VARGA MIHÁLY, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Talán megspórolhattuk volna az elmúlt perceket, ha Lendvai Ildikó a témához szól hozzá, arról beszél, amiért a Fidesz kezdeményezte ezt a mai gazdasági vitanapot, és nem tart egy provokatív, időnként durva személyeskedő beszédet. Azt sajnálom, hogy nem várta meg Ildikó (Kuncze Gábor: Ildikó? Nade Misi! Ez már a strand!), nem várta meg, hogy Kuncze Gábor mit fog majd mondani esetleg. Én szeretnék a tárgynál maradni, annál is inkább, mert ennek a mai napnak mi azt a célt szántuk, azt a célt gondoltuk, hogy valóban egy értelmes vitát lehessen folytatni a magyar gazdaság helyzetéről és arról, hogy merrefelé megy az ország.

Miniszter urat nagy figyelemmel követtük a frakcióban, és azt vártuk, hogy esetleg azzal kezdi, hogy a mai vitanap eddig 46:6 a Fidesz javára, ugyanis ha valaki körülnéz a parlamenti ülésteremben, akkor jól láthatja, hogy önök összesen hatan, most már Ildikó asszony távoztával (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Misi bácsi!) öten tisztelték meg ezt a vitanapot, ellentétben az ellenzéki képviselőkkel, akik nagy számban vannak itt. De nem baj, ekkor is van lehetőségünk arra, hogy értelmes vitát folytassunk.

Miniszter úr szavait hallgatva nekem eszembe jutott Radnóti örök érvényű sora: “Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;ö. (Taps és derültség a Fidesz soraiban.) Miniszter urat hallgatva nemcsak Vörösmarty Mihály lakhelyével van esetleg gond, hanem a gazdaság tényeivel is, alapvető adataival is. Érdekes módon, ha ma körülnézünk a kormány patkójában, az ülésteremben, akkor azt látjuk, hogy mindenféle táblák vannak kitéve. Ma a minisztereket, úgy tűnik, hogy a táblák helyettesítik ezen a gazdasági vitafórumon. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Így nem tévednek.) De nem baj, azt hiszem, hogy ennek is van értelme, ennek is van lehetősége.

Tegnap a beszédemben a miniszterelnök úr felvetéseire azzal kezdtem, hogy vajon mit tudnánk mondani annak a tiszafüredi középkorú munkanélküli asszonynak, aki több mint 8 hónapja van munka nélkül, aki egy 58 négyzetméteres panellakásban él, csökkent munkaképességű ráadásul, 50 százalékos rokkantsági ellátást kap, de szeretne dolgozni, szeretne munkát vállalni. És nemcsak dolgozni szeretne, hanem azt is szeretné, hogy a gyerekei iskolába járjanak tisztességesen, minden reggel el tudja őket látni ennivalóval, és szeretné, ha majd ezek a gyerekek középiskolába, egyetemre kerülnének, és kikerülve az életbe pedig lakáshoz juthatnának, tisztességes munkahelyhez. Nehéz neki ma mit mondani.

Nehéz neki mit mondani, hiszen egyfajta számháborúvá kezd válni az, amiről igazából beszélnünk kellene: merrefelé megy Magyarország? Mi lesz a holnap, a holnapután? Lesz-e olyan gazdasági lehetőségünk, amely esélyt teremt az országnak a felzárkózásra? Persze, ha valakinek a számháború, az úttörőtáborok kedvenc időtöltése a legfontosabb szórakozása, akkor nagyon érdekes vitákat lehet folytatni. Ismerik a régi klasszikus viccet. Mennyi? - kiált le a kapitány a gépházba. Tizenhárom. Mi tizenhárom? Mi mennyi? - jön vissza a kérdés. Igen, ezt a vitát így is ki lehetne fejezni, de meggyőződésem, hogy ennek a mai vitanapnak talán nem ez a célja, nem ez az értelme.

Tegnap este, aki még bekapcsolta a késői órákban a televíziót, ismét a kormányfőt hallhatta. A kormányfő a gazdasági sikerekről beszélt, arról, milyen kirobbanó teljesítményt írt le az ország az elmúlt hónapokban, az elmúlt években. Csak zárójeles megjegyzés, hogy néhány újságíró vagy talán néhány érdeklődő átlagember is manapság már lassan azt mondja, hogy autómentes nap után időnként Gyurcsány-mentes napra is szüksége volna az országnak. (Taps a Fidesz soraiból.) Mintha a kormányfő egy féktelen szereplési vággyal akarná helyettesíteni a kormányzati munkát.

(9.50)

A műsorvezetőnő nem kérdezett vissza: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Ha valóban olyan kirobbanóan sikeres országban élünk, akkor miért volt szüksége eddig a kormánynak három pénzügyminiszterre, miért ön a második miniszterelnöke ennek a parlamenti ciklusnak, miért volt szükség eddig két gazdasági miniszterre, három egészségügyi miniszterre? A sort persze lehetne folytatni egészen addig, hogy miért volt akkor szükség arra, hogy a hitelminősítők ebben az évben sorozatban minősítsék le Magyarországot, egyre rosszabb besorolást és egyre rosszabb kockázatot adva az ország számára. De hát azért vagyunk mi itt ma, hogy ezt megkérdezzük.

A kormányfő megtisztelte reggel a parlament indítását, majd aztán sietve távozott, pedig bizonyára hasznosabb lett volna, ha azokat a kérdéseinket, amelyeket a gazdaság állapotáról szeretnénk feltenni, hozzá is címezhetnénk. Hiszen én még emlékszem arra, amikor nem is olyan régen, egészen pontosan 2004. november 10-én ő a következőket mondta az ország helyzetéről, állapotáról. Idézem szó szerint: “Magyarország Európa egyik legversenyképtelenebb országaö - mondta a kormányfő november 10-én; hogy aztán a tegnapi nap már arról beszéljen, hogy kirobbanóan sikeres Magyarország. A két állítás között nem több, mint fél év telt el, szerettük volna tehát megkérdezni, hogy mi is történt fél év alatt, ami a legversenyképtelenebb országból egy kirobbanóan sikeres országot csinált. Nem hiszem, hogy az elmúlt fél évből tudnánk olyan kormányzati intézkedést felsorolni, ami alátámasztaná ezt a kormányfői kijelentést.

A miniszter úr itt az expozéjában adatokat, számokat sorolt. Ezt megtettük tegnap reggel is egy reggeli televíziós műsorban. Talán szerencsésebb lett volna, ha megint a vitának ezt a formáját választjuk; én tegnap este szívesen vitatkoztam volna önnel megint egy másik televíziós műsorban. Arra sajnos már nem tudott eljönni - talán reggel túlságosan hosszúra sikerült ez a kettőnk közötti gazdasági vita -, de itt most a parlamentben van alkalmam megint arra, hogy felhívjam a figyelmét néhány tényre.

Ön egy fizetett hirdetésben tette közzé, hogy milyen nagy sikert ért el az ország, kirobbanóan sikeresek vagyunk. Az előbb beszéltem arról a munkanélküli hölgyről, aki nyolc hónapja keres munkát. Ha ennek a hölgynek elmondanám, hogy ez az egyoldalas hirdetés ebben az országos napilapban 3 millió 200 ezer forint plusz áfa volt - számoljuk ki, közel 4 millió forint -, akkor ez az asszony könnyen ki tudná számolni, hogy több mint hatévi fizetését költötték el kormányzati oldalról csak erre az egy hirdetésre. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Szégyen!) Azt gondolom, hogy ráadásul ezek az állítások, amelyek ebben a hirdetésben szerepelnek, egyáltalán nem nyugtatják meg ezt a munkanélküli asszonyt. Nem nyugtatják meg, hiszen ebben a hirdetésben arról olvashat, hogy az ország kirobbanóan sikeres, minket irigyel - idézem - Németország, Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország. (Derültség az ellenzéki oldalon.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Bizonyára még emlékeznek arra - vannak itt idősebbek is -, amikor arról beszéltünk, hogy hamarosan utolérjük a kapitalista, fejlett világot, sőt meg is előzzük őket. Aztán mi történt? Csődbe ment a szocialista rendszer, csődbe ment a tervgazdaság, és elvesztek azok az ígéretek, amiket akkor, 20-30 évvel ezelőtt az embereknek ígértek. Tartok tőle, miniszter úr, hogy ez a hirdetés megint nem azt a célt szolgálta, hogy az emberek számára perspektívát, jövőképet, valamilyen kitörési lehetőséget vázoljon föl.

Nézzünk akkor néhány adatot, hiszen ön sok olyan számot mondott el, amellyel már tegnap is vitatkoztunk, és amellyel ma is vitatkoznunk kell. Ennek megkönnyítésére azonban készítettünk egy közel 30 oldalas anyagot. Szerettük volna ezt ma reggel átadni a miniszterelnök úrnak, sajnálom, hogy elhagyta már az üléstermet; önnek fogom átnyújtani, és kérem, hogy tanulmányozza nagy figyelemmel. Szeretnék ebből néhány számadatot kiemelni.

Az egyik, amiről már tegnap is hallottunk, a bérek alakulása és az államadósság alakulása. Azért kell a kettőt összekapcsolnom, mert nagyon sokszor teszik fel az emberek a kérdést fogadóórán, lakossági fórumon, hogy hová került az a tömérdek pénz, amit adósságra vett föl ez a kormány, hová tűnt el az az összeg, az a több mint 4000 milliárd forint, amely az államadósságunkat növelte.

Erre a miniszterelnök válasza elég egyértelmű és világos; ezt megtette hét végi interjúkban, tegnap is utalt erre. Ő azt mondta, hogy egész egyszerűen az államadósság növekedését feléltük, megettük. Azt fogalmazta meg egy interjúban, hogy a közszféra jövedelme, a nyugdíjasoknak adott többlettámogatás, a családi juttatások, az otthonteremtés, a jóléti kiadások és az autópálya-építés volt az, amire az államadósság növekedését elköltöttük.

Hogy is van ez, tisztelt miniszter úr? Hogy is vagyunk ezzel az államadóssággal? 2004-ben, 1996 után először csökkentek a reálkeresetek. Magyarországon az emberek '96 óta először újra azt élték meg, hogy a kereseteik, a bérük, a jövedelmük nem tartott lépést az árakkal, hanem az árak megelőzték a bérek növekedését. Hova tűnt akkor az államadósság összege, miniszter úr?

(Az elnöki széket dr. Deutsch Tamás, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Ugyancsak ide kell sorolnunk a költségvetés hiányának a kérdését. Ha valóban annyira sikeres a teljesítményünk, ha valóban annyira büszkék lehetünk az elért eredményekre, miért van az, hogy a hitelminősítők sorra egymás után negatív minősítést adnak az országnak? Bocsánat, de itt kell tennem egy zárójeles megjegyzést, hiszen a miniszter úr is összekever két dolgot. Az elmúlt három évben ugyanis a Fidesz képviselői - és azt gondolom, az ellenzék képviselői is - nem az ország teljesítményével voltak elégedetlenek. A miniszter úr itt egy szereptévesztésben van. Számtalanszor elmondtuk, és ezt újra hangsúlyoznom kell: örülünk minden egyes olyan sikernek, amelyet a magyar emberek, a magyar vállalkozások, a magyar intézmények érnek el. Ez az ország sikere, közös sikerünk. (Taps a Fidesz padsoraiban.) De ezeket a sikereket tévedés összekeverni a kormány sikerével. Miniszter úr, ön két alapvető dolgot kevert itt össze; aki sikeres Magyarországon, az ma éppen a kormánnyal szemben tud sikeres lenni. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Így van!) Éppen a kormány az, aki a leggyengébb láncszemként nehezíti, hogy a magyar gazdaság, a magyar vállalkozások, a magyar emberek sikeressé tudjanak válni.

Magyarországon egy kettős helyzet alakult ki az elmúlt években: miközben a reálgazdaság kezd alkalmazkodni egy helyzethez, a magyar vállalkozások, a magyar munkavállalók igyekeznek lehetőségük, tudásuk szerint teljesíteni, azonközben a leggyengébb láncszem a kormány, a kormányzati gazdaságpolitika és az a “teljesítményö, amit önök az elmúlt három év után fel tudnak mutatni. Ez pedig két különböző dolog, miniszter úr.

Nézzünk csak néhány számot; válasszuk, mondjuk, az európai uniós támogatások kérdését! Ezért elsősorban a kormányzat a felelős, hiszen a kormány előkészítő munkáján múlik, hogy Magyarország mekkora összeget tud az Európai Unióból pályázatokon keresztül lehívni. Mi is volt az első évünk eredménye? A tíz újonnan csatlakozott ország közül Magyarország tudta a legkevesebb pénzt lehívni az egy főre eső támogatások között. Magyarországon ez az összeg 16 euró volt, míg a legsikeresebb országban, Litvániában 107 euró; tízszer annyi pénzt tudott Litvánia egy főre eső támogatásként az Unióból elérni, mint Magyarország. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Hol az a grafika?)

Miniszter Úr! Amiket ön mondott itt az expozéjában, bírálatként elmondta, hogy mit kellene tenni az államnak, milyen szolgáltatásokat kellene javítani, milyen teljesítményt kell javítani; nem gondol arra is, hogy ezt a munkát éppen önnek kellene elvégeznie? Önt azzal bízták meg a magyar választók, az önök mögött álló pártokat és ezt a kormányt is, hogy Magyarországot a kormányzati munka tekintetében is sikeressé tegye. Márpedig az elmúlt három évben sok mindenről lehet beszélni, de kormányzati sikerekről nagyon nehéz.

Az elmúlt napokban egy lakossági fórumon azt kértem az emberektől, soroljanak fel három olyan dolgot, ami az elmúlt három évben a kormányzat nevéhez kötődik, és valamilyen sikert jelent. Nagyon sokan ültek abban a teremben, miniszter úr, de nagyon nehéz dolguk volt, nem tudtak ilyeneket mondani. Végül aztán mint ellenzéki képviselő, én segítettem nekik, mert azt kell mondanom, soha ne essünk abba a hibába, hogy eltagadjuk egymás eredményeit.

Az előző ciklus idejéből nagyon sok dolgot tudunk felsorolni: az elindult Széchenyi-tervet, a megvalósult turisztikai fejlesztéseket. Ide tudjuk sorolni az elkészült hidakat; emlékezzen, önök adták át a szekszárdi hidat, de ott van a párkányi híd megépítése is, ott van a polgári Tisza-híd megépítése.

(10.00)

És akkor még nem beszéltünk az újra elkészült, felépült Budapest Arénáról vagy éppen a Nemzeti Színházról. (Dr. Eörsi Mátyás: Jaj!) Azt gondolom, ezek önmagukért beszélnek.

Ha most az elmúlt három évre gondolok vissza, akkor nagyon nehéz ilyet felsorolnom, de el kell ismernem, az, hogy, mondjuk, a Művészetek Palotájának építését nem állították le, és legalább befejezték, mindenképpen siker. (Kuncze Gábor: Kis Néró! - Derültség.) Örülök annak is, hogy ha már szétverték az otthonteremtési programot, legalább egy Fészekrakó-programot el tudtak indítani. De azért nézzük meg az arányokat is, miniszter úr! Az előző kormány időszakában az otthonteremtési programból 270 ezer ember tudott államilag támogatott hitelekhez hozzájutni; 270 ezer ember. Ez 270 ezer családot jelent. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ez nem vicces.) Tegnap a miniszterelnök úr utalt arra, hogy az önök által nagy sikernek, sikeresnek tartott Fészekrakó-programból eddig körülbelül 5 ezren tudtak részesedni, valamilyen támogatási lehetőséghez hozzájutni.

Biztos vagyok abban, ha már a számokat hasonlítjuk össze, hogy az 5 ezer és a 270 ezer között lényeges különbség van. És akkor most nem is beszélek arról, hogy annak az otthonteremtésnek a megszüntetése, leállítása, az adókedvezmények elvétele, a támogatási időtartam megszüntetése, a támogatás mértékének visszavétele nem segítette azt, hogy az embereknek reális esélyük legyen a lakáshoz, a saját otthonhoz való hozzájutáshoz.

De menjünk tovább! Képviselőtársaim, kollégáim beszélni fognak majd az autópálya-építés, az adóemelések kérdéséről, ezeket most nem kívánom érinteni. Viszont mindenképpen szeretnék beszélni a gazdasági növekedés kérdéséről. Sokat vitatkozunk arról, hogy mennyire jó az ország teljesítménye, mennyire tudunk ennek örülni. Kétségkívül így van, Magyarország az elmúlt években, szerencsére most már az elmúlt tíz esztendőben az Európai Unió korábbi 15 tagállamának növekedéséhez képest mindig egy magasabb növekedési ütemet tudott elérni. Ez jól van így, így tudunk felzárkózni Európa nyugati feléhez, így tudjuk reményeink szerint majd - időtávot nehéz persze mondani - elérni a német, az osztrák, a francia vagy más országok életszínvonalát, életminőségét.

De a probléma nem is ezzel van, miniszter úr. A probléma alapvetően azzal van, hogy az elmúlt három évben Magyarország helyzete változott meg. Ön utalt arra, hogy különböző versenyképességi rangsorok alapján hogyan és milyen módon szakadtunk le. Ebbe a táblázatba is elhelyeztünk egy grafikont (Felmutatja.), javaslom, majd keresse ki, a World Economic Forum versenyképességi rangsorában 2002 és 2004 között a 29. helyről a 39. helyre csúsztunk vissza. Tegnap a kormányfő utalt annak az IMD nevű svájci szervezetnek a versenyképességi rangsorára, ahol valóban most előrébb tudtunk rukkolni öt hellyel, csak ez még mindig három hellyel rosszabb, mint ahol 2002-ben az ország volt. (Domokos László: Sajnos!)

A különböző versenyképességi felmérések szerint tehát az ország helyzete romlott, Magyarország veszített a lendületéből, a versenyképességéből. És ha az okokat keressük, és alapvetően mégiscsak a versenyképességről beszélünk, akkor a vállalataink versenyképességét értjük alatta. A vállalataink versenyképességét pedig a közterhek, az adóterhek, a járulékterhek határozzák meg. Hiszen ha valahol magasak a munkabér, a munkaerő költségei, ha az élőmunka-terhelést a vállalkozók nehezen tudják kigazdálkodni, akkor, azt gondolom, ezen a versenyképességen rontunk.

De tegyék csak fel a kérdést, tisztelt Kuncze képviselőtársam: miért is nem csökkentek az elmúlt években az adók, mi is volt az oka alapvetően annak, hogy Magyarországon magasak voltak a közterhek? (Közbeszólások.) Miért történt az, hogy az SZDSZ a választási ígéretével szemben a mai napig nem csinált 18 százalékos egységes adókulcsot? Ennek az oka alapvetően az volt, hogy több mint 4 ezer milliárd forinttal nőtt az államadósság. És ha az államadósság nő, akkor nőnek a törlesztési részleteink is, nőnek a törlesztési terheink. Ez történt Magyarországon is. Egy esztendőben közel 800 milliárd forintot fordítunk - 800 milliárd forintot! - csak az államadósság kamattörlesztésére. Ez az összeg pedig a kiadási oldalon teszi szinte lehetetlenné, hogy Magyarországon az igen magas közterhek érdemben tudjanak csökkenni. És ha magasak a közterheink, magasak az adóink, romlik a versenyképesség, kevesebb munkahelyet tudunk megtartani, és kevesebb munkahelyet tudunk teremteni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök úr jelzi, hogy bár az időmérő szerkezet megállt a parlamentben, de még egy percem van hátra. (Közbeszólások.) Igen, megállt az idő, kicsit képletesen is. Nos, azt gondolom, hogy ezt az időt valahogy el kell tudnunk indítani. El kell tudnunk indítani, mert Magyarország lakói, a magyar emberek nem arra várnak, hogy a kormányzat egy kommunikációs offenzívát, egy öndicséretet valósítson meg a következő hetekben, hónapokban.

A magyar emberek arra várnak, hogy ha már három évet elvesztegettünk, ha már három év alatt nem történt semmi érdemi lépés, akkor legalább a következő hónapokban a kormány olyan lépéseket készítsen elő, amelyek alkalmasak arra, hogy a magyar gazdaság ebből a holtpontból elmozduljon, amely alkalmas arra, hogy az embereknek reális perspektívát mutasson; reális lehetőséget a munkahelyhez jutáshoz, reális lehetőséget arra, hogy magas szintű iskolákban tudjanak járni, reális lehetőséget arra, hogy a gyermekeik el tudjanak helyezkedni, lakáshoz tudjanak jutni. Reális lehetőséget kíván mindenki annak érdekében, akár nyugdíjas, akár családos, hogy olyan körülmények között tudja élni az életét, amelyet hosszú-hosszú évek óta ígértek neki a politikusok.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azzal tudom zárni beszédemet, hogy annak reményében kezdeményeztük ezt a vitát, hogy a végén itt, a Parlament falai között, de a Parlamenten kívül is az emberek legalább valamilyen szemernyi esélyt látnak ennek megvalósítására.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

Forrás: parlament.hu