történelmük ismeretében nem kellő erősséget mutató nemzeteket akár fel is olvaszthatja és eltüntetheti ebben a nagy tégelyben. Tehát az európai uniós csatlakozás után a nemzeti örökség védelmére még nagyobb szükség van, hiszen nem mást, mint a gyökereinket védjük.

A módosító javaslat jelentős részével egyet lehet érteni, mert fontosak, de az ördög mindig a részletekben bújik el, és én hadd próbáljam meg ezekre a részletekben elbújó, apró hibákra felhívni a figyelmet. Konzervatív emberként természetesen üdvözlendő minden olyan módosítás, ha kell, szigorítás vagy pontosítás, ami kulturális örökségünk védelmét hatásosabban garantálja. A garanciát pontosan fogalmazott, szakszerű, végrehajtható jogszabály és a végrehajtó szervezetek eredményes, szigorúan jogkövető munkája biztosíthatja. Ez a garancia különösen fontos akkor, amikor a kulturális örökség védelme állami vagy más tőkeerős beruházásokkal és fejlesztésekkel, azok mielőbbi megvalósításával kerülhet szembe.

Minden egyszerűsítés jogkövető és jogmegkövetelő magatartás esetén lehet csak erény, jogkerülés és felületes hatósági munka egybeesésével viszont súlyos veszély. Veszélyes, mint például a puhított gumijogszabály tipikus mondata, miszerint a régészeti érintettség mértékétől függően a hivatal régészeti megfigyelést írhat elő. Ha ugyanis az érintettség egyáltalán várható, de a mértéke még nem ismerhető, a régészeti megfigyelést elő kell írni, hiszen erre találták ki. A mérték alig értelmezhető, mert vagy van érintettség, vagy nincs, akár kicsi, akár nagy a mértéke. Miért hát a feltételes mód a fogalmazásban, a parttalan “írhat előö? Eldöntendő, hogy mérlegelési jogról vagy törvényes kötelességről beszélünk. Az előterjesztés általános és részletes indoklása arra utal, hogy szinte biztosra vehető az utóbbi.

Veszélyesnek tűnik például a 21. § (1) bekezdésének b) pontja. Ha a hivatal az örökségvédelmi szabályok megsértését tapasztalja, miért csak elrendelheti az eredeti állapot helyreállítását, a jóváhagyott, engedélyezett terveknek megfelelő állapot kialakítását és így tovább? Az előterjesztés szerint a hivatal mérlegelés után az ellenkező elhatározásra is juthat? Mérlegeléssel, következmény nélkül tudomásul veheti a jogszabály megsértését is? Kétlem, hogy ez így lenne helyes.

A 2. § indokolása hivatkozik mint jó példára hazánk egyetlen emlékhelyére, a millenniumi emlékműre és a hősék emlékkövére vonatkozó jogszabályra. A javaslatban megteremtett lehetőség sajátos és egyedi esetenként, a szabályozás különleges státust irányoz el a csak igen kivételes - az egész nemzet sorsa alakulásának fordulópontjaival kapcsolatos, identitásával összefüggő, illetve kegyeleti szempontból meghatározó és ezért külön jogszabályban nemzeti emlékhellyé nyilvánított - helyszíneknek. A NKÖM és Budapest főváros szakszerűen felújította, restauráltatta a műegyüttest. Ha jól tudom, csak a felújítás értéke megközelítette a 400 milliót. Önök szerint a jogszabályok garantálják-e, hogy a tér mai képe és használata a mindennapi gyakorlat, a kegyeleti szempontból kivételes, egész nemzeti sorssal, identitásával összefüggő státus fenntartható-e? Autóbusz-parkoló, gördeszkapálya és ki tudja, még mi minden, ami nyilván méltatlan a nemzeti emlékhely státushoz, és a rendeltetéstől merőben eltérő használat, máris pusztítja az újjávarázsolt emlékművet. Vagyis óvatosnak kell lennünk, mert puha, pontatlan, életszerűtlen jogszabályokkal a miniszter valóban csak állapotuk figyelemmel kísérésére vállalkozhat.

A 3. § definíciógyűjteménye 3., “Közgyűjteményö címszava alatt nem szerepelnek a felsorolásban a természeti archívumok, botanikus kertek, történeti kertek, Fővárosi Állat- és Növénykert mint gyűjtemények. A 11., “Műemléki helyreállításö címszó alatt pedig az építészeti, képző- és iparművészeti beavatkozások mellett a tájépítészeti, kertépítészeti munkák bántóan hiányoznak.

A 21. § az eddigi védetté nyilvánítási gyakorlatot próbálja egyszerűsíteni. Kérdezem az előterjesztőt, hogy ki fogja megállapítani, vagy akarja majd megmondani, hogy az adott műtárgy 10, 30, 50 vagy 120 éve került az országba. Bemondás alapján, érkezési okmányok híján gyaníthatóan minden műtárgy 49 éven belül került Magyarországra. És, ha már évhez köti az előterjesztő a behozatalt, miért éppen a varázslatos 50 évet választotta erre? Ha 25 évvel ezelőtt egy Monet, egy Tintoretto vagy Van Gogh került az országba, magyar vonatkozás nélkül ez nem védhető, nem védendő műalkotás? Ha valaki 10 éve bárhonnan hazatelepült, és értékes műtárgyát magával hozta, az nem kulturális örökségünk része, és nem védendő műalkotás? Nyilván gondos mérlegelést kívánna mindennek a megnyugtató eldöntése, hogy mit és mikor, úgy, hogy a műkereskedelem érdekei sem sérüljenek. De ez az egymondatos módosítási javaslat szakszerűtlen, végrehajthatatlan, és talán azt is meg merem kockáztatni, hogy komolytalan.

A 75. § (2) bekezdése az elsőfokú hatósági jogkör gyakorlójaként a külön jogszabályban meghatározott hatáskörrel és illetékességgel rendelkező szervezeti egységeket jelöli meg. Ha tudjuk, tudhatjuk, milyen szervezeti egységekről van szó, akkor miért nem írjuk ide? Nem volna baj a redundancia sem, ám ha nem tudjuk, az nagy baj. Miért is nem tudhatjuk meg? Szégyellnivalóan kisszerűtlen megoldás, és hasznossá válható személyes érdekeltséget szüntet meg a 42. § h) pontja, amely a felfedező, bejelentő anyagi elismerésének kötelező voltát csak lehetőséggé változtatja.

A teljesség igénye nélkül én csak megpróbáltam felhívni az előterjesztő figyelmét arra, hogy az ördög valóban a részletekben bújik el, és a részletekben rejlik. A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja, amennyiben észrevételeinket az előterjesztő befogadja, a törvényt ennek szellemében pontosabbá, egzaktabbá, követhetőbbé alakítja, akkor ezt - egyetértve az Országgyűlés többi pártjával - támogatni fogja.

Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu