DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Az 1993. évi LXXVIII. törvény megalkotása korszakos jelentőségű volt a magyar bérlakásszektorban. Nagyon várt és nagyon szükséges volt ez a törvény. Ez a lakástörvény megszüntette a korábbi tanácsi, hatósági lakáselosztási rendszert, és a viszonyokat hozzáigazította a rendszerváltás követelményeihez, a lakásbérletre vonatkozó rendelkezéseket pedig igyekezett a polgári törvénykönyv szabályaihoz hozzáilleszteni. Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, különösen nagy érdeme, hogy rendet teremtett az ekkor már szinte elvadult lakás- és helyiségprivatizációban, és az sem von le semmit az értékéből, hogy a helyiségek kötelező elidegenítéséről szóló szabályait az Alkotmánybíróság megsemmisítette, és helyettük új rendelkezéseket kellett elfogadnia az akkori parlamentnek.

Az 1993. évi LXXVIII. törvény, a lakástörvény 1994. január 1-jével lépett hatályba, alapvetően beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de mint minden jogszabályt, időről időre ezt is hozzá kell igazítani a változó követelményekhez. Tudom, sokan azt várták - láttuk és hallottuk az előbbiekben is -, hogy egy teljesen új lakástörvénnyel rukkol elő a kormány, de könnyen belátható, hogy csak annyiban és olyan terjedelemben szükséges egy jól begyakorlott jogszabályt megváltoztatni, amennyiben annak hatályos rendelkezéseivel kapcsolatosan felgyülemlettek bizonyos gondok és problémák. A benyújtott javaslat álláspontunk szerint minden olyan kérdéssel foglalkozik, melynek újragondolása szükséges, és nem próbál ott új szabályokat alkotni, ahol a hatályos jól alkalmazható és a gyakorlat által már igazolt.

Mire is vállalkozik ez a törvényjavaslat? Nem másra, mint hogy az eltelt több mint tíz év alatt felgyülemlett feszültségeket feloldja; arra, hogy egyértelmű rendelkezésekkel adjon választ és megoldási javaslatot a felmerült gondokra; arra, hogy segítse például a tulajdonos önkormányzatokat lakásgazdálkodási feladataik minél jobb teljesítésében, s határozott szabályozással tegyen rendet ott, ahol a legtöbb kritikát kapta a lakástörvény úgy a gyakorlattól, mint nem utolsósorban az úgynevezett lakásmaffia-tevékenységet feltáró albizottságtól és általa a magyar parlamenttől.

(19.50)

1993-ban a törvény-előkészítés folyamatában szerencsém volt részt venni, és tudom, hogy számos és nem is mindig apró ügyre vonatkozóan nagyon fontos kompromisszumok köttettek. A kompromisszumok hatására néhány kérdésben, ma már egyértelműen látszik, nem is sikerült a legjobb megoldást megtalálni - ez már a kompromisszumok sajátja. Most elsősorban nem arra a dilemmára gondolok, hogy vajon szerencsés volt-e szinte a teljes önkormányzati, állami bérlakásvagyont magánkézbe adni, és szinte eszköztelenné tenni az önkormányzatokat a rászoruló családok lakáshoz juttatása terén, hanem például arra, hogy vajon miért kerültek az önkormányzatok egyes esetekben szinte kiszolgáltatott helyzetbe a saját tulajdonukkal kapcsolatban.

Az önkormányzati eszköztelenség, helyi rendeleti bizonytalanság melegágyává vált a bérlakással kapcsolatban elkövetett visszaéléseknek, az úgynevezett lakásmaffia jellegű cselekményeknek. Gondoljunk csak a fiktív cserékre, a sufnira vagy még arra sem cserélő lakáshátralékosokra, a szabálytalan, adózatlan albérletekre, a tulajdonos önkormányzat által nem is ismert lakáshasználókra, az “eladom önkormányzati lakásomatö szövegű csalárd és csalásra biztató és sajnálatosan minden esetben szankció nélkül maradt hirdetésekre.

A magyar társadalomnak, meggyőződésem, szüksége van bérlakásokra. Sokan, sajnos nagyon sokan élnek olyan szociális viszonyok között, hogy kizárólag szociális bérlakásban képzelhetik el az életüket, és vannak sokan olyanok is, akik saját lakást építeni, vásárolni nem tudnak ugyan, de egy viszonylag kisebb összegű lakbér fejében lakni szeretnének valahol. Lakni pedig kell, ez egy alapelv. És mi ezt kell hogy figyelembe vegyük. Számosan csak a helyi önkormányzattól remélhetnek elhelyezést; mások, kevesebben, képesek magánszemélytől, gazdasági társaságtól bérbe venni lakást. És vannak olyan szerencsések, akik - általában szolgálati jelleggel - állami tulajdonú bérlakásban lakhatnak mind a mai napig. Mindannyiuknak, nekik elemi érdekük, hogy mint lakásbérlők kiszámítható körülmények között éljenek, hogy tudják, mire számíthatnak, de mindannyiuknak tudniuk kell azt is, hogy mire van joguk, lehetőségük, mi a kötelezettségük, és mi az, amit még megtehetnek büntetlenül is akár, ha bérlővé válnak.

A rendszerváltást követő nagy társadalmi mozgások számottevően lecsökkentették a bérlakásszámot. Alig maradt jó állapotú, lakhatási szempontból értékes lakás az önkormányzatok, illetve az állam tulajdonában. Számottevő hiány alakult ki a kevésbé tehetősek számára is elérhető bérlakások piacán. A kormányok párthovatartozásra tekintet nélkül mindig is igyekeztek úrrá lenni ezen a helyzeten. Ösztönözték az önkormányzati bérlakásépítést, illetve segítették a magántulajdonú lakások önkormányzaton keresztüli bérbeadását. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezek az erőfeszítések csak részben hoztak eredményt, ma is hatalmas még az igény a bérbe vehető lakásra, persze olyanra, amelynek lakbére nem csillagászati.

Az előttünk fekvő törvényjavaslat, azon túl, hogy a bérlők érdekét szolgálja, átláthatóbb és követhetőbb rendelkezéseivel jogbiztonságot ad a bérbeadóknak, és így még az is elképzelhető, hogy a kiszámítható bérbeadói pozíció okán végre érdemes lesz Magyarországon bérlakást építeni. Önkormányzati rendelettel legálisan lehet majd óvadékot kérni a jelen javaslat alapján a nem szociális alapon, hangsúlyozom, a nem szociális alapon bérbe adott lakás bérlőjétől, tehát nem tud majd senki veszteség nélkül lelépni lakbérfizetés vagy a lakás rendbehozatala elől. Úgy gondolom, ez előremutató rendelkezés.

Ellenőrizni lehet majd a tervezet alapján, ugyancsak önkormányzati rendeletben szabályozott körülmények között és módon, a lakás állapotát. Milyen jó, ha nem akár öt év után kell rájönnie az önkormányzatnak arra, hogy szétverték a lakás összes berendezését, vagy teljes mértékben lelakták! És ellenőrizni lehet majd, persze megint csak szabályozott körülmények között, az önkormányzatoknak még azt is, hogy ki lakja az adott lakást. Ugye, nem mindegy, hogy ki használja a tulajdonunkat? Ugye, szeretnénk tudni, hogy ki lakik abban a lakásban? Ha magántulajdonosok vagyunk, ezen nem is gondolkodunk. Az önkormányzat miért nem teheti ezt meg?

Ugye, az sem mindegy, hogy milyen tevékenység folyik a tulajdonunkban? Ugye, nem mindegy, hogy például magánmosodát tart fenn egy szociális alapon bérbe adott lakásban, szociális lakbér mellett az egyébként a kacsalábon forgó palotának megfelelő családi házában életét tengető bérlő? Példaként mondtam, ez a példa valós. Ugye, nem mindegy, hogy hány macskát tart a bérlő a 7. emeleti lakásában, bűzös, mocskos, egészségre ártalmas körülmények között? Egyértelmű, hogy a lakás rendeltetésszerű használata ellenőrzésének lehetősége csökkenti a visszaélések számát.

Azt sem tartom hátrányosnak, ha a határozott időtartamra bérbe adott lakást el nem hagyó bérlővel szemben hatékonyabban léphet fel a tulajdonos önkormányzat, és nem kell akár évekig pereskednie a lakás kiürítése érdekében. A magam részéről és társaimmal együtt azt is helyeslem, hogy a tervezet szerint az önkormányzati és állami lakásra is előírható önkormányzati, illetve miniszteri rendeletben az életvitelszerű bentlakási kötelezettség. Ez egy nagy vita. Nagy vívmánynak tekintették sokan, hogy nem kell a lakásban életvitelszerűen bent lakni. De a lakásmaffia-tevékenységet feltáró munkánk során rájöttünk arra, hogy melegágya a nem bentlakás ügye a lakásmaffiás cselekményeknek. Én ezt jónak tartom, és megfontolásra ajánlom minden képviselőtársamnak.

Persze, a tervezet gondol arra is, hogy lehetnek olyan élethelyzetek, amikor az ottlakás nem lehetséges, megkövetelik azt tőle, hogy huzamosabb időn keresztül távol maradhasson a lakásból. Ezeket be lehet jelenteni, erre előzetesen meg kell kapnia a bólintást, két hónapot meghaladó időtartamban is lehet távol maradni a lakásból. Meggyőződésem, hogy ez senkinek nem jelent számottevő hátrányt, viszont nagyobb biztonságban tudja a bérlakást úgy az önkormányzat, mint akár az állam esetében.

Az új törvényjavaslat nagyon fontos része, hogy végre tisztázza a szociális alapon bérbe adott, a költségelvű és a piaci bérű lakások közötti különbséget. Az egyértelmű, hogy ma még nem lehet felszabadítani az önkormányzati és állami lakások lakbérét, mindazonáltal végre tisztázni kellett azt, hogy mikor, milyen körülmények között lehet szociális alapon bérbe adni a lakást, mi a költségelvű és mi a piaci bérű lakás kategóriája. Ez eddig már élt különféle jogszabályokban, de igazából a lakástörvényben most jelenik meg először.

Sokszor halljuk, hogy nem a lakást, hanem a bérlőt kell támogatni. Meggyőződésem, hogy ez a törvényjavaslat elősegíti, hogy a szociális támogatási rendszerrel együtt a szociális lakbér jól szolgálja a bent lakó bérlők érdekeit.

Ami megint érdekes dolog, és bizonyára sokan vitatják, hogy ezt meg kellett fogalmaznunk mint törvényjavaslatot, de a magam részéről ugyancsak támogatom: ez nem más, mint az, hogy időről időre nézzük meg, vajon a bent lakó bérlő szociálisan rászorult-e még. Ha ezt ellenőrizni lehet, és reálisan meg lehet ítélni, hogy már nem jogosult a szociális bérlakásra megállapított lakbérre, akkor lehessen magasabb lakbér-kategóriába sorolni.

Nem tudok kibújni a bőrömből, a lakásmaffia elleni küzdelem egyik fontos elemét hadd elemezzem egy picit hosszabban. Az állami, önkormányzati tulajdonú lakások cseréjéhez való hozzájárulás tervezett szabályairól szeretnék szólni. Eddig is voltak gondos önkormányzatok, amelyek helyi rendeletben megszabták, mit kell ahhoz megvizsgálni, hogy egy lakáscseréhez hozzá lehessen járulni. Most e gondos önkormányzatok javaslatai és rendeletei alapján szinte bekerült a törvénybe az a szabályozási rendszer, hogy igen, ellenőriznie kell az önkormányzatnak azt, hogy kivel cserél az adott bérlő.

(20.00)

Így elkerülhető lesz, hogy egy mátrai falu egész része sufnivárossá zülljön le, elkerülhető lesz, hogy nem létező lakásba költözzön a bérlő, s elkerülhető lesz az, hogy, mondjuk, egy olyan jogot akarjanak neki - bocsánat a kifejezésért - rásózni, amely nincs is, amely nem gyakorolható. Én ezt egy nagyon nagy vívmánynak tekintem, apró módosításokkal a szöveg még jobbá tehető.

Másik lakásra: csak önálló lakásra lehet, tulajdonjogra vagy bérleti jogra cserélni a lakást; ez is fontos kérdés. Ebben azért nekem is vannak kétségeim, hogy az osztatlan közös tulajdonban lévő lakásokkal kapcsolatosan mi lesz a megoldás, de szerintem előbb-utóbb ki fogjuk találni, és közösen rendet fogunk rakni.

Az elidegenítés szabályainak hatályon kívül helyezése: nagy vita ez ebben a parlamentben. Meggyőződésem, hogy a régi elidegenítési szabályok hatályon kívül helyezése szükséges. Azok az ügyek, amelyek még folyamatban vannak, bíróság előtt vannak, mert a társasházi alapító okiratot például nem lehetett megalkotni, vagy rendezetlenek még a földhivatali viszonyok, ezeket a lakásokat még a régi szabályok szerint fogja az önkormányzat, illetve köteles elidegeníteni. Ha új lakásokat akar, újonnan elidegenítésbe bevonni, akkor legyen joga ahhoz, hogy egy kicsit jobban figyeljen az egész önkormányzat érdekére, a lakásvagyon értékének gyorsabb realizálására.

Én ezt jónak tartom, és összességében, tisztelt Ház, ezt a törvényjavaslatot támogatandónak és elfogadandónak tartom, az MSZP-frakció nevében mindezt javaslom is.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu