HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Ha a gazdaság helyzetét elemezzük és vizsgáljuk, akkor dőreség lenne néhány pozitívumot nem említeni, és szép számmal vannak ilyen pozitívumok. Ebből az következik, hogy ma a magyar gazdaság a hibás kormányzati politika ellenére olyan állapotban van, hogy hozzáláthassunk a nagy elosztórendszerek reformjához, az államháztartás reformjához, hiszen ahogyan a beszédek során itt többen említették, a gazdaság szereplőinek vagy összességének a leggyengébb láncszeme maga az államháztartás. Tehát úgy látszik, ennek a feltételei ma adottak, és azzal sem nagyon vitatkozhatunk, hogy az idő szorít és sürget, hiszen a versenyképesség szempontjából ez az egyik legfontosabb olyan elem, amelyen változtatni, módosítani kellene.

Azt, hogy milyen torzulások, aránytalanságok tapasztalhatók az államháztartás vonatkozásában, engedje meg, hogy egy példával bizonyítsam. Ha ma megnézzük a reálbérek szintjét, akkor azt tapasztaljuk, hogy a közalkalmazotti szféra bérszínvonala jelentősen meghaladja a versenyszféra bérszínvonalát, ami elég furcsa: a normális európai országokban ez általában vagy egyenlőségjelet mutat, vagy a versenyszféra jövedelmi viszonyai meghaladják a közalkalmazotti szféra viszonyait.

Amikor ön az előbb a vezérszónoki körre reagált, azt mondta, az ellenzék egyeztessen, hogy a közalkalmazottak foglalkoztatása vonatkozásában mi az álláspontjuk. Én azt találtam mondani, hogy jelenleg 804 ezer körül van a közalkalmazotti létszám, az előző esztendőhöz képest néhány ezerrel csökkent, ami kedvező folyamat, de ennek a csökkenésnek az aránya megkérdőjelezhető, tehát ennél jelentősebb és bátrabb lépésekre lenne szükség.

(11.50)

Amikor én négypárti egyeztetésről és konszenzusról beszélek, akkor azt szeretném, ha elérnénk, ha eljutnánk olyan állapotba vagy olyan helyzetbe, hogy a politika szereplői ismerjék föl, hogy akárki van kormányon, szükségszerű lépések megtételére kényszerített, és a mindenkori ellenzék, beleélve magát a kormányzat pozíciójába, fogadja el ezeket a döntéseket, hiszen ha ő lenne kormányon, neki se lenne nagyon más választása, mint hogy ezeket a nehéz lépéseket megtegye.

Van még egy olyan tétel, amire érdemes odafigyelni. Ön hosszan beszélt az előbb arról, hogy a reálbérek hogyan alakultak az elmúlt években. Ezt megtette a foglalkoztatottakra vonatkoztatva, és megtette a nyugdíjasokra vetítve is. Az egyetlenegy probléma ezzel kapcsolatban az, hogy ha megnézzük a reálbérek emelkedését, és megnézzük a gazdaság teljesítőképességének a növekedését, akkor azt látjuk, hogy a kettő meglehetősen elszakadt egymástól. Tehát a reálbérek jelentősen nagyobb mértékben növekedtek, mint a gazdaság teljesítőképessége. Ez azt jelenti, hogy a reálbér-növekedés feltételei, gazdasági feltételei és forrásai nem voltak adottak.

Amikor az államadósság növekedéséről, az adósságállomány növekedéséről faggattuk a miniszterelnök urat, akkor egy múltkoriban elmondott beszédében azt mondta, hogy hova lett az a pénz, amit mi felvettünk; meg tudom mondani, folytatta, bérekre, nyugdíjemelésekre, jóléti kiadásokra ment el.

A dolog akár rendben is lehetne, ha egy jól működő gazdaságról lenne szó, ahol átmeneti zavarokat próbálnak hitelfelvétellel kiegyenlíteni, de garantált, hogy a hitelek visszafizetésének a forrásai biztosítottak lehetnek, hiszen egy normális országban a hiteleket általában úgy és akkor veszik fel, ha az a gazdaság teljesítményének a növekedését célozza, hiszen akkor garantált a visszafizetés. Sajnos, az elmúlt három és fél esztendei adósságnövekedés nem ilyen irányú volt, és emlékeztet a rendszerváltás előtti időszakra, amikor a varsói blokk legvidámabb barakkja voltunk, mégpedig azért, mert egy eladósodott állam így próbálta a jóléti kiadásokat fedezni és fizetni. Én ezt a gondolkodást viszontlátom, talán nem az önében, hiszen ön vállalkozó, a magánéletében vagy a privát szférában másképp gondolkodik, de kormányzati döntéshozók gondolkodásában tetten érhető.

Ha úgy veszünk fel hiteleket, és úgy adósítjuk el az országot, hogy azok visszafizetésére vajmi kicsiny a remény, ha úgy növeljük az adósságállományt, hogy az adósság felhasználása nem a források bővítésére, a források növekedésére vagy növelésére fordíttatott, akkor szomorú jövő elé nézünk. Én azért mondtam az előző kétperces hozzászólásom során, hogy talán az lenne a jó, ha ez a mai vita a jövőről szólna, a közös jövőről, hogy hogyan próbáljuk - (Megszólal egy mobiltelefon.) nem az enyém volt - a közös jövőt úgy megtervezni, olyan döntéseket meghozni, ami a forrásokat bővítené, hiszen a sikeres országok sikerének a titka a források, a gazdasági források bővítésének az elérése volt. De nem ördöngösség ez, tulajdonképpen annyit kéne tenni, hogy a magyar vállalkozók és a magyar vállalkozások helyzetén kellene könnyíteni.

Az első hozzászólásomban említettem, hogy az adójóváírások és adókedvezmények 90 százalékát külföldi befektetők, a multinacionális cégek vehetik igénybe, a magyar vállalkozók mindebből 10 százalékot képesek saját javukra írni. Ezen az arányon feltétlenül változtatni kéne.

És változtatni kéne még jó néhány dolgon, én hármat sorolnék föl ezek közül. Az első, ami generális problémája a magyar kis- és középvállalkozóknak, az a tőkehiány. Meglehetősen nehezen tudnak tőkéhez jutni, annak ellenére, hogy szabad tőke szinte korlátlanul rendelkezésre áll, de a hitelfelvétel feltételei olyanok, hogy kevés magyar kis- és középvállalkozó képes ezen feltételeknek megfelelni. Az előző kormány miniszterelnöke azt találta egyszer mondani, hogy Magyarországon az jut hitelhez, akinek egyébként semmi szüksége nincs rá, és bizony nem járt távol a valóságtól.

Tehát ha azokat a támogatási forrásokat, amelyeket vállalkozói támogatások formájában adunk oda néhány vállalkozónak - hiszen az ön elődje, Csillag miniszter úr egyszer itt a parlamentben örömmel jelentette, hogy a 800 ezer vállalkozóból 12 ezer jutott állami támogatáshoz, mindösszesen másfél százalék -, ha ezeket a forrásokat másképp használnák föl, a helyzet javulna. A más felhasználás egyik módja az, ha a hitelfelvevők mögé állami garanciát állítanánk, ami viszonylag kis befektetéssel és kis kiadással nagymértékben tudná szélesíteni a hitelhez jutók számát.

A másik ilyen feltétel, amelyen változtatni kell, az adminisztratív terhek csökkentése. Én az előbb beszéltem arról, hogy ma nem nagyon látszik egy nagymértékű adócsökkentés realitásának vagy megalapozottságának a lehetősége, nade ha nem adót csökkentünk; ráadásul a 300 milliárd adócsökkentés úgy néz ki, hogy abból a vállalkozások mindösszesen 73-74 milliárdot tudnának a maguk számára jóváírni, de egyéb vonatkozásban emelkednének a terheik, hiszen körülbelül 76 milliárdot vonnának el más szempontból tőlük. (Megszólal egy mobiltelefon.) Na, ez már az enyém, bocsánat. (Közbeszólás az ellenzéki padsorokból: A GM-ből hívnak.) Ha az adminisztrációs terheket csökkentené, az egyfelől a kormánynak is megtakarítást jelentene, másfelől a vállalkozóknak is, hiszen ma ott tartunk, hogy viszonylag kevés pénzt szed be az állam, de rettenetesen drágán. Sokba kerül ez az államnak, és sokba kerül a vállalkozóknak.

A harmadik ilyen feltétel, amit minden normális országban biztosítanak, az egyik fele a hazai piac védelme - a hazai piac védelmében a magyar kormány rendkívüli passzivitást mutatott, európai uniós elvekre hivatkozva szinte ezzel az üggyel nem is foglalkozik -, a másik pedig a piacra jutás lehetőségeinek a támogatása, ami szintén kormányzati feladat, a gazdaságpolitika alapvető fontosságú feladata, és sajnos a vetélytársaink ezt sokkal hatékonyabban és sokkal intenzívebben teszik. Egyébként azt meg kell jegyeznem, hogy a magyar kormány az európai uniós csatlakozást megelőzően is és követően is az eminens, a legjobb tanuló szerepét óhajtotta fölvenni, olyan európai uniós elvárásoknak is igyekeztünk megfelelni, ami abban érhető tetten, hogy rendkívül szigorúak az előírásaink, szigorúbbak, mint az Európai Unió előírásai.

Tehát ha abban egyet tudnánk érteni, hogy a jövő megalapozásának lehetséges - egyik lehetséges, nem azt mondom, hogy egyetlen, de nagyon fontos - útja, hogy a magyar kis- és középvállalkozókat helyzetbe hozzuk, hogy a versenyfeltételeket, versenyesélyeiket javítsuk, hiszen egy ország versenyképessége a vállalkozói szféra, a vállalkozók, minden egyes vállalkozó versenyesélyének a növelését jelenti, ha ebben egyet tudunk érteni, akkor érdemes erről vitatkozni, és érdemes időt töltenünk ezzel.

Ha a parlamenti vita azzal telik el, hogy hosszan beszélünk a múltról, és a múlt értelmezésével vagyunk elfoglalva, akkor csak az időt múlattuk, ebből legfeljebb a pártoknak lesz némi átmeneti, nagyon rövid ideig tartó haszna, de egyébként a magyar vállalkozóknak, a magyar kis- és középvállalkozóknak, a magyar polgároknak ebből az égvilágon semmi haszna nem származik. Én azt szeretném kérni, hogy a hátralevő időben és az esetleges négypárti egyeztetésen sokkal többet a jövőről és kevesebbet a múlt értelmezéséről.

Köszönöm szépen. (Taps az MDF soraiban.)

Forrás: parlament.hu