GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Nem mindennap kopog be a történelem a magyar parlament plenáris ülésére. Nem mindennap találja magát szembe a magyar nép megválasztott képviselőinek törvényhozó közössége egy olyan dilemmával, amely dilemma, mondjuk azt, hogy legalábbis Kossuth óta - legalább Kossuth óta - folyamatosan új és új kérdéseket, új és új vitákat vet fel Magyarországon: milyen módon, milyen tartalommal, milyen eszközökkel kell felelősséget viselnie Magyarországnak a Duna menti népek együttéléséért, a szomszédos országokkal való együttélés feltételeinek javításáért, a régióban élő népek, nemzetek, nemzetiségek békés egymásra találásában és megértésében.

Sokat változott az elmúlt másfél évszázadban, hogy ki mit gondolt. Kossuthoz képest mást mondott Deák, mást képviselt Eötvös, majd a nagy generáció, Eötvös, Deák és Andrássy után Széll Kálmántól megváltozik az élet. Jön egy teljesen új politikai kurzus, amely nem ugyanazt gondolja, mint a nagy elődök, azok az elődök, azok a Deákék, akik egyébként pöröltek Kossuthtal is. Majd jönnek a polgári radikálisok, akik szintén mást gondolnak erről, Jászi Oszkárral az élen.

Mindaz, ami Magyarország számára tanulság, és azóta is nagyon nehezen megemészthető reálpolitikai következmény, amely a magyar államiság XX. századi önálló megteremtéséhez elvezető út, benne a dualizmus kora, az akkor képviselt politika, mind-mind arra tanít meg bennünket, hogy szűkkeblűen, nem messzire nézve és tekintve, nem kellően megértve, hogy mi a mi felelősségünk ebben a térségben és a régióban, nem lehet eredményes és sikeres nemzetpolitikát folytatni.

(15.20)

Biztosan lehet időleg eredményeket elérni, biztosan lehet könnyebben vagy nehezebben időlegesen többséget szerezni egy aktuális nemzetpolitikához. De tartósan Magyarország számára, a magyar nemzet számára, történelmi felelősséget is vállalva politikát vezetni, politikát formálni, az másfél évszázada az egyik legnehezebb kihívásnak bizonyul. Most itt van ez a kihívás megint - hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben?

Én az elmúlt másfél évtizedben, őszintén szólva, egyetlenegy ilyen hasonló kihívást láttam, amellyel kapcsolatos viták a mai napig elkísérnek bennünket, ezek azok a bizonyos alapszerződések, amelyek megkötése néhai Antall József miniszterelnök úr - azt gondolom, pontosan értve azt a felelősséget, amely ráhagyományozódott és újra megjelent - mint a Harmadik Magyar Köztársaság első szabadon választott parlamentje felelős kormányának miniszterelnöke nevéhez fűződik, és amely alapszerződések később az őt követő kormányok által is részben vagy egészben megkötésre, ápolásra, támogatásra méltónak találtattak.

Ez a második ilyen alkalom, amikor hasonló típusú dilemmával találkozunk, önmagában azzal a kérdéssel, hogy ez a két ország tagja lesz-e az Európai Uniónak. Tagja lesz, nincs kétségem efelől. A kérdés az, hogy mi itt Magyarországon ezt a tagságot milyen módon, milyen érveléssel, milyen átgondolt politikával, milyen magatartással támogatjuk, segítjük, sürgetjük - van, aki szerint lassítani kell, de ez utóbbiakkal nyilván nem értek egyet.

De mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, hadd mondjam, hogy ez nem önmagában vett kérdés, nem egyszerűen Romániához, Bulgáriához, a térséghez fűződő viszony. Ez az a kérdés, hogy mit gondolunk Európáról, mi Magyarország számára az európai realitás, az európai cél, mi a közös Európa igazi gondolata. Hadd válaszoljak először is arra, hogy egészen biztosan mi nem, nagyon egyszerűen. Nem egyszerű adásvétel, nem egyszerű alku egy-másfél-kétéves teljesítmények felett, nem meritokratikus ítélkezés, ki érdemes rá és ki nem ebben a térségben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell teljesíteni a csatlakozási szerződésben vállaltakat, dehogynem kell teljesíteni. De azt akarom mondani, hogy ugye, teljesen világos, hogy a mi szerepünket, a mi helyzetünket, a mi feladatunkat ebben a térségben nem patikamérleggel, a teljesítés legkisebb részleteinek nagyon gondos elemzéséből levont tanúságtevéssel lehet meghatározni, hanem bátor történelmi stratégia- és koncepcióalkotással. Igen, gondolom ezt az utóbbit, hogy európainak lenni, a közös Európa-házba belépni és ezt a belépést segíteni, az nem elsősorban a csatlakozási szerződéshez való viszonyunkban fejeződik ki. Ez, ami nem, tehát nem alku, nem adásvétel, nem meritokratikus megfeleltetés.

Egyik oldalról egészen biztosan az az Európa, amit mi szeretnénk Magyarországon - mondom ezt a Magyar Köztársaság kormánya nevében, és mondom ezt azon párt nevében, amely a koalíciós pártok közül a nagyobbik, a Magyar Szocialista Párt nevében is -, elsősorban egy közös, megélt, történelmileg is létező, a mai napig is élő kultúrában való osztozkodást jelent; azt a közös történelmet, amelyben ott van az antikvitás, ott van a felvilágosodás, ott van a zsidó-keresztény kultúra, ott van a küzdelem a különböző fajta totalitáriánus rendszerekkel, ott van a legszélesebb, az eötvösi értelemben vett, a dualizmus korának időszakára is utaló általános liberalizmus - nem a mai értelemben vett liberalizmus -, és ott van a közösen megszenvedett demokrácia, éppen akár Tocqueville közvetítésével, tanulva Amerikától. Ez egy fantasztikus világ! Részei ennek a világnak ezen országok népei, nemzetei? Fűződik ahhoz érdek, hogy ez a világ itt a modern korban újra összekapaszkodjon? Akarjuk-e megérteni egymást és közös örökségbe venni ezt a történelmet, vagy arról akarunk vitatkozni még tovább, hogy melyikőnk foglalta el régebben helyét Európában? Vagy van bátorságunk azt mondani, hogy van közös ebben az Európában, és ez még sokkal fontosabb! Az én értelmezésemben fontosabb ez a közös európai kultúra, amely a büszkén vállalt nemzeti kultúrák együttéléséből, megértéséből, egymást megtermékenyítő hatásából is épül, mert ezen a közös európai kulturális meggyőződésen élhet és virulhat az egyébként oltalmat élvező és védelmet kívánó nemzeti kultúrák sokszínű együttélése.

Európaiak vagyunk és magyarok, de azt gondolom, hogy ugyanezt gondolják, valami nagyon hasonló módon leírva, románok, bolgárok, horvátok, macedónok. Ők is európaiak, és mellette románok, bolgárok, horvátok, macedónok. És egyébként azt gondolom, hogy kell engedni őket osztozni ebben a közös örömben, az európai lét örömében, és a küszöböt nem emelgetni kell átléphetetlen magasságokba, hanem inkább ösztökélni, segíteni azt, hogy ez megtörténhessen.

Másodsorban európaiságunk, azt gondolom, az egyre bátrabb és egyre együttműködőbb közös politikák és politikai intézmények együttese. Én abban az Európában hiszek, amelynek van bátorsága lebontani a nemzeti politikai bezárkózásokat körülvevő falakat; amelynek van bátorsága azt mondani, hogy az európai közös érdek nem egyszerűen a nemzeti érdekek összességéből és kompromisszumából épül, de ezek létrehoznak valami minőségileg újat. Olyan nemzetek számára, mint Magyarország, azt hiszem, az az európai fejlődés és egy olyan fejlődés támogatása a célravezető, amely nem azt mondja, hogy ha egyik nemzet azt mondja, hogy egy, a másik azt mondja, hogy három, akkor a közös európai érdek a kettő kompromisszumából a kettő, hanem érti azt, hogy Európa nem a különböző nemzeti érdekek halmazának mértani vagy számtani átlaga, az több ennél, és bátrabb együttműködés, egy új minőséget létrehozó.

Tegyük azt hozzá, Európa akkor volt nagy és dinamikus - az Európai Unió születésének pillanatától, az alapító nemzetek akaratából is -, amikor képes volt túllépni a holnapig látó nemzeti érdekeken. A francia-német kiegyezést sokkal több és sokkal mélyebb vágy és sokkal mélyebb stratégiai, politikai akarat mozgatta, mintsem az, hogy holnap melyikünknek lesz jobb; hogy holnap majd ki vesz többet a kettőnk közös kasszájából; hogy ki fog majd nyerni a szén-acél szerződéssel. Európa nem egyszerűen arról szól politikájában sem, hogy van egy nagy kassza, amelybe be lehet időnként menni, és el lehet hozni egy csomó pénzt. Persze, ez olyan Európában, amely szolidáris Európa, amelyben ott van a felzárkózás igénye, ez fontos, hogy a regionális politikák, a kohéziós politika működjön, de aki csak idáig látja Európát, aki annyit lát a bővítésből, hogy újabbak fognak megjelenni a kasszánál, az nem érti, hogy miről szól Európa.

Harmadsorban Európa egy gazdasági közösség is. És nagyon figyelmeztetném magunkat, hogy Európának ezernyi baja és valamennyi európai nemzetnek nagyon sok baja éppen abból származik, hogy egyre inkább veszti el Európa a lendületét az Ázsiával, illetve Ázsia egyes országaival és térségeivel és az Egyesült Államokkal folytatott gazdasági versenyben.

(15.30)

Európa magával foglalkozik, múltjával, jobb esetben jelenével, mindazokkal a történelmi, politikai, kulturális örökségekkel, amelyekre van oka büszke lenni, és míg ezzel foglalkozik, időnként elvéti a tempót. Európa előtt az igazi kihívás egyébként nem az Egyesült Államok és Délkelet-Ázsia, hanem önmaga. Fel meri-e venni a kesztyűt? Van-e képessége és bátorsága saját kulturális, gazdasági, politikai örökségének bázisán új reformokba fogni? Van-e bátorsága a szociális Európa mellett a fejlesztés Európáját, a verseny Európáját, a nyitottság Európáját is látni? Ez mind együtt Európa, ez az emberek Európája, a kultúra, a nyitott együttműködés a közéletben, politikában, és a bátor versengés a gazdaságban. Ez az emberek Európája.

Hozzátesz-e ehhez vagy elvesz ebből Bulgária és Románia? Az a szent és mély meggyőződésem, hogy hozzátesz, mint ahogyan a magyar csatlakozás is hozzátett Európához, mint ahogy az újonnan csatlakozó országok megmutatták, hogy hány és hány ponton sebezhető a “régi Európaö. Igen, mert a csatlakozó országok egyébként kihívást teremtenek számunkra, növelik az alkalmazkodáskényszert, gazdagítják kultúrájukkal, múltjukkal ezt a közös örökséget.

Magyarország akar-e vagy tud felelősséget vállalni ezért a régióért? És itt nem ért véget a mi szerepünk. Jönni fognak, jönnek majd a balkáni országok, ahol hasonló típusú kérdéseink lesznek, és a mai napig is folytatjuk ezt a vitát. Természetesen. Ahhoz, hogy ne legyen áthidalhatatlan szakadék Nyugat-Európa egyik-másik országa és a most csatlakozók között, ahhoz éppen a most csatlakozóknak is nagyon gyorsan teljesíteni kell nagyon sok feltételt. Ez igaz. De nagy kérdés az, hölgyeim és uraim, hogy mi ezen feltételek teljesítésében segítünk-e, hogy mi ehhez támogatólag állunk hozzá, akár saját erőforrásaink egy részét is történelmi felelősségünk tudatában mozgósítjuk erre a célra, közös regionális fejlesztési programokat dolgozunk ki, nyitottságot mutatunk egymás iránt, vagy éppen ellenkezőleg: azt keressük, hogy hol nem teljesít, hogyan lehet még tolni, halasztani a csatlakozást.

E tekintetben én kifejezetten a magyar nemzeti érdekkel ellentétesnek tartom és károsnak látom azokat a felszólamlásokat és azokat a nyilvános megjegyzéseket, amelyeket például az elmúlt napokban az egyik európai parlamenti képviselőnk tett, a nagyobbik ellenzéki párt által delegált európai parlamenti képviselő, aki azt mondja, hogy elegendő, hogyha ez a csatlakozás 2014-ben történik meg. El kell dönteni, újra azt tudom mondani, hogy mindenkinek el kell dönteni, a román és a bolgár csatlakozás mellett regionális, történelmi felelősségünk tudatában ott állunk, vagy azt mondjuk, hogy elég lesz ez 2014-ben. Nincsen középút. Nincsen. Tudni kell, hogy hol a mi helyünk.

Azt mondjuk évek óta, hogy nekünk ebben a térségben az egyik legfontosabb külpolitikai célunk a magyarság, a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése. Ez a meghatározás, mint jól tudják, nem tőlem származik, a fogalom talán így leírva nem is pontos, de ami mögötte van, azt értem, és ami mögötte van, azzal egyet is értek. Kérem, e mellé a mondat mellé mindig odamondjuk, hozzátesszük, hogy egyébként pedig azt szeretnénk, hogyha ez a magyarság a szülőhelyén megmaradna, élni tudna. Hogy megmaradjon szülőhelyén, nem az az érdeke, hogy fejlődjön az az ország? Hogy ugyanazok a fejlesztési források rendelkezésére álljanak ezeknek az országoknak is, amelyek rendelkezésére állnak Magyarországnak, és ami a következő években olyan dinamikus fejlődést hoz Magyarországnak? Mondtam ezt egypár nappal ezelőtt, akkor volt, aki a parlamentben kinevetett. Azóta az adatot ellenőriztem, és nekem volt igazam: utoljára a magyar dualizmus korában volt, amikor közel ötven év átlagában a magyar fejlődés átlagos évi üteme 3,7-3,2 százalék volt. Ez volt a boldog békeidő Magyarországon ötven évig. Most 4 százalék fölött vagyunk, nem kis részben az európai lehetőségek birtokában.

Azt akarjuk-e, hogy ezeknek az országoknak ugyanez legyen, az ott élő embereknek, hogy ne válasszanak el bennünket határok, hogy ne legyenek ilyen irdatlan különbségek infrastruktúrában, hogy ahogyan javulnak az infrastrukturális és szabályozási feltételek, menjen a tőke, benne a magyar tőke is? Mert mi más lenne Magyarország nemzeti érdeke, hogy mindaz a tehetség, ami bennünk rejlik, az a tehetség megmutathassa magát a régió többi országában? Azt hiszem, hogy ez az érdeke a magyar kultúrának, a magyar gazdaságnak, a magyar üzletnek.

Mikor van jobb lehetősége a magyar kultúrának, a tudásnak, a gazdaságnak megjelennie ezekben az országokban? Akkor, ha a közös szabályozás részei, a közös intézményrendszer részei, ha átjárhatóak a határok, hogyha egy egyesült Európának a részei ők, vagy hogyha nem? Mikor van nagyobb esély elfogadható perspektívát és egzisztenciát biztosítani a határon túl élő százezreknek, magyaroknak, ha nem akkor, hogyha egyébként megjelenik ott a közös Európának sokfajta fejlesztési lehetősége?

Mit mondanak minden pillanatban a határon túli magyar vezetők? Hogy jó, jó a támogatás, amit adtok kultúrához, nyelvhez, iskolához, de tudjátok, mi kell? A gazdaság fejlesztése, az kell igazából! Aki Kasza Józseffel találkozik, az nem tud mást hallani tőle harmadik mondatként. A gazdaságot kell fejleszteni, mert ez tartja itt majd a magyarokat. És egyébként pedig pontosan tudjuk, hogy a prosperitás az, amely megkönnyíti a különböző kultúrák együttélését, amelyben elhalványul a nemzetek közötti nem megértésnek az árnya.

Nagyon bátran azt javaslom valamennyiüknek, ne centizgessenek ebben a kérdésben, ne legyenek kishitűek, és különösen ne legyenek fogékonyak a nemzeti középszer szirénhangjaira. Legyenek ennél bátrabbak! Teljesítsék azt a kötelességet, amely itt van 150 éve, amelyben mi magyarok sokszor nem értettük meg a Dunamenti népek érdekeit, amely során volt bennünk készség arra, hogy a magunk nemzeti érdekét mások, a körülöttünk lévő népek nemzeti érdekével szemben fogalmazzuk meg. Én azt mondom, hogy ezek kibékíthetőek, ezek egymás mellett tudnak élni, mi több, ezek olyan érdekek, amelyben kell is, lehet is egymásért felelősséget vállalni.

Mindig azért fogok tenni, amíg ennek az országnak miniszterelnöke leszek, hogy ezek a népek megértsék egymást, hogy ezek az országok támogassák egymást, hogy Magyarország vállalja azt a felelősséget, amely ezen régiók békéjének, biztonságának és prosperitásának megteremtésében ráhárul. Mert ha van történelmi magyar felelősség, kérem szépen, ha van tanulsága ennek a nagyon-nagyon zaklatott magyar történelemnek, akkor ez az egyik legfőbb tanulsága. A csak önmagára figyelő, a csak befelé forduló Magyarország, a csak saját szempontjait hangsúlyozó Magyarország, a másokat oktató Magyarország önmagának épít zsákutcát. Mi pedig nem zsákutcát akarunk építeni Magyarországnak, nem zsákutcát akarunk építeni a régiónak, nem zsákutcát akarunk építeni Európának, hanem emelkedő utat, Magyarországért, a köztársaságért és most ez esetben Európáért is.

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok és az MDF padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu